Egy idegen éjszakai látogatása

5 (1)

Egy idegen éjszakai látogatása

Este korán lefeküdtünk. Én egy gyors zuhany után bevetem magam az ágyba, magamra húzom a takarót, és megpróbálok hamar elaludni. Amy nem kapkodja el a dolgot, mert még sokáig szöszmötöl a fürdőben, ahogy mindig. Amikor végre befejezi a tollászkodást, eloltja a lámpát, és mellém fekszik az ágyba.
Miután elcsendesedik, elalszom. Nem tudom mennyit alhattam, azt sem tudom, hogy hány óra van, amikor felébredek. Kissé dühös vagyok emiatt, mert Amy a bokámat markolássza, miközben lerángatja rólam a takarót.
– Ne már, hagyj aludni!
De ő nem hagy. Tovább húzza a takarómat, ami már nem is rajtam van, hanem az ágy végén. Mérges vagyok. De tényleg. Miért baszakodik velem, amikor aludni kellene, és vajon miért húzza le a takarómat? Aludni akarok!
Sajnos nem megy, mert most a bokámat markolva engem kezd el húzni, ahogy az imént a takarómat. Azt nem bántam, mert így is melegem van, de hogy engem miért…
Dühösen megfordulok és felülök. Nem sokat látok, de az ablakon beszűrődő fényben ki tudom venni Amy körvonalait, amint mellettem fekszik. Mi a…
Felkattintom az ágy melletti lámpát, és… Ott fekszik mellettem és alszik. De akkor…
Felkelek, és tétován az ágy végéhez lépek, ahol a takaróm van a szőnyegen. Felveszem, majd visszafekszem és megpróbálok elaludni. Talán csak álmodtam.
Ám ekkor megint megmarkolja a bokámat, és húzni kezd. Most már tényleg nem vicces. A kezemmel felé nyúlok, aztán érzem, hogy most is ott fekszik mellettem, de akkor ki fogja a bokámat?
Ismét felkattintom a villanyt, és a bokámra nézek. Nem látok semmit, de mégis érzem a szorítást. Valaki van ott, de nem látszik.
Megmarkolom Amy vállát és megrázom.
– Ébredj, van valaki a szobában!
– Hagyj aludni! – válaszolja nekem alvás közben.
Meg se moccan. Én viszont a rémület miatt vagyok képtelen bármi is tenni.
– Ki van itt? – kérdezem elcsukló hangon.
Választ nem kapok, ám egészen közelről, mintha nevetést hallanék.
Megmarkolom a párnámat majd elhajítom abba az irányba, ahonnan a nevetés hangzik. Mivel senkit és semmit nem látok, arra számítok, hogy a párna egészen az ablakig fog szállni, de nem így történt. A párna, amikor eléri az ágy szélét, mintha egy láthatatlan dolognak ütközne, egyszerűen a lábamra esik.
A pánik elhatalmasodik rajtam, igyekszem szabadulni. A lábam addig rángatom, amíg kiszabadul a láthatatlan szorításból, majd az ágy másik oldalára ugrok, és Amyt próbálom felébreszteni.
– Ébredj Amy, valaki van a szobában!
– Hagyjál, aludni akarok! – mondja álomittas hangon.
Ismét megrázom, immár erőteljesebben, mire ő felém fordul, és dühös képpel néz rám.
– Mi bajod van?
– Valaki van itt a szobában – mondom neki suttogva, bár magam sem tudom, hogy miért suttogok.
– Te nem vagy normális – válaszol Amy, majd ismét elfordul, és magára húzza a takaróját.
Tétován körülnézek a szobában, ahol valóban senki sincs rajtunk kívül. Ezért elbizonytalanodok, mert mi van, ha tényleg csak álmodtam az egészet. Lassan körbejárom a szobát, a kezeimmel csápolok magam előtt, de semmi rendkívülit nem látok. Viszont érzek.
Amikor visszafordulok Amy felé, ismét megérzem a kezeket a bokámon, amik megállítják a lépteimet. Ennek köszönhetően hasra vágódok. Ismét a nevetéshez hasonló hangot hallom, és ezzel együtt az ágyban mocorgó Amy neszeit is. Amikor kibukkan a feje az ágy végében, felnézek rá.
– Mi bajod van? – kérdezi dühösen.
– Mondtam. Valaki van itt a szobánkban.
– Biztosan álmodtad – mondja Amy, majd a következő pillanatban, egy hangos puffanással mellettem landol.
Csak egy pillanatra látom a szemeit, benne a rémületet, amikor felpattan, hogy sikítva rohanjon az ajtó felé, ám az becsapódik az orra előtt.
Miután lepattan róla, csak körbefut a szobán, majd nemes egyszerűséggel elterül mellettem. Először arra gondoltam, hogy biztonságot találni, de sajnos nem így történt. Csak elájult.
