Egyenes kerékvágás

0 (0)

Egyenes kerékvágás

Az adott futárszolgálat kicsit a postai kézbesítésre hasonlított. Már, ha az embernek egyáltalán van hozzá kedve, hogy kikeljen puha ágyából, és hajnalok hajnalán máris jelentkezzen a csomagküldő pontokon, ahonnét későbbi munkaideje beindult.
Alpár eredetileg postai alkalmazott volt, aki takaros, közepes méretű kerekes kocsival szállította ki a megrendelt leveleket, vagy online termékeket az embereknek, és kisebb megbecsült hálát érzett, amikor egyszer-egyszer, nagy ritkaságszámba menően előfordult, hogy a nyugdíjaskorú emberek valósággal össze-vissza csókolgatták, amikor meghallották, hogy aprócska aranycsengőjével rendszerint hármat csönget.
– Alpárkám! Hát megjött végre! – borult valósággal nagymamai aggódással az egyik idős asszony a felnőtt, kissé megszeppent férfi nyakába, és valóságos örömkönnyek között vette át a borítékot, amiben egy pénzösszeg lapult, feltehetően a havi nyugdíja. – Kér egy kis teasüteményt, vagy húsvéti sonkát kedveském? Van még bőven! Csak szóljon! – ajánlkozott az idős nő. Alpár szerényen meghajolt, és csak annyit válaszolt, hogy nagyon örül, ha segíthet valamicskét az embereknek.
Sajnos egy postai dolgozó még mindig kevesebbet keresett azokban az időkben, akárcsak a tanárok. Abban a pillanatban, hogy Alpárral közölték valószínűleg leépítések várhatóak spórolás és átszervezések következtében, a férfit már meg sem lepte, hogy egyik nap főnöke tágas irodájában találta magát, ahol felmondó szerződését alá kellett írnia.
– Őszintén sajnáljuk kedves Alpár, hogy egy ennyire remek, és precíz munkaerőt veszítünk el, de megígérem magának, hogy amennyiben újból esedékes lesz valami munkalehetőség számítani fogunk a közreműködésére! – lökte az ilyenkor szokásos halandzsadumát a főnöke, akit nem különösebben kavart fel a tény, hogy jónéhány megbízható alkalmazottjának kiadta az útját.
– Köszönöm a lehetőségeket főnök úr! Viszont látásra! – hajolt meg udvariasan, majd kilépett a postai állásából, és egy futárszolgálatnál állt munkába, ahol jóformán ugyanazt a kézbesítési feladatokat kellett ellátnia, mint volt munkahelyén, csak ez a munkakör mintha megkövetelte volna a rugalmasságot, és az alkalmazkodói képességet a beosztottaktól.
Többször előfordult, hogy a közepes, szolgálati kisteherautó, amit a cég biztosított alkalmazottaik számára – ki tudja miért -, lefulladt, pedig Alpár gondosan ügyelt rá, hogy amikor például sebességet vált a kuplungot ne eressze fel hirtelen. Vagy amikor hideg, téli reggeleken jócskán kellett hergelni, izzítani a motort, mert csipkés jégvirágokon kívül majd lefagyott az ember lába a hőérzet radikális csökkenése miatt.
Ehhez hasonló esetekben Alpár igyekezett nem kétségbeesni, hanem minden esetben felhívta az aprócska rádióján a központi diszpécsert, és útbaigazítást kért, hogy meghibásodás esetére mit csináljon. A válasz rendre ugyanaz volt. Türelmesen várakozzon a farkasordító hidegben, mire – a forgalomtól függően – majd küldenek egy kollégát a nyerges vontatóval, aki elvileg sec perc alatt megszűnteti a hibát. Igen ám! A kolléga jött is, két teljes óra késéssel, és Alpárnak jócskán agyalnia kellett, hogy hol tudna meleg helyen meghúzódni, mielőtt jócskán megfázik, hiszen gyerekkora óta gondok voltak az immunrendszerével.
– Szevasz pajtás! No, mi a gond?! – kérdezte az autómentős kolléga.
– Hát… az az igazság, hogy egyszer csak… bedöglött! Se ki, se be! – tárta szét kicsit reszketve a hidegtől mind a két kezét.
A nagydarab, medvealkatú fickó szakszerű profizmussal emelte fel az autó motorházát és kukkantott bele a motorba, majd olajfoltos kezével, – mellyel előzőleg kissé gusztustalan módon Alpárral is kezet fogott -, megbirizgált jónéhány vezetéket, és kérte, hogy Alpár üljön a volánhoz és addig indítozza a lerobbant csotrogányt, amíg be nem tudják indítani.
