Bűnös vágyak hídja

3.3 (3)

Bűnös vágyak hídja

Kedves Rózi!

Zuhanni fogok. Érzem, ahogy húz a mélység, az a ködbe burkolódzó, titkos és rémisztő űr. Zűrzavar van bennem. Sem itt kint, a való világban, sem bent, megsebzett önmagamban nem találom az utat. Korlát nélküli a híd, aminek a közepén állok, a fapallók alattam fájdalmasan sírnak, akár a lelkem. Nem látok mást, csak homályos ködöt mindkét irányban, ahogy alattam és felettem is. Hol vagyok? Hogy jutottam ide? Hogy tudott minden ilyen hirtelen eltűnni, elveszni, semmivé lenni? Hiszen pár hónapja itt még napfény, színes virágok, boldogság ölelt körbe. Hol van? Miért lett vége? Visszajön még valaha?
A vágyak hídja. A bűnök hídja. A megbánás hídja. Aki erre rálép, vagy kijut a túlpartra és felejt, ha tud, és megbocsát, ha képes rá, vagy lezuhan. Szédülök. Egyik irányban Ő, immár a homályba veszve, vigaszt nem nyújtva miatta fájó sebemnek, másik oldalon Péter. Az én Péterem, szíve minden őszinte szeretetével. Annyira szükségem lenne most rá! Mindkettőjükre! De hiába várom a támogató segítséget. Egyikük lázálom szülte vízió volt csupán, amely megbetegíti az elmét, a szívet, Péter pedig mit sem tud arról a gyötrő szenvedésemről, amit magamban némán elnyomok. Soha nem tudhatja meg szégyenletes titkomat, nem érezheti, hogy most épp belehalok a fájdalomba. Vele mindent meg tudok beszélni, ő mindig segít, karjaiba zárva megnyugszom. De most nem kérhetem gyöngéd figyelmét, hiszen ha elmondanám neki, abba belehalna. Cipelem hát a terhet, mint rozsdás, súlyos láncokat a testem körül, amik lehet, egyszer majd lebomlanak rólam, de örökre belém marják nyomukat. Ott maradnak emlékként a megbánás, a meg nem élt vágyak, a ki nem mondott szavak stigmái egy melegséggel teli időszakból.
Igazad volt! Mindenben igazad volt, és én nem hallgattam rád! Nem tudtam, képtelen voltam rá, mert az az érzés, ami körbefonta a szívemet, nem engedte. Olyan más volt, olyan puha, meleg és bizsergető, a megszokott, unalmas hétköznapok váltak tőle gyönyörűvé. Szüntelen csak rá gondoltam, még akkor is, amikor Péterrel voltam. És nem éreztem lelkiismeret furdalást, amiért a férjem mellett Ő járt az eszemben, amiért Őt vágytam. Csak Őt! Olyan természetesnek éreztem, hogy beköltözött a gondolataimba, az életembe, és velem volt a nap minden pillanatában, gyakran még álmomban is. Az nem megcsalás volt. Csak egy boldog együttlét, a testek tánca a vágyak örvényében. Aztán rájöttem, hogy nekem nem csak ennyi volt. Az én szívem belehalt, az övé nem.
Behálózott, mint egy vadász, körém rakta úgy a csapdáit, hogy azok nekem a boldogság illatozó virágainak tűntek. És kivárt. Addig várt, amíg ÉN el nem döntöttem mi lesz a sorsom a csapdájában. Azon az éjszakán, amikor hozzáautóztam, még nem tudtam mi lesz a vége. Csak azt tudtam, hogy mennem kell, végre kettesben kell vele lennem, meg kell érintenem. Akartam a bőrét, akartam a testét, akartam mindenhogyan, miközben ádáz harcok dúltak bennem a még el nem követett bűnöm miatt. Hogy tehetek ilyet Péterrel? Lassan 15 éve vagyunk házasok, de még egy félrenézésem sem volt, most pedig félrelépésre, megcsalásra készülök. De itt már ez sem érdekelt. Úgy vittek az ösztönök, mint a fékezhetetlen viharfelhők.