Megint meghallom azt a furcsa, emberinek nem nevezhető, nevetéshez hasonló hangot, bár nem vagyok benne biztos, hogy az. Hiába forgatom a szemeimet, most sem látok semmit, viszont hallok egy olyan hangot, ami mintha… a fene se tudja mihez hasonlít.
Körbevesz a csend. Nem mozdulok, ahogy Amy sem, és talán a láthatatlan látogató sem mozdul. Jár az agyam, próbálok rájönni, hogy mivel állunk szemben. Kedvelem az olyan filmeket, amiben paranormális eseteket dolgoznak fel, így az első feltevésem, hogy valamilyen szellemmel van dolgunk. De ha jól tudom, szellemek nincsenek.
– Persze, hogy nincsenek.
A hang, ami ezt mondja, nem emberi hang, csak hasonlít rá, és a kiejtése is annyira bizarr, hogy csak sejtem, mit akar mondani.
– Sajnálom, ilyen a hangom.
Mi a fene? Mintha gondolatolvasó lenne ez a szellem, különben, hogy tudná kitalálni, hogy mire gondolok.
– Felejtsd már el a szellemeket, én nem az vagyok.
A döbbenetemnél csak a kíváncsiságom nagyobb.
– Akkor mi vagy? És mit csináltál Amyvel?
– Vele? Semmit. Csak nem jut elég vér az agyába, amit ti ájulásnak neveztek. Az emberek már csak ilyenek.
– Emberek? Miért te mi vagy? Nem vagy ember?
– Persze hogy nem. A ti nézeteitek alapján én földönkívüli vagyok, vagyis nem idevalósi.
Itt egy kicsit megszédülök, mert erre tényleg nem számítottam. Nem is tudom mi lehet jobb, vagy inkább rosszabb, ha a szellemek szállnak meg minket éjszaka, vagy épp a földönkívüliek.
– Bántani akarsz minket?
– Dehogy, ha ez lett volna a szándékom, akkor most…
– Akkor mit akarsz velünk?
– Veletek? Semmit. Nincs nektek semmitek, amire nekem szükségem lehetne.
– Akkor miért vagy itt? – kérdezek rá meglepetten.
– Mert viccesek vagytok.
Viccesek vagyunk? Jól hallottam? Ettől teljesen összezavarodok, hiszen a filmekben, amikor eljönnek az idegenek, akkor gyilkolják, feldarabolják és megeszik az embereket, de olyat még nem hallottam, hogy viccesnek tartanak minket.
– Miért? Ezt nem értem.
– Gondoltam. Akarod, hogy elmagyarázzam?
– Igen.
– Jól van, de csak röviden. Ez a történet még nagyon régen kezdődött, amikor egy begyűjtés alkalmával, elvittek néhány példányt, hogy megvizsgálják őket.
– Szóval igaz?
– Persze, de nem ez a lényeg.
– Rendben, akkor folytasd.
– A begyűjtés során, amikor el akartak vinni egy embert, az kicsit furcsán viselkedett. Ez persze nálatok bevett szokás, de ezt akkor még nem tudtuk. Amikor a begyűjtők elmondták a társaiknak, hogy mit tapasztaltak, mindenki viccesnek találta, ami után minden begyűjtő ide akart jönni, hogy ők is lássák, hogy ez milyen mókás.
– Mi a vicces abban, hogy halálra rémítesz minket?
– Abban semmi. Ám azok a gondolatok, amiket ehhez társít minden ember, és ahogy viselkednek, az már tényleg nevetséges. Minden ember meg van győződve arról, hogy a halottak kísértenek, és ők riogatnak titeket.
– Miért? Nem így van?
– Persze hogy nem. Nincsenek kísértetek, nincsenek bolyongó lelkek, és végképp nem úgy, ahogy ti elképzelitek. Viszont nagyon vicces az, amikor lehúzzuk rólad a takarót, vagy megfogjuk a lábad. Persze a legtöbb ember nem ébred fel, és így nem is emlékszik semmire.
– Nahát. Akkor… Csak nem azt akarod mondani, hogy ti vagytok a kísérteteink?
– Pedig így van. Amit ti kísértetnek hisztek, azok mi vagyunk. Persze nem láthattok minket, mert a rezgések ellentétes fázisban vannak… Ej, ebbe ne is menjünk bele. Mi vagyunk a ti mumusotok.
– Ez igaz?
– Számomra ez a valóság, ha neked ez elfogadható, akkor nekem is, ám ha nem, akkor felejtsd el, amit mondtam.
– Értem. Akkor most elviszel minket?
– Nem. Ha már tudsz róla, akkor nem vihetlek el, úgyhogy nyugodt lehetsz. Most viszont mennem kell. Vigyázz magatokra.
– Hogy hívnak? – kérdezem tőle, de nem válaszol. – Honnan jöttél?
Mivel nem válaszol, arra következtetek, hogy tényleg lelépett, de azért még egy kérdést utána küldök, bár tudom, hogy nem kapok rá választ.
– Mi a neved?
– Amy.
– Amy! Jól vagy?
– Nem. Mi történt?
– Semmi csak rosszat álmodtunk.
– Jé, te is?
– Igen, gyere segítek.

