Borbíró Klára: Zion laboratóriuma

0 (0)

Zion laboratóriuma

A két nap éppen váltotta egymás az égen, az épületekre vékony homály borult, amikor Dargo végigosont az ezüstfehér folyosón Zion laboratóriumáig. Régóta várta az alkalmat, és most, hogy mentorát a központba rendelték, eljött az ő ideje. Mert hiába tudta, hogy ő Zion kedvenc tanítványa, és minden valószínűség szerint őt fogja maga mellé emelni a két ciklus múlva tartandó beszámoltatás után, hogy megossza vele kutatásait, a formiverzum-laborba még felügyelet mellett sem engedte be őt. Úgy gondolta, ennek egyetlen oka az, hogy megőrizzen valamit a tudósokat körülölelő titokzatosságból.
Zion felelőtlen kutató volt, vagy a bizalma nőtt indokolatlan magaslatokig, mindenesetre a szekcióján minden ajtót ugyanaz a kód nyitott. Dargo nem babrált hát sokáig, hamar besurrant a nyíló résen.
Odabent tágas helyiség fogadta, két oldalán a polcok végestelen magasságokig nyújtóztak. Lenyűgözte a látvány.
‒ Mennyi formiverzum! ‒ suttogta.
Volt már a kezében ezek közül néhány, ahogy a többi tanítványnak is, de hogy ennyi legyen belőlük! Ráadásul többé-kevésbé valamennyi elütött a társától. Az egyikben kékeszöld gáznebulák kavarogtak, egymásba olvadtak majd újra különváltak. A másikban fellobbanó fények cikáztak.
Ez utóbbi megtetszett Dargónak, és levette a polcról. A tárolóedény rideg falán át is a tenyerén érezte a felvillanó fények melegét. Kinyitotta a formatárolót, és kivette belőle az apró mindenséget. A cikázó fények a pikkelyeit csiklandozták.
A szemléltető egy talpazaton állt a szoba közepén. Odalépett és rátette a mindenséget. A műszer rövid hanggal jelezte, hogy működésbe lépett, majd egyenletes sebességgel felfújta a kicsiny világot. Dargót körbeölelte a fekete semmi, de távolabb, úgy félúton közte és a polc között felvillant az első fény. Dargo most már hangot is hallott hozzá. Először éles sustorgást, aztán ahogy a fény elérte a maximális erejét, csattant egyet és sziszegve továbbtekergőzött. De már jött is a következő meg az azt követő felvillanás. Dargo boldogan figyelte a fények villódzását.
Előrenyújtotta a karját, hogy kitapintsa a fekete semmit. Bársonyosnak és langyosnak képzelte, puhának, mint amilyen a rövid éjszaka, amit a két nap engedélyezett. Ekkor vette észre, hogy térerő választja el a mindenségtől. Olyan volt, mintha erősen összesűrített levegőből készült volna, Dargo könnyedén áthatolt a szövetén.
A következő villanás éppen az orra előtt született. A feketeség megtelt bizsergéssel, és őt ugyanaz a csiklandós érzés járta át, mint amikor az ujjai között tartotta a formiverzumot. Ahogy a fény ereje megnőtt, és a sustorgás csattanássá erősödött, Dargót megcsapta valami. Ijedt csodálkozással kiáltott fel, miközben visszakapta a karját a térerő védelme mögé.
A kiáltás hatására a szemléltető csippantva rántotta össze a mindenséget, amit Dargo kapkodva zárt vissza a formáriumába, és szinte feldobta a helyére, a polcra. Újabb, de ezúttal nyugodt univerzumot keresett. Körbejárta a szobát, végignézte az alsó sorokat, aztán felröppent a másképp elérhetetlen polcokhoz. Egy narancsos-vöröses formiverzumon akadt meg a tekintete. Levette, leereszkedett vele a padlóra, kicsomagolta és a szemléltetőre állította.