A mi találkozásunk sorsszerű volt. Az első alkalommal a zebránál állva pillantottam meg. Gyalog voltam. Hátrafordultam, ne kérdezd miért, nem tudom. Ő ott ült az autóban, és engem nézett. Így éreztem, mert az nem egy kósza pillantásnak tűnt. Rögtön tudtam ki ő, hiszen a fél város ismeri. Jól menő vállalkozó, aki gyakran szerepel a tévében, közösségi oldalakon, benne van a város elitjeinek társaságában. És nős! A Katona Laci.
Mentem tovább, el is felejtettem ezt a röpke pár pillanatot. Azokban a napokban kezdtem egy új üzletben dolgozni. Emlékszel milyen izgatott voltam? Milyenek lesznek a kollégák? Megfelelek-e majd?
A pultban álltam, amikor megláttam őt először a boltban. Nagyon zavarba jöttem, nem is tudom miért. A megszokott öltöny, nyakkendő helyett laza sportos öltözetben vásárolt. Így még sosem láttam, nem is nagyon mertem ránézni. De ő magabiztosan odajött hozzám.
– Nem láttalak még itt!
– Igen, nemrég kezdtem itt a munkát.
Narancslét vett és kért hozzá egy kávét cukorral. Még aznap, késő délután ismét összefutottunk. Teljesen szürreális találkozás volt, nem számítottam rá. A pláza parkolójában ő épp akkor ült be az autójába, amikor én szinte mellette kiszálltam. Rám mosolygott, és csak nézett. Úgy nézett, hogy abba ismét zavarba jöttem. Drága Rózi, mi ez, ha nem a sors keze?
A következő pár hétben többször is bejött a boltba, mindig úgy jött-ment, hogy lássam, és ő is engem. Gyakran odajött hozzám pár mondvacsinált ürüggyel. Aztán egyszer azt mondta:
– Jelölj be facebookon!
Néhány hétig nem találkoztunk, jöttek az ünnepek, a város elcsendesedett. És én bejelöltem. A magam pár ismerőse mellett az ő több ezer követője elképesztő számadat volt számomra. Kb. csepp leszek a tengerben. Nem is értem mire jó ez a rengeteg arc, történés, hiszen nyomon sem lehet követni!
Egy alkalommal amikor bejött, én épp egy kis emelvényen álltam, pakoltam a fenti polcokat. A semmiből került oda mellém, s ahogy hajoltam le egészen közel kerültünk egymáshoz. Csak mosolygott.
– Bikavadító ez a nadrág rajtad!
Nehezen tudtam mit mondani hirtelen, pedig egy pillanat alatt adok frappáns válaszokat, de vele nem megy. Lebénulok, nem találom a szavakat mellette.
– Bejelöltelek – nyögtem ki gyorsan.
– Tényleg? Lássuk!
És már vette is elő a telefonját, és nézte az oldalamat.
– Ó! Itt nincs semmi adat!
– Kérdezzél, majd mondom!
Mosolygott csak, és elköszönt. Alig pár perc múlva jelzett a telefonom, új üzenetem érkezett: „Megvagy! Nincs menekvés!” A vadász, aki megtalálta a prédáját. Péntek este volt, sötét, téli este, de ez akkor egyáltalán nem zavart. A hideg ellenére melegem lett, a szívem hangosan dobogott. Nem sejtettem, hogy ez még csak a kezdet volt.
Az üzletben gyakran találkoztunk, mindig ott forgolódott körülöttem. Pár kedves szó, dicséret a frizurámnak, a ruhámnak, kedves mosoly, egy-egy régi sztori a tarsolyából. Órákon át hallgattam volna, és ő órákon át képes lett volna mesélni. Ezzel ellentétben az üzenetei rövidek voltak, gyakran 1-1 smile, és… szívek. Judit szerint az üzenetekben elküldött kis szívek nem jelentenek semmit, ő is gyakran használja őket. Nekem jelentenek. Én sosem küldöm őket csak úgy, és nem is akárkinek. Talán neki is jelentés nélküli volt, a vadászat része, és csak én hittem azt, hogy tartalommal bír. Forrón átölelt, betakart minden apró, piros szív, amit hozzám küldött.
