Csokoládé (első rész)

4 (1)

Csokoládé (első rész)

Egy repeszgránát hatalmas robajjal csapódik be a lövészárok közelében, ahol biztonságot remélve, elrejtőztünk a bajtársaimmal. Vádlimba éles fájdalom hasít, a zaj süketté tesz, mindent beborít a por.
Kell néhány perc, amíg a halálfélelemtől kocsonyássá vált izmaim mozgásra tudom bírni. Kézfejemmel törölgetem a szememből a port, még mindig nem hallok.
Legalább látok, ezt jó jelnek értékelem. Végig tapogatom a testem, megvan mindenem, csak a vádlim fáj, kegyetlenül. Odanyúlok, az egyenruhám nadrágját szétszakította valami, szivárog a vérem. Megsebesültem, nyugtázom magamban.
Oszlik a por, bajtársaim keresésére indulok. Halálra válva nyugtázom, rajtam kívül senki sem élte túl a találatot!
Összekapom magam annyira, hogy megnézzem a sebem. Egy repeszdarab fúródott a vádlimba, szivárog egy kevés vér, remélem, ez hamarosan megalvad. Visszatér a hallásom. Kötszert és fertőtlenítőt keresek, hevenyészett kötést teszek a sebre.
Kétnapi járásra van a hadi kórház, perzselőn süt a nap, most vannak a nyár legforróbb napjai.
A telefonvonalak süketek, a szanitéc halott. Közel s távol nem találok egy üzemképes járművet, ha mégis sikerül beindítani egy tankot, vagy terepjárót, abban nincs üzemanyag. Fogytán az élelem és a víz. Nincs más választásom, gyalog vágok neki az útnak.
Kerülnöm kell, a frontvonal háta mögött haladok. Így is kockáztatom, hogy egy járőrcsapat bármikor felfedezhet, véres kötésem szagát kiszagolhatják a farkasok. A kevés lőszert, ami megmaradt, végszükség esetére tartalékolom.
Kínoz gyulladt, lüktető sebem, az éhség és szomjúság, a forróság miatt több pihenőt kell beiktatni, mint eredetileg terveztem. Az első nap végére jártányi erőm sem marad, megállok hát pihenni, ahol a napnyugta ér, egy erdei tisztáson.
Amint lemegy a nap, a forróság is enyhül valamelyest, ettől máris jobban érzem magam. Milyen kevés is elég a boldogsághoz, gondolom magamban. Hűs szellő simogatja meg az erdő fáinak leveleit, felszárítja verítékkel borított homlokomat.
A szellő nő és nő, mígnem széllé dagad, sötét vihar felhőket kerget az égre. Elered az eső, a viharos szél csapdossa meggyötört testemhez a jéghideg esőcseppeket.
Amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is vonul a nyári zápor, nyirkos hideget hagy maga mögött. Egyenruhám vizesen tapadt a testemre, vacogni kezdek. Jó lenne tüzet gyújtani, de száraz tüzelőt találni lehetetlen küldetés lenne. Amúgy sem merném megkockáztatni, így felhívni magamra a figyelmet.
Megpróbálom túlélni valahogy az éjszakát. Seb láztól égő, legyengült testemnek a fogvacogtató hideg kínzás, tovább menni nincs erőm, száraz ruhám nincsen.
Sok óra még az éj, el kell valahogy viselni napkeltéig. Semmim sincs, csak a gondolataim, hát haza gondolom magam. Haza, szeretteim ölelő karjaiba, kényszerből elhagyott otthonom szobájának meghitt nyugalmába. Lobogó tüzet képzelek, meleget ontó kályhát!
Már majdnem elér a megváltást hozó álom, amikor zajra leszek figyelmes. Mintha valaki száraz gallyra lépett volna, és az megreccsent a talpa alatt.
Talpra ránt a harctéri rutin, szememet erőltetve kémlelek a sötét éjszakába. Mire szemem hozzászokik a sötéthez, és derengeni kezdenek a körülöttem lévő árnyak, újra megreccsen a gally.
A hang irányába fordulok, halvány lámpa fénye villan, megvilágítva a lámpást tartó körvonalait. Bárki is az, nem tűnik fenyegetőnek, nem tart a kezében fegyvert. Kiengedem a bent tartott levegőt, és halkan elindulok felé.
Magam is lámpát kapcsolok, és a hang irányába irányítom a fényét. Megdöbbenek attól, amit látok! Te jó ég, egy fiatal nő és egy gyermek! Mit keresnek ilyenkor az erdőben, ez nagyon veszélyes!
Intek nekik, hogy jöjjenek közelebb, felteszem a kezem, jelezve, nem akarom bántani őket.
A nő félszeg mozdulatot tesz irányomba, látom, legszívesebben elszaladna.
Megértem, háború van. Nem tudhatja, melyik oldalon harcolok, azt sem, milyen ember vagyok. Egy civilnek a katona az katona. Ők a háború vétlen áldozatai. Akik nem kérték, hogy harcoljunk értük, és csak azt látják, hogy feldúljuk otthonaikat, besorozzák a kedvesüket, a testvérüket vagy az édesapjukat.