Ahogy az előző mindenség, ez is kitöltötte a szobát, felfedve Dargo előtt a mélyében rejlő titkokat. A kis világ már nem volt vöröses színű, halvány narancs szálak szövevénye szőtte be egyenletesen a belsejében fodrozódó fénylő nedvességet. Ahol egy-egy szál keresztezte egymás útját vagy összefonódtak, hogy együtt fussanak tovább, ott mélytürkiz kövecskék telepedtek meg.
Dargo bátortalanul emelte az egyik felé a kezét. Ahogy áthatolt az erőtéren, és megérezte a mindenséget kitöltő nyirkos gázt, visszarántotta a karját, aztán megkönnyebbült hangot hallatva újra kinyúlt, és megpöckölte a legközelebbi türkiz követ. Az mókás hangot adott, rezgett egy darabig, felkavarva maga körül a gázt, végül megült az eredeti helyén.
Dargo lassan körbeforgott, közben a türkiz kövek elhelyezkedését figyelte. Hamar rátalált a pontok, vonalak meg a gáz váltakozásának szabályszerűségére. Tökéletes világ tárult elé a maga tökéletes unalmasságával.
Ez az a nagy titok, amit Zion féltve őriz a tanítványai elől? Csalódottan zárta vissza formáriumába a mindenséget. Szúrós pillantással pásztázta végig még utoljára a polcokat.
Elkülönített formiverzumok ‒ figyelmeztetett a felirat egy különálló polcrendszeren. Dargo, bár indulni készült, most megújult érdeklődéssel lépett vissza.
‒ Tudtam, hogy kell lennie valami jelentősebbnek ‒ dünnyögte.
Leguggolt a tárlóhoz, próbálta kitárni, félrehúzni, lehajtani az elejét, elcsúsztatni a tetejét, de azt mintha egyetlen tömbből faragták volna ki.
‒ Ne már! Valahogy mégiscsak belekerültek azok a formiverzumok ‒ csapott a tároló tetejére, mire az felpattant, az eleje lenyílt, és szabaddá vált az út a formiverzumokhoz. Csak ki kellett nyújtania érte a karját.
Csontos ujjai rákulcsolódtak arra, amelyikben a legszínesebb fénylő micsodák kavarogtak. Ráhelyezte a szemléltetőre, és gyönyörködve leste, ahogy egyre nagyobbra fúvódik. A benne lévő anyag táncot járt, a gömböcskék egymást kergették.
‒ Nahát! ‒ nyögött fel.
A mindenség egy pillanat alatt összezsugorodott, és Dargo szembe találta magát a mesterével.
‒ Nem láttad a kiírást? ‒ mordult Zion.
‒ Azt hittem, a központba… Muszáj volt megnéznem.
‒ Még szerencse, hogy itt felejtettem a jegyzeteimet. ‒ Zion elrakta a szemléltető állványán heverő adathordozót, majd a mindenségért nyúlt. Igazából nem haragudott Dargóra, hiszen éppen ez a megalkuvást nem ismerő kíváncsisága tette őt a legjobb diákjává. Ijedtségét rejtette zord viselkedése mögé, amikor rámorrant az ifjúra. ‒ Jól tudod, hogy mik ezek.
‒ Persze. A formiverzumokban a hipertér anyaggá, energiává és természeti törvényekké való alakulásának lehetséges változásait vizsgálod. De nem értem, mi ez a titkolózás. Miért zárod el ezeket mindenki elől?
‒ Hiszen láttátok őket nem is egyszer.
‒ Így együtt ezt a sokféleséget soha ‒ mutatott körbe.
‒ Ebben igazad van. De hidd el, a többieket ez nem is érdekli annyira. Ami meg téged illet, nem akartam kockáztatni, amíg magam sem tudom, milyen hatással lehetnek ránk az elkülönített verzumok.
‒ Miért különítetted el őket?
‒ Az a legegyszerűbb, ha megmutatom.