Egyik délután az üzletvezetőm Vele beszélgetett. Közvetlennek, barátinak tűnt a társalgás, s mint később kiderült, nem is tévedtem, régi, jó ismerősök. Jaj, Istenem! Még ez is! Még kellemetlenebb az egész, még kínosabb! Mit mondjak, hogy viselkedjek, hiszen az állásom bánhatja! Ki tudja milyen ember, én csak a felszínt látom. Hogyan kell egy ilyen helyzetet kezelni? De leginkább, hogyan ne bonyolódjak bele, amikor már állandóan rá gondolok! Alig várom, hogy lássam, alig várom, hogy írjon nekem! És ő ír. Mindennap, mindig csak keveset, soha semmi személyes, néhány felszínes érdeklődés, amire választ sem vár, és mindig megszólítás nélkül. Csak ennyi: „Szia!”. Nincs számára keresztnév, becenév, egy névtelen szellem vagyok, talán még a telefonkönyvbe is csak egy betűt kaptam. Én sem tudom, hogyan szólítsam. Az ő élete olyan távoli és elérhetetlen a számomra. Hatalmas céget vezet, közszereplő, ismert ember. A Laci sehogy sem áll a számra. Ő az Igazgató Úr.
„Nem látlak…” Ez a két szó volt a leggyakoribb üzenete, hiszen sokszor akkor ment be az üzletbe, amikor még nem kezdtem el dolgozni, vagy már nem voltam bent.
„Már végeztem, kerültük egymást.”
Szomorú smile a válasz, és csend másnapig.
„Nem látlak…”
„Szabadnapom van.”
Szomorú smile és csend másnapig.
Az a sok smile! Sosem tudni mit jelent, hiszen mindenki más tartalommal tölti meg, más érzéseket generál neked is és nekem is.
„Nem látlak…”
„Gondolatban ott vagyok, ha ez segít.”
„Némileg. Nem tudlak titokban figyelni.”
„Elég jó a fantáziád szerintem, nem aggódok.”
„Hát jó, te akartad, elképzellek…”
Lehámozott, lecsupaszított, kimondva, leírva mindent, amit egy férfi láthat. Jesszusom! Mit lehet erre írni? Ha Péter lenne az, nem kerülgetném a szexuálisan túlfűtött válaszokat, de most? Félek! Sodor ez az egész magával, bizserget, és olyan vágyakat ébreszt bennem, amik eddig Isten tudja hol szunnyadtak! Nem akarom és akarom! Minden bőrszövetemmel, lüktető vércseppemmel, ész nélkül dobogó szívemmel!
Hogy képes a szív úgy dörömbölni, kalimpálni, hogy majdnem kiugrik a mellkasból? Szédítő, félelmetes és izgalmas pillanat volt minden alkalom, amikor meghallottam a csak neki beállított csengőhangot. A legváratlanabb pillanatokban szólalt meg, többnyire mindig reggeltől délutánig. Az este a családé. A feleségéé és a férjemé. Ahogy a hétvégék is. Olyankor mindig csendes volt a telefon. Egy idő után mennyire gyűlöltem a szabadnapokat! Végtelen hosszúnak tűntek, alig vártam, hogy hétfő reggel legyen, és… hátha ír. Mindig írt.
Nem lesz ez így jó. Megzavarta az elmémet, felkavarta bennem azt az állóvizet, ami eddig békésen csordogált. Maga alá gyűrt ez a cunami, ez a bűnös érzelmekkel teli hullámvasút. Én is tudom, látom, az eszemmel felfogom Rózi, de képtelen vagyok elengedni! Mint a drog, olyan lett Ő nekem. Sosem és semennyi nem elég belőle. Az az érzés, ami miatta a bensőmben tombolt! Az a bizsergés, ahogy nőként vágytam rá! Igen, Rózi, nagyon vágytam rá! Ölelni akartam, csókolni, egymásba belefeledkezve vadul érezni a testét! És nézni őt! Szüntelen. Nem csak lopva és titokban, ahogy a nagyvilág előtt tesszük. Ó, azok a szemek! Olyanok, mint a fenyveserdő, ahol a lombok között átsüt a Nap. Ahol nyugalom, biztonság van, ahol a béke körbeölel. Elveszni bennük, ha sokáig nézi az ember, akár a rengetegben.
„Mindig futsz haza?”