– Na, akkor még egyszer! – pöckölte meg a vezetéket.
A teherautó prüsszögő, gurgulázó hangot hallatott, mint a náthás emberek többsége, akiknek légúti akadályuk van, de így sem akart beindulni.
– Elég lesz pajtás! Hát van egy rossz hírem! Vagy a karburátor, vagy az ékszíj a hallottak alapján! – csóválta meg nagy, bozontos üstökét a baseball sapka alatt. – Figyelj öreg, ha gondolod bevihetlek a városba! Úgyis be kell vontatnom ezt a kis aranyost!
Alpár töprengett egy kis ideig. Arra a következtetésre jutott magában, hogy ebben a hidegben muszáj mozgásban lennie, hogy még jobban meg ne hűljön a szervezete, így bepattant a tréleres autó anyósülésére és a medvealkatú emberrel komótosan elindultak a város felé, az autó hátuljára felkötött kisteherautó kíséretében.
Útközben kedélyesen, barátilag elbeszélgettek.
– …Aztán hogy boldogulsz haver? Unalmas egy meló lehet csomagokat, meg leveleket hurcolászni, egyik helyről a másikra! – akart rágyújtani, ám azonnal észrevette, hogy Alpárt valósággal a fulladás veszélye kerülgeti, ha csak cigarettaszállakat lát környezetében, így merő tapintatból nem bontotta ki.
– Szerintem tűrhető! – felelte. – Azelőtt a postán melóztam, és a nyugdíjasok nagyon szerettek! – kisebb büszkeséget érzett, ahogy kimondta ezt a mondatot.
– Haver! Látom még sokat kell tanulnod! Ki a fenének van kedve egész nap csomagokat hurcolászni oda-vissza?! – kérdezte kissé cinikusan.
– Hát az az igazság, hogy… le voltam égve, és nagyon kellett a meló… – szabadkozott.
– Értelek én pajtás! Hiába – legyintett. – Valamiből azért mégiscsak élnünk kell, nem igaz?! – éles kanyar jött, és Alpár azt hitte, ha nem lett volna becsatolva menten kirepül a szélvédőn.
– Aztán család, feleség, gyerek van-e? – kérdezte újfent mikor megint csak rájuk telepedett a csend.
– Hát… nem igazán…
– Most van vagy nincs pajti? – nézett rá ravaszkás szemekkel.
– Hát… tulajdonképpen… lett volna… – fogalmazott rejtélyesen. – Erről nem szívesen beszélek.
– Na, hékás! Mi történt? Te szakítottál, vagy ő?
– Figyelj! Ne feszegessük a témát! Régen történt, alig éltem túl stb.
– O.K. Haver! És hogy tervezed az életed? Mert gondolom nem akarod életed végéig ezt a szart csinálni, vagy igen?!
– Hú! Nehéz kérdés! Jó volna külföldre menni, vagy valamilyen irodalommal kapcsolatos dolgot csinálni!
– Hahaha… Ez aztán a jó vicc! Mondd csak, nincs neked lázad, vagy hőemelkedésed?! – nevetett.
– Ha így áll a dolog, akkor meg se szólalok többet! – Alpár megérezte, hogy a másik gúnyolódni akart, és ezt ki nem állhatta.
– Hé, öreg! Nem kell mindjárt úgy mellre szívni a dolgokat! Csak dumálunk! – kezdett magyarázkodásba, mintha ezzel megoldottnak vélné a kialakult helyzetet.
– Rendben van! – bólintott, de egyre kevésbé akart megbízni ebben az emberben, aki ennyire barátkozós, és közvetlen kedvében volt.
Alig fél órás utazás után be is kanyarodtak egy telephelyre, ami úgy festett, akár egy ócskavastelep. Telis-tele ócska, ősmatuzsálemszerű járgányokkal, használt, vagy rozsdásodásnak indult alkatrészekkel. Igazi csere-bere kereskedelem, csupán tudni kell, hogy a vásárló-vevőnek milyen igényei vannak.
– Megérkeztünk! Legalább már nem esik az a kurva hó! – jelentette ki a medvealkatú ember, amint kinyitotta a vezetőülést, és meghúzott egy kis emelőkart, mely arra szolgált, hogy Alpár kis teherautóját leengedje a földre.