– Gyertek ide, nem foglak bántani benneteket! Sebesült vagyok, a hadikórházban tartok – mondom, próbálok biztatást sugározni a szavaimmal.
Nem sikerül meggyőzni őket, a félelemtől földbe gyökerezett a lábuk, vagy nem beszélik a nyelvet, és nem értették meg egyetlen szavamat sem.
Pedig jó lenne, ha mellettem maradnának éjszakára, nálam van fegyver és némi lőszer, szerencséjük van, hogy belém botlottak, és nem egy ellenséges felderítő csapatba, vagy dezertőrbe.
Gondolkodom, hogyan kelthetnék bennük bizalmat. Nem kell sokáig töprengenem rajta, mindig a legegyszerűbb megoldás a legcélravezetőbb. A bizalom legősibb jelképe a kézfogás, ami átvitt értelemben azt jelenti, nincs a kezemben fegyver. Ezt most nem vethetem be, ahhoz messze vannak, ha feléjük lépnék, csak még jobban megijeszteném őket. Maradok a második jelképnél: élelmet kínálok, csokoládét. Szinte minden nyelven hasonlóan mondják, és mindenki tudja, mi az. Igen, ez tűnik a megfelelő megoldásnak.
– Csokoládé? – kérdem tőlük, és óvatosan a zakóm zsebébe nyúlok. Mozdulatom megriasztja őket, hátrálnak egy lépést, de nem szaladnak el. Talán éhesek, és a kínált élelem csábítása felülkerekedik a félelmükön.
Megtalálom a csokit a belső zsebemben, előveszem, felmutatom. Hallom, amint a nő fellélegzik. Tesz felém egy tétova lépést, húzza magával a gyermeket is. Továbbra is tartom kezemben az édességet, nyújtom felé.
Végre megtörik a jég! Elindul irányomba, a gyermek szorosan követi. Látótávolságba érnek, világítunk egymás felé a lámpákkal. Mosolyt erőltetek az arcomra, ezzel is jelezni szeretném, nem kell tőlem félni.
Most, hogy elég közel van, megnézem a nő arcát. Te jó Isten! Nagyon fiatal! Talán nem is a gyermekét cipeli magával, hanem a kishúgát! Arcát korommal kente be, fejére sötét színű kendőt kötött. A nadrág és az ing, amit visel, inkább férfira való, mint egy fiatal lányra, méretre is nagyobb vagy két számmal. Lábán ormótlan férfi bakancs éktelenkedik.
Értem én, tudom, hogy miért csúfítják így el magukat a nők. Szeretnének öregnek és csúnyának, de leginkább minél kevésbé kívánatosnak látszani. Így próbálják elkerülni az erőszakoskodó katonákat. Ökölbe szorul a kezem, legszívesebben bele engednék egy tár lőszert az összes mocskos féregbe, aki ilyesmire vetemedik!
Most előbújik a gyermek is, az idősebb lány háta mögül. Az ő arcocskáját is összekenték, hatalmas kék szeme világít a sötétben. Szegényes ruházatát egy nagyobb kislánytól örökölhette, kell még néhány év, mire belenő szegényke. Lábán kopott, lyukas orrú tornacipő.
A kicsi lány kezébe adom a csokoládét. Sikerül egy halvány mosolyt csalnom az arcára. Nyújtja az idősebb lány felé, ő hámozza le róla a papírt, és vissza nyújtja a kisebbnek. A kicsi mohón harap az édességbe, nem tudom eldönteni, hogy ennyire éhes, vagy csak a szeretett íz csábítása sarkallja a falánkságra.
– Érted, amit mondok? – kérdezem a lánytól.
– Igen, értem. Köszönöm a csokoládét! Éva vagyok, ő pedig Ilonka, a húgom.
– András vagyok és szívesen – felelem megkönnyebbülten.
A tisztást eléri a Hold sápadt fénye, eloltjuk a lámpákat. Oda vezetem őket, ahol letáboroztam éjszakára. Leülünk a vastag törzsű fa tövében.
– Te nem vagy éhes? – kérdezem Évától.
– De igen! – feleli szégyenlősen.
Gondolhattam volna, elszégyellem magam. Átkutatom a hátizsákom, találok benne még egy csokit, felé nyújtom. Félénken nyúl érte, közben a húgát figyeli. A kicsi kormos arcocskája most már csokimázas is, elégedetten nyalogatja a szája szélét. Elmosolyodom. Milyen édes gyermek! Annyi idős lehet, mint az én lányaim, talán kicsivel fiatalabb.
– Hány évesek vagytok? – kérdezem a lánytól.
– Tizenkilenc vagyok, a húgom még nincs három éves – feleli.
Sikerül felkeltenem a csöppség érdeklődést, élénken figyeli a beszélgetést, felmutatja kettő szurtos ujjacskáját, jelezve, szerinte hány éves. Önkéntelenül elnevetem magam, mindjárt megeszem az apró kezét, annyira aranyos!