Istenem, eljött az, amitől annyira féltem, és amit annyira vártam! Szívem szerint azt írtam volna, hogy nem, veled szeretnék lenni, kettesben végre!
„Van, aki hazavár.”
Remegtek az ujjaim, ahogy gépeltem a betűket. Hiszen én nem ezt akarom!
„Akkor ez eldöntetett.”
Ennyi. Neki ez csak ennyi. De én nem ezt akarom! Hogyan mondjam el neki? El szabad ezt mondani? Kitárulkozhatok ennyire? Bevallhatom az érzéseimet? Hiszen még magam sem vagyok teljesen tisztában velük! Szerinted Rózi ez már szerelem? Nem, nem lehet az! Pétert szeretem! Csalfák a vágyak, az az ősi erő, szenvedély, ami betakar a gyönyör ígéretével és nem enged!
„Isten tudja, miért történik mindez. És miért most?” – pötyögtem neki.
„Isten biztosan tudja.”
„Akkor ez egy próbatétel. Kíváncsi, hogy mennyire gyarló az ember.”
„Az ember eredendően gyarló.”
Nem vagyok vallásos, Isten távol került tőlem. Ő hisz benne, hangoztatja is, kereszt a nyakában, templomba jár, és mégis én érzem magam bűnösnek! Ő nem. De miért nem? Hogy van ez? Hogy lehetséges? Egy vallásos ember számára nem elítélendő a megcsalás? Mennyien lehettek előttem? Esetleg most is? És ki tudja még hányan fognak követni! Segíts, Rózi!
„Nem látlak… Mindig kerülsz!”
„Miért tenném? Szívesen meghívlak egy kávéra.”
„Az már fél flört.”
„Az csak egy kávé.”
„És ha nem bírom ki csak kávéval?”
Hosszú csend, nem találom a szavakat. Üvölt bennem a vágy, rohannék azonnal.
„Lehet, már nekem sem lenne elég a beszélgetés. Megijedek magamtól, szokatlan érzés ez, nehezen kezelem.”
„Nekem sem szokványos.”
Erre a válaszra nem számítottam. Ez azt jelenti, hogy érez irántam mást is, mint fizikai vonzalmat? Erre vártam, ezt akartam, ne csak a testem érdekelje, és most mégis rémisztő az egész. Még bonyolultabb lett minden, még zavarosabb.
„Itt vagy még?”
„Igen, itt vagyok, ver a szívem ezerrel.”
„Miért?”
„Nem egyformán reagálunk egymásra.”
„Miattam vagy ideges? Ne legyél! Azzal sincs baj, ha nem, vagy ha még időre lenne szükséged.”
Nem kell több idő, tudom, mit akarok. De hogyan? Mikor? Hol?
Egy nap az üzletben nehéz dobozokat emelgettem a polcok tetejéről, amikor odalépett hozzám:
– Ha leejted, még a végén mesterséges légzést kell, hogy adjak!
Nem tudtam mit mondjak, hiszen amit rögtön válaszoltam volna, azt nem lehetett. Mosolygott, és elment.
„Örülök, hogy láttalak, Igazgató Úr! A mesterséges légzésre térjünk vissza.” – írtam neki.
„Örültem neked. Térjünk! Mikor?”
Még hazudnom sem kellene otthon, hiszen sokat vagyok egyedül. Pétert sűrűn szólítja vidékre a munkája, olyankor napokig egyedül vagyok. Talán ez a magány, ez a folyamatos egyedüllét az oka, nem tudom. A kapcsolatunk erős, biztos érzelmi alapokon áll, de most érzem, mennyire hiányzik az intimitás, a bizsergés. De mégis mit várok ettől a másik kapcsolattól? Még csak nem is kapcsolat! Egy elköteleződés nélküli buborék, ami bármikor semmivé lehet, és amiben az érzelmi kötődés sem kölcsönös.
Sötét volt az út, mégis gyorsan vezettem a kocsit, türelmetlenül vártam, hogy vele legyek. Titkos találkozó, félhomály, csak az utcai lámpák fénye világította meg a csendes lakást. Nem kérdeztem kié, azt sem, hogy volt-e itt már mással, nem érdekelt. Bűn, szégyen, vágy… Mindaz, amit eddig elítéltem, mindaz, amit eddig lenéztem, mindaz, amire eddig sosem volt példa. És most itt vagyok, már nem tudok józanul gondolkodni.
