Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Csokoládé (negyedik rész)
…A kezemben tartott kártya nem véletlenül maradt ki a vetésből, és az sem a véletlen műve, hogy ez a lap a két női jelölő közül az egyik. Most erre a lapra készítem el a vetést, és talán fény derül az életedet beárnyékoló tragédia miértjére…
200 évvel korábban
A mezőn száz színű vadvirág nyílik, még nem kaszáltak, olyan magas, hogy eléri a szoknyám szélét, ahogy sétálok köztük, és csokorba szedem őket. A csendet csak a madarak éneke zavarja meg, lágy trillájuk ellazítja feldúlt lelkem. A távolba nézek, az erdei út végén takaros kis ház áll, festett fakerítéssel, faragott kapuval. Elmosolyodom, már csak néhány lépés, és otthon leszek.
Magamhoz ölelem a kazalnyi virágot és megszaporázom a lépteimet. A csokorból áradó tiszta kamilla illat az orromba kúszik, lesem a kaput, az udvarról kiszűrődik a gyermekek kacagása.
A náci tiszt hörögve élvez, pálinkagőzös leheletétől felfordul a gyomrom. Legördül rólam és részeg horkolással elalszik.
Öklendezve igazítom vissza a derekamra felhajtott szoknyámat, körülnézek a bungalóban, és ami ehetőt találok kapkodva összeszedem. Kilépek az ajtón és arculcsap a jeges szél, összefogom magamon a vékony kabátot. Amilyen gyorsan csak tudok, átszaladok az udvaron, feltépem a mosoda ajtaját és Marika karjába vetem magam. Az élelem szétszóródik a padlón, az sem érdekel, megráz a zokogógörcs. A fiatal nő csitít és babusgat, mint egy gyermeket. Felfordul a gyomrom, nincs erőm kiszaladni, összehányom a frissen mosott követ. Leroskadok, ő tiszta kendőt nyújt felém.
– Jobb már, bogaram? – puhatolja lágyan.
– Bocsáss meg, összetakarítom! – hadarom a szégyentől megsemmisülve.
– Nem kell, majd én megcsinálom, tudom, min mész keresztül – néz rám együttérzően.
Marika nem beszél róla, de mind tisztában vagyunk vele, hogy a mosodában csak azok az asszonyok dolgozhatnak, akiket valamelyik náci tiszt kinézett magának. Itt mindig ég a tűz a hatalmas fazekak alatt, amikben a ruhákat főzzük ki. Nem kell fáznunk, és tisztálkodhatunk. Ételt is többet kapunk, de csak azért, hogy egészségesek és nőiesek maradjunk, és ne legyünk olyan soványak és betegek, mint a tábor más részein élő nők. Mi ketten vagyunk magyarok, és az, hogy az anyanyelvemen szólhatok egy másik emberhez, egy kicsit olyan, mintha otthon lennék.
Otthon! Ez a reményveszett szó olyan távolinak tűnik és olyan elérhetetlennek, pedig nem volt olyan régen, amikor…
– Feltöltöttem a dézsát melegvízzel – mondja Marika – gondoltam, jólesne tisztálkodni.
Hálásan nézek rá, és undorodva cibálom le magamról a ruhát, és dobom az egyik forró vizes fazékba. Elhasználok egy fejadag szappant, de még mindig mocskosnak és büdösnek érzem magam. Megfogom a kefét és azzal súrolom a bőröm, a kemény sörték véresre marják az ölem, és még mindig nem vagyok elég tiszta.
– Elég lesz! – fogja le a kezem Marika.
Szárazra töröl, mint egy gyermeket, meleg ruhát ad rám. Vastag takarót terít a vállamra, csizmámat újságpapírral béleli.
– Menj, és legyél nagyon óvatos! – bocsát utamra, és kendőbe rejtett ennivalót nyom a kezembe.
Amint kilépek a sötét udvarra, elönt a félelem. Szívem a torkomban dobog, tudom, hogyha észrevesz egy őr, azonnal golyót ereszt belém.
Megkeményítem a szívem, és arra gondolok, ha én meghalok, meghal ő is, és nélküle nekem sincs életem.
Számolom a lépéseket, ez eltereli a figyelmem. Minden éjjel jövök hozzá, és ő vár rám.
Zajt hallok, gyorsan behúzódok egy sarokba, és olyan szorosan simítom a hátam a betonfalnak, hogy szinte egybeolvadok vele. Részeg tisztek dülöngélnek egymásba kapaszkodva, idáig érződik alkohol bűzös leheletük, ordenárén röhögnek. Tudom, merre van a tiszti szállás, ha oda tartanak, akkor el fognak kerülni,
A csizmák kopogása távolodik, és én kiengedem végre a benntartott levegőt. Kell néhány másodperc, hogy a félelemtől lebénult izmaimat mozgásra bírjam, tétova léptekkel indulok tovább.