Éva arcán is megjelenik egy halvány mosoly.
– Megsebesültél? – kérdi tőlem.
– Igen – felelem.
– Szívesen átkötöm a sebed, ha megengeded. Értek hozzá egy kicsit – mondja.
Meglepődök, nem számítottam rá, hogy segítséget kapok, főleg nem egy gyerektől, de rettenetesen lüktet a sebem, van nálam kötszer és fertőtlenítő, ezért elfogadom a felajánlott szívességet.
Előkotrom a hátizsákomból az elsősegély dobozt, és a lány gondjaira bízom magam. Finom mozdulattal szabadít meg az átvérzett kötéstől, majd amikor a sebemre pillant, felszisszen.
Nem jó jel, gondolom magamban, és én is megnézem a sebet. A repesz körül, ami a húsomba fúródott, széles sávban vöröslik a lábszáram. A seb bűzös váladékot ürít, ez nem jelenthet jót, amikor elindultam a táborból, még nem így nézett ki. A bokámtól a térdemig vörös csík húzódik, határozottan emlékszem, hogy reggel még nem volt rajtam.
– Nagy a baj? – kérdezem a lánytól, közben a rosszullét kerülget.
– Mikor érsz a kórházba? – kérdez vissza.
– Még egy napi járás – mondom neki, magamban hozzáteszem, ha egyáltalán lábra tudok állni!
– Az már késő lesz – feleli szomorúan.
Megijeszt ez a lány, elfog a hányinger. Mihez képest késő?
– Ezt hogy érted? – nyögöm ki.
– A sebed elfertőződött, a vörös vonal vérmérgezésre utal. Egyre erősebb fájdalmaid lesznek, reggelre nem tudsz már megállni a lábadon. Segítség nélkül nem jutsz el a következő fáig sem, nemhogy a kórházba – mondja határozottan.
Nem tudok megszólalni, elfog a félsz. Ha igaz, amit mond, nekem végem! Nincs segítség, minden bajtársam odaveszett a lövészárokban a robbanáskor. Itt az ideje, hogy elkezdjek imádkozni!
– Ha megbízol bennem, én segíthetek neked – mondja Éva – a nagyanyámhoz indultunk a húgommal, itt lakik az erdőben. Lebombázták a falunkat, odalett mindenünk. A szüleink elrejtettek minket a pincében, így menekülhettünk meg a biztos haláltól. Ne örülj túlzottan, a nagyi nem orvos, de ismeri a gyógynövényeket, és sok állata van. Maga gyógyítja őket, ha betegek, egyedül felügyeli az elléseket, és kisebb beavatkozásokat is elvégzett már – meséli, közben fertőtleníti és átköti a sebem.
– Mint például? – kérdezem félve.
– Hát, kiheréli a malacokat, meg ilyesmi – feleli a lány.
Atyaúristen! Biztos, hogy akarom én ezt? Mindegy is, mit akarok, nincs választásom, vagy ez, vagy a biztos halál! A sors vezérelte ide ezt a két gyereket, megmentik az életem, én pedig vigyázok rájuk, nem hagyom őket egyedül bolyongani az erdőben!
– Vigyél el a nagyidhoz, kérlek szépen! Nem tudom, mit ajánlhatnék cserébe, talán annyit, hogy van fegyverem és némi lőszerem, megvédelek benneteket az úton.
– Jó ajánlat, elfogadom – feleli – támaszkodj rám!
– Ne viccelj, kislány, gyenge vagy, mint a harmat, én meg egy meglett férfi! Hogyan bírnád el a súlyomat? – mondom neki meghökkenten.
– Nem vagyok gyenge, kikérem magamnak! – hepciáskodik velem – a háború előtt élsportoló voltam, készültem az olimpiára!
Mi van? Ez a nádszál kisasszony? Elég magas lány, azt meg kell hagyni. Én kifejezetten daliásnak számítok, de ha egy-másfél fej van közöttünk, sokat mondok.
– Te mit mondasz, Ilonka? – fordulok a csöppséghez kétségbe esésemben. Elment az eszem, vagy seb lázam van, nem tudom, de a picitől várok megerősítést!
– Gyeje vejünk, Éa ejős! – selypíti, megeszem a csöpp száját!
Megadom magam, amúgy sincs választásom. Apa vagyok, ezek pedig itt gyerekek, meg kell őket védenem. Felnyalábolom a hátizsákomat, és próbálok talpra kecmeregni. Amint felállok, a vádlimba erős fájdalom nyilall, még inkább lüktet a sebem! Éva mellém áll, átvetem a karom a vállán, ő átfogja a derekam. Teszünk egy lépést, aztán még egyet. Egész jól megy, erősen tart, nem roskad össze a súlyom alatt!
Ilonka is a segítségemre siet, maszatos kis kezével keresi az enyémet. Kézen fogom a gyereket, és mint egy kis család, lassan bicegünk az erdei úton…

***
folytatás következik…