A döntés az én kezemben volt. Adott rá időt, sokat, a mérhetetlen zavar, idegesség nehezen oldódott bennem. Minden vágyam ez volt, együtt lenni végre, csak mi ketten, és most még megérinteni sem mertem. Mintha csak álmodnám. Gondolatban mi mindent megtettem már vele, és most bénák az ujjaim, nem mozdulnak, nem jönnek a szavak, száraz a torkom, és kiugrik a szívem a helyéről. Talán még ő is hallja, mennyire dobog! De innen már nincs visszaút, akarom őt!
Ítélj el, drága Rózi, megérdemlem! Így jár az, aki a tűzzel játszik. Megég. Elég. Semmivé lesz.
Néhány napig csak üzenetek jöttek-mentek, nem találkoztunk. Hiába vártam, nem jött a nagy fekete autójával. Szeretem azt a kocsit, olyan tekintélyt parancsoló, mint ő maga. BRG 767. Elneveztem Bagirának, illik hozzá. Mindig ragyog, mindig fényes, mindig fenséges. A megszokott parkolóhelyre szokott állni, sosem máshova. Ahányszor leparkolt az üzlet elé, mindannyiszor ugrott össze a gyomrom. Mit fogok mondani neki? Ki tudok nyögni akár egy értelmes mondatot is? Nem ismerek magamra. Nekem a kommunikáció nem szokott gondot okozni, nyitott, társaságkedvelő ember vagyok. De mellette elnémulok, nem találom a szavakat.
Egy alkalommal a legváratlanabb helyzetben és pillanatban bukkant elő az autójával a zebránál, amikor én éppen biciklivel siettem. Előreengedett az úton, mosolygott, és szinte rögtön jött az üzi:
„Jól tekersz! Következő életemben a biciklinyerged szeretnék lenni. Hát te?”
„Katona Laci lennék.”
Jött azonnal a válasz, gondolkodnom sem kellett. Benne minden megvan, amit ha férfi lennék, magamnak szeretnék. Erő, tekintély, magabiztosság, ambíció.
„És az autódban a kormány. Minden nap érzi a bőrödet, érzi a gyengédséged, és ha kell, az erődet. Ez lennék.”
Nem válaszolt. Másnap sem. Nem értettem, csak tipródtam, lestem a telefont, de semmi. Érzetem magamon, hogy nem megy a munka, nem érdekel a háztartás, idegesít Péter is, meg a hétköznapi problémák. Egyedül akartam lenni, csak vele, gondolatban. Képes voltam órákig is ellebegni ebben az elvarázsolt világban. Nem akart megszűnni a fejemben. Nem is tudom előtte hogyan éltem? Mire gondoltam? Nem normális ez!
Harmadnap jelentkezett, de csak a szokásos általános jellegű kérdésekkel. Érzelmek semmi. Részemről annál több, és már nem is akartam titkolni, hiszen úgyis tudja. Remegve adtam át neki a bizalmat, hogy befogadja a szívemet. Vállalva önmagamat, megírtam neki, ami érzek.
„Hiányzol, mindenféle formában, ha szabad ilyet írnom.”
„Persze. Gondolok rád.”
Istenem! Itt a világvége! Hosszú hetek után először nyílt meg az érzelmek csatornája, és virágba borult még a kopár fű is! Csupa napsütésben álltam ott a hídon. Gondol rám! Rám, aki egy hétköznapi, egyszerű kisember. Kiugrok a bőrömből! A boldogság madara csak velem repkedett egész hétvégén. Péter nem értette a hirtelen hangulatváltozást, de örült, hogy vidám vagyok. Elvitt kirándulni, beszélt hozzám az úton, de én nem is hallottam, csak bámultam ki az ablakon, és Rá gondoltam. Hogy tehetek ilyet? Miféle erő ez? Miért nem tudom legyőzni?