Már csak húsz lépés, mantrázom, tizenkilenc… oda kell érnem ma is! Tizennyolc… látnom kell, hogy él! Tizenhét… tudnom kell, hogy nem beteg! Tíz, kilenc… mindjárt ott vagyok, nyolc, hét… éhes, fázik! Öt, négy… egyetlen reménye én vagyok!
– András – súgom a szögesdrót kerítésnek.
– Andi, életem! – súgja, annyira fázik, hogy akadoznak a szavai a didergéstől.
– Mióta vársz rám a hidegben? – kérdezem, és már potyognak a könnyeim.
– Nem régóta! Néhány perce jöttem csak ki – hazudja.
Megfogom a szögesdrótot, ő is a másik oldalon, összeillesztjük a kezünket, amennyire csak bírjuk. Olyan közel állunk a kerítéshez, hogy a tüskék a húsunkba marnak. Nézem a gyönyörű arcát, világító kék szemét, és a szívem csordultig telik szerelemmel.
– Hoztam ennivalót! Nem vagy beteg? Hol kellett ma dolgoznod? – zúdítom rá a féltés kérdéseit, közben a kerítés résein dugdosom be a kendőben rejtegetett élelmet.
– Bántottak? Hozzád nyúltak? Van ennivalód? Melegben vagy? – kérdezget, miközben vékony kabátja zsebeit pakolja tele.
– Nem bánt senki, Marika vigyáz rám, melegben vagyok és tudok tisztálkodni, melegvízben. Olyan sok ennivalót kapunk, hogy meg sem bírjuk mind enni – hazudom.
– Jól vagyok, drágám, híztam is, olyan jól tartasz – mosolyog rám – feszülnek rajtam a ruhák. Ma nem kellett sokat dolgozni, korán végeztem, még aludtam is egyet délután – hazudja.
– Drágám, kincsem, életem! – zokogom.
– Ne sírj szerelmem, nincsen semmi baj! Nem tarthat örökké, vége lesz hamarosan, és hazaviszek! – vigasztal.
– András menj, megfázol! Egyél meg mindent, holnap megint eljövök, és aztán megint és mindig, amíg csak élek – súgom.
– Te is menj édes, menj vissza a melegbe! Legyél óvatos, vigyázz nagyon magadra! Holnap is várni foglak, és azután is, és mindig, amíg csak élek – súgja.
***
– Ébredj, barátom! Hoztam ennivalót – keltem a katonatársam.
Álmosan felül, szemét dörzsöli. Takarójára pakolom a zsebeim tartalmát, elkerekedik a szeme a látványtól.
Felkap egy almát, beleharap, lehunyja a szemét, úgy élvezi az étel ízét. Még le sem nyeli az első falatot, markol a kekszbe, tör a csokiból. Legszívesebben egyszerre tömné a szájába, persze, ha beférne.
Látom, hogy az étel elegendő lesz mindkettőnk számára, úgyhogy én is falni kezdek. Vacogok még, annyira átfáztam, de az evéstől majd felmelegszem. Katonák vagyunk, a harctéren sem aludtunk paplanos ágyban, és ha hideg volt, akkor bizony ott is fagyoskodtunk.
De emberek voltunk, és emberként bántak velünk.
Itt minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy ne omoljunk össze az embertelen körülmények és bánásmód súlya alatt.
– Hogy van Andi? – kérdezi a barátom.
– A mosodában dolgozik – mondom, és ökölbe szorul a kezem.
– Fasza – nyugtázza a helyzetet.
– Fegyvert kell szereznünk! – mondom feszülten.
– Ha kinyíratod magad, azzal nem segítesz rajta – nyugtázza szomorúan.
– Akkor mi a faszt csináljak? Nézzem ölbe tett kézzel? – csattanok fel tehetetlen dühömben.
– Maradj életben, baszd meg! Maradj életben! – Térít észre a barátom.
***
Behúzom magam mögött a mosoda ajtaját, és elmondok egy imát. Remegek, mint a kocsonya, úgy érzem, soha többé nem tudom átélni azt a dermesztő félelmet, amit ma is át kellett élnem. Belém mar a kétségbeesés, mi lesz, ha nem tudok többé elindulni hozzá? Hajszálon függ az én életem is, és az övé attól, hogy élek-e még…