Dargo most vette csak észre, ahogy Zion a szemléltetőre helyezte a mindenséget, hogy az mindvégig mestere ujjai között pihent. Vágyakozó pillantást vetett az ajtó felé, de nem mozdult. Zion nem tenne olyat, amivel veszélyezteti a tanítványai egészségét.
A tarka mindenség körbefolyta őket. Felfúvódása nem állt meg az előbbi léptéknél. Miközben a terem szélére siklott részei mindjobban összesűrűsödtek, a közelebbi objektumok egyre nagyobbá váltak. Zion az elméjével irányította a szemléltetőt, közben mégis képes volt könnyedén csevegni a tanítványával.
‒ A mindenségek sokfélék lehetnek, de csak ritkán képződnek olyanok, amelyben a tér és az anyag aránya megfelelő ahhoz, hogy ilyen látványos objektumok keletkezzenek, és a köztük végbemenő folyamatok egyensúlyban tartsák a rendszert.
‒ Nagyjából hány ilyen van?
‒ Egészen pontosan annyi, ahányat az elkülönített tárlóban látsz.
Dargo összezavarodva kérdezte:
‒ Ezért ítélted veszélyesnek őket?
Újra felmérte a polcokon tárolt formiverzumokat. Hatalmas mennyiségű mintát halmozott fel Zion. Azokhoz képest ez a néhány elkülönített példány elenyésző volt.
‒ Azért vannak itt ‒ bökött az ujjával egy golyóhalmaz felé Zion ‒, mert fertőzöttek. ‒ Elmosolyodott tanítványa rémületén. ‒ Ne félj! Már megvizsgáltam a fertőzést. Az, amelyik ezt a világot támadta meg, ránk nézve veszélytelen.
A kiválasztott rész tovább nőtt, a golyók messzire úsztak egymástól. Most már látni lehetett, hogy nem szabályos gömb alakúak, és a színük meg a méretük jelentősen eltér egymástól. A saját tengelyük körül forogtak, miközben eltérő sebességgel keringtek egy sárga gömb mentén. A fénylő központhoz közel haladó golyók kicsik és gyorsak voltak, a távolabbiak nagyok és jóval lomhábbak. Dargo szabálytalan alakzatokat és a golyók körül keringő kisebb gömböket is felfedezett, ezek voltak a legkisebb látható objektumok. Zion kiválasztotta a sárga gömbtől számított harmadik golyót, és annyira felnagyította, hogy Dargo meglátta a felszínén kavargó lüktetést.
‒ Mik ezek? ‒ kérdezte.
‒ Plattoknak neveztük el őket. Úgy gondoljuk, hogy élő szervezetek. Arra még nem sikerült rájönnünk, hogy milyen fejlettségi fokot értek el.
‒ Azt mondod, mindegyikben ott vannak? ‒ intett Dargo a kistároló felé. ‒ Lehet, hogy egymást fertőzték meg?
‒ Nem. Hermetikusan zárt formáriumokban, távol egymástól tároltam őket. Százszázalékos biztonsággal állíthatom, hogy ahol a feltételek adottak rá, ott a plattok biztosan megjelennek.
‒ És mire jók?
‒ Ez a nagy kérdés. ‒ Zion lekapcsolta a szemléltetőt, a mindenség összezsugorodott. ‒ Zárd el gyorsan! ‒ adta Dargónak, és figyelte annak óvatos mozdulatait.
Mester és tanítványa elgondolkodva nézte a lezárt elkülönítőt. Dargo türelme fogyott el előbb, ő szólalt meg.
‒ De mégis! Mire lehet használni a plattokat?
‒ Két ciklus múlva gyógyszerkísérletekbe kezdünk velük.
‒ Addigra túlleszek a beszámoltatáson. Lehetne, hogy én is… ‒ csillant meg a lelkesedés Dargo hangjában. Zion felkacagott, és műszigorral vágott az ifjú szavába:
‒ Jól tudod, hogy igen. Első feladatod a plattok begyűjtése lesz.