Amyt támogatva visszamegyek vele az ágyhoz, majd miután lefekszik, betakarom. Aztán én is lefekszem, és egy pillanat alatt elalszom.
Reggelre már csak foszlányokra emlékszem, amitől felmerül bennem a gyanú, hogy csak álmodtam az egészet

***

Délben, amikor hazaérkezek a munkából, egyből Amyt szólítom, hogy megbeszéljük az éjjel történteket.
– Amy! -kiáltom bele a csendbe.
Mivel nem jön válasz, körbejárom a földszintet, de nem találom őt. Ezután felmegyek az emeletre, benyitok a hálószobába, de ott sincs. A pánik ismét kezd eluralkodni rajtam, ezért mindent végignézek, minden sarokba bekukkantok, de semmi. Ami a legfurcsább, hogy a kocsija a garázsban van, a ruhái a szekrényben, csak az hiányzik, amiben itthon szokott lenni. Ezután a kertet nézem át, ismét eredménytelenül.
A nap hátralévő részében az ismerőseit hívom fel a mobiljáról, – mert az is itt van, – de senki nem tud semmit.

Másnap elmegyek a rendőrségre, és bejelentem az eltűnését. Csak ennyit tehetek.

Ez az eset már egy éve történt, de a mai napig nincs róla hír, nincs semmi nyom. Többet nem merek elmondani a kérdésekre, mert úgysem hinné el senki. Ahogy telik az idő, egyre inkább az az érzésem, hogy valami történt velem is, mert Amy emlékei egyre halványabbak, már szinte erőlködni kell, hogy bármit felidézzek, ami vele vagy kettőnkkel történt.

Nem is tudom miért írtam le mindezeket hiszen soha nem is ismertem Amy nevű nőt.