– Köszönöm a fuvart és a segítséget! – válaszolta, majd úgy döntött, hogy inkább a futárszolgálat irodája felé veszi az irányt, bár nem sok értelme lett volna, hiszen a munkaidejéből így is elment több mint hat óra feleslegesen. Az a plusz-mínusz két óra pedig igazán nem oszt, nem szoroz.
– Hé, pajti! Ha gondolod bevihetlek az irodába is! – ajánlkozott mosollyal a száján.
– Köszönöm, de… megoldom… – szabadkozott. Már éppen készült volna menni, és hátat fordítani ennek az egész félresikeredett napnak, amikor a medvealkatú ember megint megállította:
– Hé, pajtás! Tudod mit? Egy darabon veled tartok! Itt áll a sarkon a MASZEK-verdám! – jelentette ki nem kis büszkeséggel, ugyanis később az autóról kiderült, hogy legalább is a rendszáma több kézen ment át, mint kellett volna.
Alpár önmagában valósággal máris elátkozta az egész napot, hogy ez a buzgómócsing, túlzottan is kíváncsi természetű ember rászállt, akár a légy a légypapírra, levakarhatatlanul.
Beült a nagydarab, mackós férfi feltuningolt, spéci járgányába, melyről utóbb kiderült, hogy egy Ford Musztáng GTO volt, hathengeres, duruzsoló motorral, mely, ha az ember kicsit odalépett a gázpedálra simán, lazán vitte a kétszáz kilométer/órát.
– Na haver? Mit szólsz a járgányomhoz?! Nem rossz mi? Hol kapsz ilyen profi minőséget? Megsúgom: sehol! – azzal már indított is a slusszkulccsal és valósággal élvezettel bőgette fel a bivalybégetésre hasonlító motort. Csikorgó kerekekkel kanyarodtak ki a telephelyről kicsit úgy, mint Steve Mcqueen a Bulitt című film üldözéses jelenetében.
– Tényleg, tudsz vezetni pajti? – kérdezte érdeklődve az anyósülésen kuporgó Alpárt.
– Próbálkozások voltak, de semmi komoly… – vallotta be.
– Ez ismerős! Hadd találjam ki! A faterod azt mondta egész gyerekkorodban, hogy semmire se vagy jó, és egy lúzer leszel egész életedben! Eltaláltam?! – a lényegre tapintott, és ezt valahogy Alpár is azonnal megsejtette, mert jócskán kikerekedett meghökkent szeme.
– Miért vagy úgy meglepve haver? Az én öregem is szívózott velem állandóan eleget! De tudod mit? Azt mondogattam magamban, hogy megtudom csinálni a dolgokat, és láss csodát! Egész szép kis életre sikeredett berendezkednem! Ha adhatok egy jótanácsot. Sose higgy olyan embereknek, akik alapból elakarják venni tőled az álmaidat, mert akkor ők nyernek, te pedig mehetsz kapirgálni a szemétdombra!
– Hát… köszönöm szépen…
– Ugyan nincs mit! Ez ingyen van! Figyelj! Leraklak a Blahánál aztán tűzök a fenébe, ha neked megfelel?
– Persze, semmi gond! Van még egy kis elintéznivalóm… – füllentette, mert igazából erre a napra csak nyugalmat, és békét szeretett volna önmaga körül.
– O.K. – csikorgó kerekekkel éles kanyart vett, majd kitette Alpárt a Blaha-tér sarkánál, ahol jócskán feltorlódott a délelőtti dugós csúcsforgalom! – Hát akkor… szevasz! – nyújtott kezet, és szándékosan jó alaposan megszorongatta Alpár kinyújtott kezét, aki úgy érezte a kisebb fájdalomtól máris csillagokat lát. – Ha kell valami csak beszólsz a diszpécsernek én pedig máris repülök!
Alpár kiszállt az amerikai típusú, felturbózott autócsodából, óvatosan becsukta az anyósülés ajtaját. A medvealkatú férfi szintén csikorgó kerekekkel, nagy gázzal már ment is a dolgára, míg Alpár úgy döntött visszasétál az Astoriáig, ahol még mindig megvolt kedvenc könyvesboltja és csak a puszta kíváncsiság kedvéért megkukkant és megpusmogja az akciós, leértékelt könyveket. Mindvégig azon töprengett, amit ettől a különös fickótól hallott. Vajon mit kellene másként, máshogyan csinálnia, hogy élete egyenes kerékvágásba kerülhessen?
Bement a könyvesboltba, köszönt, kosarat vett a karjára, és könyveket kezdett lapozgatni.