A Kék-hegyekben, a nyári vihar közeledtével Luca és Mia, gyermekkori barátok, egy régi kunyhóban találkoznak. Luca kétségekkel teli szívvel írta meg üzenetét, amelyben felfedi, mennyire hiányzik neki Mia. Miközben a vihar dübörög, a fiatalok szembenéznek érzéseikkel, és rájönnek, hogy barátságuk sokkal mélyebb, mint gondolták.
Volt egyszer egy kislány… egy naiv, egy makulátlan… egy tiszta szívű… egy ártatlan, jóhiszemű… …volt egyszer valaki, aki elhitette vele, hogy szereti… hogy komolyan, de valóban… hogy örökké tart… …volt egy szerelem, egy bizalom…
Szüleim tutira tudtak valamit, hogy városlakónak kereszteltek el, mert valóban sosem jutottam ki a városból. A Hope egyetlen városáról azt tanultam, nagyobb volt, mint a Föld bármelyik egykori metropolisza. Ezt már akkor is nagyon bántam, mert az egész Hope bolygó tökéletesen élhető és bejárható volt az embereknek. A vágyam a természetes élőhelyei iránt ma már nem bánt. Inkább elviselhetetlenül kínoz, majdnem annyira, mint a magány.