Aztán a boldogság madara leszállt, és ott hagyott magamra. Napokig nem jött üzenet, mintha soha nem is találkoztunk volna. Az üzletben is furcsán viselkedett, inkább más kollégához ment oda, mint hozzám. Egy alkalommal csak én voltam szabad, nálam fizetett. Nyoma sem volt már az előző hónapok közelségének. A pult alól adtam neki egy csokit, ráírva egy rövid, pajzán üzenetet.
„Megint jó volna.” – írta nemsokára.
Vegyes érzésekkel fogadtam. Akartam is, meg már nem is.
„Ha nem, hát nem.”
Igen, neki ez ennyi. Megrázza magát, és megy tovább. Nekem ez bonyolultabb.
„Azért ez nem ilyen egyszerű. Én nem tudom kizárni az érzéseimet. Ahogy te!”
„Nem látsz belém!”
„Pedig jó lenne! Mit látnék ott, legbelül?”
„Ott? Melegséget.”
Elöntötte szívemet a forróság. Hát mégis érez irántam? Persze neki sem könnyű, hiszen annyian ismerik, fegyelmezetten tartania kell magát. De néha olyan jó lenne kicsit többet kapni belőle! Csak egy kicsivel többet! Érezni, hogy fontos vagyok neki, nem egy a sok közül, hanem különleges. Nekem nem kell az élete, nem kell a sikere, a pénze, csak egy kis darab a lelkéből!
„Mától három nap külföld.”
Pittyegett már kora reggel a telefonom. Ó! Pedig alig vártam, hogy végre találkozzunk, és akkor még három végtelenül hosszú nap. Hogyan fogom kibírni? Mit tegyek, hogy az órák ne vánszorogjanak, a napok ne heteknek tűnjenek?
„Ha megjöttem, elfoglalt leszel?”
„Nem, kerítek időt rád!”
Olyan jó lenne már újra megölelni, megérinteni! Hetek óta az az éjszaka éltet. És igen, megint jó volna! Én is akarom.
„Szia…”
„Végre! Újra itthon?”
„Igen.”
„Megmaradt valami a melegségből?”
„Persze, hogy meg.”
De én nem éreztem ezt. Nem engedett a szívéhez közel továbbra sem. Ha találkoztunk semleges volt, semmi csiklandozó megjegyzés, semmi követés, semmi titokban stírölés. Megváltozott. Én nem írtam neki, csak ritkán, mindig vártam, hogy ő keressen. De egyre ritkábban tette. Az érzelmi kivonódása, a csend lett kettőnk halála, a megfagyott néma csend. Majd belebetegedtem! Olykor „kedves”-nek hívott az üzenetekben, de ezt is szigorúan kisbetűvel. Tulajdonképpen semmiféle tartalommal. Mit sem érnek a kedves, bűbájjal átitatott szavak, ha nincs mögöttük igazi figyelem, kölcsönösség, egymás felé fordulás. Megszűntek a napi szintű levelezések. Hiányzott. Nem értettem az okát. Eddig sem éreztem a lelkét, csak reménykedtem szüntelen, hátha kapok belőle egy kis szeletet, de ez a súlyos és közönyös magyarázat nélküli némaság fejbevágott! A kommunikáció hiánya mindent tönkretesz. Most már értettem, az eszemmel is felfogtam mi történt. Hazudoztam magamnak, hogy nem csak azért kellettem neki, nem csak egy voltam a sok közül, nem csak a testemet akarta, hiszen érzett is valamit! De ezek csak ócska félrebeszélések voltak. Eldobott, mint egy üres vizes palackot a szelektív gyűjtőbe a többi flakon közé.
Az a sok semmitmondó felszínesség! Őszintétlen mondatok! Miért kellettek? Az annyira várt szavak nem jöttek, a némasága bizonytalanná tett, mintha sötétben tapogatóznék. Egy óriási fal állt közöttünk, amit nem tudtam lebontani. Néha egy kis résen át éreztem a fényt, a melegséget, amit adott, de aztán visszafalazta, újra elzárt maga elől. Nem tudtam vele megbeszélni az érzéseimet, fojtogatott a sok ki nem mondott szó, a hiába feltett kérdések, amikre nem kaptam válaszokat. Számon nem kérhettem rajta semmit, kérdőre nem vonhattam, ha keveset adok az a baj, ha kitárulkozok, az sem segít. Miért történt mindez? Fájdalom nélkül tudom, hogy nem tanulhatunk a hibákból, de ez nekem túl nagy seb, nem bírom összerakni magamat. Már túl nagy a kötődés, túl nagy a csalódás. Hiábavaló lenne mindezt elmondani neki, talán meg sem értené, nem is tudna mit kezdeni vele. Az én hibám, hiszen hagytam, hogy elgyengüljek, kiszolgáltatottá váljak, amiért megszerettem. Gyenge voltam. Az a boldogság utáni vágy, amit csak én éreztem, az okozta a vesztem. A test, ha jól is lakott, a lelkem éhezett.
