Borbíró Klára: Egyszer felnövünk

Egyszer felnövünk

A Tisza mentén fekvő apró faluban az égvilágon semmi különös nem volt. A partjában sem. És Petiben sem, aki a parton állt. Mégis ez volt a legintenzívebb kép, amit Emma megőrzött az emlékezetében.
Peti egy faágat dobott a folyóba, amit az lomhán elragadott, és vitte délnek. Emma szíve összeszorult, hiszen délre indul ő maga is. Itt hagyja Petit, a falut, a gyerekkorát.
A fiú megfordult. Izmai minden rezdülésében érezni lehetett a haragot.
‒ Menj már! ‒ üvöltötte. ‒ Indulj!
‒ Ami köztünk van… ‒ hebegte Emma.
A fiú könnyedén félresöpörte a szavait, és tovább kiabált.
‒ Nincs köztünk semmi. Ne írj! Én se fogok. Kitöröllek a mobilomból, letöröllek az ismerőseim közül. Kitöröllek az életemből!
Ha Emma nem ismerte volna úgy, észre sem veszi a kétségbeesést Peti haragja mögött.
‒ Még nem késő, hogy… ‒ próbálkozott ismét, de Peti most sem hagyta beszélni.
‒ Eszedbe ne jusson! Menj már! És nehogy várj rám! Végeztem veled.
Peti újra a Tiszát nézte. Emma már nem láthatta a vizet bámuló komor tekintetét. Felballagott az útra, megragadta kerekes bőröndje fogantyúját, és tétova léptekkel megindult az állomás felé.
Peti tényleg nem volt hű Emmához. Bár a fiú minden közvetlen csatornát átvágott kettejük között, a lány kerülőúton sok mindent megtudott róla. Minden közös ismerősük az egyéjszakás kalandjairól mesélt.
Így hát Emma is elhatározta magát. Nyitottan fogadta a férfiak közeledését, és néhány hét után kellemes kapcsolatba bonyolódott Bálinttal, a mindig kedélyes pincérrel.
Bálint abban az étteremben szolgált fel, amelyik a legízletesebb ételeket kínálta azon vendéglők sorában, amit Emma megengedhetett magának. Bálint kedves volt és elbűvölő, és fél év múlva beköltöztette magához a lányt.
A rákövetkező héten Emmát már az új otthonában kereste egy falubelije. Bár ismerősnek tűnt, először nem tudta hová tenni. Marcsinak hívták. Egy évvel alatta járt a gimiben.
‒ Persze, persze ‒ mondta Emma. ‒ Most már emlékszem.
Marcsi zavarát látva két poharat tett kettőjük közé az asztalra, majd némi brandyt töltött beléjük. Marcsi nagyot kortyolt az italból, mielőtt belevágott.
‒ Peti miatt jöttem ‒ tört fel belőle a szó. Mintha egy csap nyílt volna meg, áradtak Emmára a lány szavai. ‒ Azt tudod, hogy nem volt hű hozzád. Ő akarta, hogy tudd ezt. Azt akarta, hogy ne fogjon vissza a múltad, hogy csak a kutatásoddal törődj. A világon mindennél fontosabbnak tartja, amit csinálsz. De nem minden úgy van, ahogy hiszed. ‒ Marcsi most lerakta a poharat, Emma keze után nyúlt, és mélyen a szemébe nézett. ‒ Ha nagyritkán haza is visz egy nőt, azt folyton Emmának szólítja. Aztán ha kedvét lelte benne, otthagyja az éjszaka közepén. Felül a tragacsára, és elszáguld a Tiszapartra. Azt mondta, ott hagytad el őt.
Emma arcán megrándultak az izmok. Szavakat keresett, de mielőtt meglelte volna őket, Marcsi folytatta:
‒ Megáll a parton, olyan közel a folyóhoz, hogy a víz a nadrágját mardossa. Borús tekintettel nézi a Tiszát. Az arca elborul, meg sem hallja a közelében lévő hangokat.
‒ Honnan tudod mindezt? ‒ kérdezte Emma. Szeme ide-oda cikázott, akárcsak a gondolatai. Marcsi makacs hallgatása mindent elárult, ezért nem vesztegette tovább az időt. ‒ Velem jössz? ‒ kérdezte.
Felpattant. Hangja szelíd volt, de sürgető. Marcsi biccentett egyet, aztán kis szünet után még kettőt. Emma felhúzta, és már rohant is ki vele a házból.
A falu előtt Emma lekanyarodott a part irányába. Marcsi kérdő tekintetére megrántotta a vállát.
‒ Ha nincs a víznél, nincs miért aggódnom ‒ mondta.
A part üres volt. A két lány jó messze ült le a folyótól, láthatták az úton közeledőket. A gyér forgalom és az éjszaka neszei elringatták őket, egy teherautó éles dudájára riadtak fel. A megrakott kamion gyorsan szelte a kilométereket. Vele szemben egy motoros közeledett. Őrült tempóban hajtott. A mélykék Yamaha kerekei megcsúsztak a vízzel pettyezett aszfalton, a jármű vészesen sodródott a kamion felé.
Emma felsikoltott. Az út felé rohant. Marcsi bénultan figyelte a jelenetet.
A motoros visszanyerte az uralmat a járműve felett, egyenesbe hozta azt, és tovább száguldott. Megállás nélkül elhajtott a teherautó is.
Marcsi végre felocsúdott, Emmához szaladt, és belécsimpaszkodott.
‒ Mi volt ez? ‒ kérdezte összezavarodva.
‒ Petinek zöld motorja van.
Ekkor a kanyarban feltűnt egy olajzöld Yamaha is. Ahogy utasa kiszúrta a lányokat, gázt adott. Alig lépte túl a sebességhatárt. Melléjük érve lelassította a motort, majd leszállt róla, ám mindeközben le sem vette szemét Emmáról. Slusszkulcsát sisakjával együtt Marcsinak nyújtotta.
‒ Nekünk Emmával még dolgunk van ‒ mondta. Tekintete komoly volt, mégis boldogság sugárzott belőle. Emma érezte, hogy nem Peti többé, hanem Péter. Péter, akit a huszonötödik nyárutó érlelt azzá a férfivá, akivel végre megoszthatja az életét.