Closing Time (Záróra)

Nyugodt pillanatok ezek.
Talán tizenöten, max húszan lehetünk: szüleim, húgom, a sógor, karján Fannika, a két és féléves okos kislány, tudja, hogy most nem szabad fészkelődni, hangoskodni meg pláne nem. Hoppá, még a szomszéd úr is eljött, ez meglepő – szerintem ő sem gondolta – de jólesik; néhány haver, egy-két arc az utcából, lényegében ennyi. Na és van itt egy idős néni, akit nem ismerek; mondjuk, ilyen nénik mindig, mindenhol vannak. Nem ismeri őket senki, bezzeg ők mindenkit ismernek, vagy legalábbis úgy gondolják. Tudják, ki vagy, hova, melyik családhoz tartozol, kik a szüleid, hol dolgoznak, ki volt a kinek a kije és meddig, tehát téged is ismernek. Lényeg a lényeg, itt van ő is, és lesz mit mesélnie, ha majd – direkt – összetalálkozik valakivel véletlenül.
Csendes őszi idő van, lassú ütemben fújdogál a szél, de ez nem is szél, mert neki valami sietős dolga akadt máshol, inkább csak szellő, könnyű és susogó, ami épp elég ahhoz, hogy a levelek szépen keringőzve lehulljanak az apró kavicsos útra. Távolról hallatszik egy vonat „zakatolása”; valakit épp elvisz valakihez, vagy rég nem látott ismerősöket hoz.
Nyugodt és csendes, mondhatnám, idilli a kép…
Egyszer csak… a fenébe… elfelejtettem kikapcsolni azt a nyomorult telefont…
Mindegy, most már felveszem, nehogy másra mondják majd: “Paraszt.”
– Szevasz, Csabikám! Mizu-mizu? Mit csinálsz, mi van veled? – kérdezi beköszönő vidámsággal Tamás, egy régi jó barát a vonal másik végén.
– Hát, mit csinálnék, fekszem. – válaszoltam természetes hangon, amibe azért egy kis kedvtelenség is vegyült. Igen, vannak esetek, amikor az ember legjobban teszi, ha fekszik, mást nagyon nem is tehet, még akkor sem, ha nincs hozzá kedve; …és ezt észre is lehet venni.
-Má’ megent feksző!? – mondta viccesen, utalva drága Érdi Papa szavaira, amit a náluk töltött nyaralások alatt rengetegszer hallottam (…naponta), és ahol csak lehet el is szoktam mesélni, mint nyári emléket.
– Figyelj, az az igazság…. – de már közbe is vágott.
– Kelj fel! …vagyis ne; pihenj, lazul, este buli, mindenki ott lesz, itthon vannak Jocóék, talán Anita is befut, és… Álljunk csak meg, milyen zenét hallgatsz? Vagy mi ez? – kérdezte meglepődött hangon; pedig szerintem nem is olyan hangos, hogy „bezavarna” a telefonba. Kimondottan halk, pont a mai naphoz, a mai hangulathoz illő, lágy és nyugtató. Az is igaz, ha mindenki csendben van egy teremben – és most csendben vagyunk, nagyon is –, akkor a legkisebb nesz is hallható, nem is akárhogy. Nekem meg pont most kell telózni…
– Orgona.
– Mi orgona?
– Hát a zene.
– Aha, orgonazenét hallgatsz, jól van, hétfőn menj el a háziorvosodhoz, most pedig nyomj valami lazát, este buli!!! – harsogta a telefonba.
– Tamás, az van, hogy…
– Állj! Aztán miért hallgatsz te ilyen orgonanyivákolást? …vagy mit?
– Tamás… fel vagyok ravatalozva.
– Micsoda?
– Mondom, fel vagyok ravatalozva, meghaltam.
– Oké. Értem. Meghaltál. Rendben van. Részvétem. Este viszont olyan buli lesz, hogy még a halottak is felugranak a sírjukból, úgyhogy ezt nem úsztad meg!!!
Szerintem nem vette komolyan. Van ez így, nem csodálkozom. Mindig viccelődni szoktam, poén poén hátán, erről szólt az életem. Bár az is igaz, hogy ez gyakran csak nekem tetszett, mások pedig kiakasztó, fárasztó őrültségként emlegették, ha egyáltalán foglalkoztak vele annyira. „Téged nem lehet komolyan venni”, és ezzel el volt intézve a dolog. Ez azért adott egy kis szabadságot is, csipkelődő megjegyzések tekintetében, mert úgysem kell komolyan venni. Na de itt jegyezzük meg azért, ha egy poén eléggé csípős lett, illetve jól betalált, azt mindennél komolyabban kellett venniük. Oda se neki, én így élek… azaz éltem.
Ez viszont most komoly és tény. Meghaltam. Nagyon is, észre venném, ha nem így lenne – remélem.
– Tamás! – próbálkoztam még egyszer – Engem holnap eltemetnek, nemsokára rám szögezik a koporsó fedelét és ennyi, holnap szűk családi körben bla-bla-bla…
Most volt egy kis csend, mintha… de nem, szerintem csak próbára akart tenni, hogy elszóljam magam vagy beleröhögjek. Aztán folytatta…
– Képzeld, tegnap a moziban összejöttem egy szőke, vörös, barna vagy talán fekete csajjal – nem tudom sötét volt. Mármint a moziban – és Tamás csak vigyorgott, nem tudtam lelőni – Szóval utána elvittem Blacky Bárba, megivott egy Gin-Tonicot, én kettőt vagy hármat – mondjuk azt Tonic nélkül – aztán…
– Tamás! Helló! Le kell tennem, már mindenki engem figyel! …végül is… hm…
– Ja, ja, aztán utána hazakísértem, egész úton dumálgattunk. Te, én ennyit még nem beszéltem nővel, tudod, csak azért… – persze közben vigyorgott.
– Hallom, már most is keresed a szavakat… – pff, nem gondoltam, hogy ma még poénkodni is fogok, végül is azt csinál az ember a saját ravatalán, amit akar, vagy amit tud.
– …azt mondta, menjünk el valamikor színházba. Te, ha ez az ára, akkor menjünk…
A színházról meg csak annyi jut eszembe – illetve most élő, azaz halott bizonyítéka vagyok, annak a viccesnek tűnő mondatnak, amit sajnos még mindig muszáj színházi és egyéb előadások előtt bemondani a „hangosba”:
…csörr-csörr…”Szia Tibi, most nem jó színházban vagyok, majd visszahívlak!”
Hogy ez Önnel ne történjen meg, kérjük, kapcsolja ki a telefonját vagy legalább halkítsa le!
Köszönjük! Az előadás azonnal kezdődik.”
– Na, hello…