Sokat sírtam, milliószor olvastam el újra és újra az össze levelezésünket, és nem értettem. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy megaláztam magam, hogy már semmi tisztelni való nincs bennem, csak ki lettem használva. Álltam este a tükör előtt, bámultam meggyötört önmagam, és csak néztem, ahogy folynak a könnyeim.
– Édesem, mi a baj? Azok a csodálatos szemeid miért szomorúak? Mondd el nekem!
Péter ölelt, nem hagyott magamra egy percig sem, tehetetlenül ringatott.
– Nem lehet, nem tudom elmondani. Majd elmúlik.
De nem múlt el. Ezernyi kérdés tolongott a fejemben, amire Tőle vártam volna a megnyugtató válaszokat, de elérhetetlen lett. Ha nincs válasz is van válasz, abból is lehet olvasni. Megszelídítette a rókát, és elengedte. Hát legyen! Nem leszek a terhére, nem fogom zavarni a mindennapjaiban. Sosem történt ilyen még velem, és jobb lett volna, ha nem engedek a kísértésnek, most nem fájna semmi. Ott, legbelül. Minden nap azt lesem a városban, hol láthatom meg az autóját, benne őt, legalább pár pillanatra. Múlt héten teljesült ez a kívánságom, egyszerre értünk a lámpákhoz. Vakító, fehér ingben, napszemüvegben fogta a kormányt, azt a kormányt, amiről megírtam neki, hogy az lennék. Vajon eszébe jut? Nem hinném. Megállt a pirosnál, nem vett észre. Én oldalt vártam a biciklivel, s mikor megláttam, a szívem akkorát dobbant, majdnem beleesett a kosaramba. Nekem ez a melegség! Nem múlik, nem szalmaláng, nem sercen el pillanatok alatt, akár egy gyufa! Bár lassan gyullad be, de sokáig lobog. Néha parázslik, mikor több napon át nem jön üzenet vagy nem találkozunk, de nem hamvad el. Időnként könnyek áztatják, remélve, hogy elmúlik a tűz, ez a varázs, ez a gyötrelem. Szégyenem fojtogat, s lelkemben a kín. Miért írta, hogy gondol rám? Hogy ott legbelül melegség van? Miért szólt arról, hogy három napig külföldön lesz? Csak Isten tudja megmondani milyen hosszú tud lenni egy nap is nélküle úgy, hogy nem hallok róla, hogy nem látom, pedig mennyire várom őt! Nem ad magából csak morzsákat, utána azok is eltűnnek, mintha csak tévedés lett volna! Megkapta, amire vágyott, többet úgy látszik, nem akar. Én nem így működök. Bár lehetnék másmilyen, de ez vagyok, és nem is bánom. Foglyul ejtettek az érzések, a vágyak tápláltak, majd jött a kegyetlen halál, hogy ennyi volt!
Egy csók volna most jó, egy csöndes ölelés,
Érezni a bőröd, mellkasodban a szívverést.
Őszinte szívvel, igaz érzésekkel
Várni karodban a megsemmisülést.
Zuhanni fogok. Érzem, ahogy húz a mélység, az a ködbe burkolódzó, titkos és rémisztő űr. Mennék utána, a ködben elveszni vele, de nem tudok. Lábaim nem mozdulnak, erőm elhagy.
– Kincsem! Életem szerelme! Rózikám! Add a kezed, hazamegyünk!
Hallom Péter hangját a távolból, látom kirajzolódni a ködben erős tenyerét. Nyújtom felé a kezem, de hiába, nem érem el.
– Ne haragudj rám! Szeretlek!