Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Az utolsó karácsony
Alikónak nem voltak illúziói. Mióta Shien elment, ő volt a csapat leggyengébb tagja. Bár nem látszott rajta, a nő haldokolt. A kór, ami belülről ette, megkímélte duzzadó izmait és szeme ragyogását.
Lerázta divatjamúlt overáljáról a havat, miközben végignézett a kifáradt csapaton. Még húszan sem voltak, de betöltötték a barlang minden szegletét.
A főnök fiatal felesége széles, lapos hengert húzott elő a holmija közül. Ez jelentette a legnagyobb kincset az élelem után, a hősugárzó. Leállította a barlang közepére, és intett, hogy húzódjanak közelebb.
‒ Enni mit fogunk? ‒ kérdezte egy asszony erőtlenül.
‒ Amit hoztál ‒ felelte Nikos, a főnökük. Rátarti hanghordozását már észre sem vették.
Aliko csendben letelepedett, kettétörte a húsos búrkáját, a kisebbik darabot átnyújtotta az asszonynak. Nikos megrázta a fejét. Már csak az hiányzik, hogy beinduljon az egyenlősdi. Éppen elég, hogy a felesége az engedélye nélkül osztotta meg az emberekkel a hősugárzót, holott tudnia kéne, hogy ha Nikos főnök akar maradni, meg kell őriznie a tekintélyét.
‒ Jólesik a kegyesség álarcában tetszelegni, mi? ‒ fordult Aliko felé. ‒ Azután, ha elfogyott az élelmed, ugyanezt várnád el a többiektől is. Ismerem a fajtád.
‒ Gondolj, amit akarsz ‒ morogta az öregasszony.
‒ Jó volna, ha összeszednéd magad ‒ korholta tovább Nikos. ‒ Kis híján fel sem jutottunk a barlanghoz időben a te hibádból.
Aliko szemében könnyek gyülekeztek, de büszke volt arra, hogy hosszú élete során sohasem sírt. Most is csak a fáradtság miatt lehet. Mindenesetre nem itt fogja elkezdeni. Megszívta az orrát, majd lenyelte a torkában formálódó gombócot.
A megjegyzésben az volt a legbántóbb, hogy Nikos baklövése miatt kellett gyalog megtenniük az utat a teleptől az űrkikötőig. Ha a HOD-dal mehettek volna végig, Shien még élne, és talán Aliko is elég erős maradna ahhoz, hogy otthon megkíséreljék a gyógykezelését. Ugyan, kit akar becsapni? Hónapok óta tudja, hogy ez lesz az utolsó karácsonya.
Amióta csak ismeri, Nikos felelőtlen sofőr volt, de most kapkodva is vezetett. Az időjárás hamarabb fordult rosszra a megszokottnál, igyekezett hát mielőbb biztos helyre vinni a társaságot. Tudta jól, hogy a lundai télről nem alaptalanul keringenek legendák a szektorban.
Amikor mindenki berakodta a HOD csomagtartójába a szegényes motyóját, amelynek mélyén a szerencsés kiválasztottak esetében a kibányászott drágakövek lapultak, Nikos nagyot kiáltott, bevágódott a vezetőpanelek mögé, és indított. A jármű szaporán szedte kilenc lábát, dacolva a sűrű hófúvással.
Nikos maga mellé ültette Shient, azzal a felszólítással, hogy figyelje az utat, ezzel át is hárította magáról a felelősséget. Shien tartása kiegyenesedett, mozdulatai összeszedetté váltak. Végre újra hasznát veszik! Az öregember jól ismerte az utat, de látása az idővel elhomályosult. A lépegető lágyan ringatta testüket, egy-egy másodpercre el is bóbiskolt észrevétlenül. Az eléjük magasodó sziklafalat elfedte a hóáradat, Shien késve intett a hegységet keresztülszelő kanyon bejárata felé.
Nikos a szikláknak hajtott, a baleset mozgásképtelenné tette a járművet. A férfi körbejárta a HOD-ot, belerúgott annak sérült lábába, és hosszan szitkozódott, míg végül minden szempár rajta nem csüngött.
‒ Semmi baj, emberek. Egy nap laza séta, és máris a kikötőben vagyunk ‒ mondta akkor.
‒ Ajánlom is ‒ mordult fel Fard, Nikos legnagyobb ellenlábasa ‒, mert holnap délután indul az utolsó járat haza, a Panderára. Nem fognak várni ránk, és nem fognak keresni sem. Megmondták, amikor a Lundára jöttünk, hogy senkinek sem vagyunk fontosak, mindannyiunk helyére akad tíz másik. Aki a szülőbolygóján akarja tölteni a karácsonyt, az időben legyen a kikötőben.
A rövid menet megindult a kanyonon át az űrkikötő felé. Már az út elején látszott, hogy aznap nem érnek célba, jó, ha az utolsó komp indulásáig odaérnek. Shien, sietősen lépdelt, mégis minduntalan lemaradt, és a csapat nem haladhatott gyorsabban, mint a leglassúbb tagja.
Fard előkotorta táskájából a kibányászott köveit, a többi holmiját elhajította, és az öreget fektette a vállára, nem törődve annak hálás tiltakozásával. Ninju, Nikos fia, szótlanul visszaballagott hozzájuk, és a saját táskája hegyébe lendítette Fardét.
Ninjunak ez volt az első idénye a telepen. Épphogy betöltötte a tizenhármat, a munkára foghatóság alsó korhatárát, Nikos már vitte is magával az ültetvényre. A felesége előre rettegett attól, hogy három év múlva már a bányába is leküldheti a fiát. Ám Ninju nem bánta a munkát, és látszott rajta, hogy jobb vezető lesz, mint az apja. Kemény, de könyörületes.
Shien akkor lehelte ki a lelkét, amikor a barlanghoz kapaszkodtak fel a meredek sziklafalon. A fagy átjárta ernyedt tagjait, és a szíve egyszer csak nem vert többé.
Milyen szerencse, hogy nekem még megadatik ez az utolsó karácsony, gondolta Aliko, aztán elszégyellte magát.
Tudta, hogy akkor sem temethetnék el az öreget, ha nem csupa szikla venné körül őket. A föld a lundai télben napok alatt keményre fagy. Mégsem hagyhatják csak úgy ott az ösvény szélén szegény Shient! Előhúzta a vékonyabb takaróját, belecsavarta a halottat. A főnök neje tűt és nejlon fonalat vett elő, átnyújtotta Alikónak, aki durva öltésekkel a pokrócba varrta a holttestet.
‒ Ez megőrült ‒ mondta Nikos, egyértelműen a takaró elpocsékolására gondolva, és megindult a barlang felé. Néhányan követték, ám a többség a rögtönzött sírnál maradt, amíg Aliko varrt, és Lilli, aki egész idény alatt elválaszthatatlan társa és tanítványa volt, énekével búcsúztatta Shient.
Lilli tiszta hangját magával ragadta a fagyos szél. Most érezték igazán a hideget. Felhevült testük hamar lehűlt, az arcukba csapó hókristályok késként szurkálták a bőrüket.
A lány befejezte a dalt. A telepesek egymás után szállingóztak a barlangba, amikor morajlás hömpölygött végig a tájon.
‒ Lavina ‒ szállt a rémült kiáltás.
Aliko is futásnak eredt. Bár ő maradt utolsónak, sikeresen elérte a menedéket, mielőtt a fehér fal leomlott a kanyon mélyére.
Igen, ő tehet a késedelemről, de Nikost egyetlen percig sem veszélyeztette a lavina.
‒ Hozzád bújhatok?
Lilli állt vele szemben a barlang homályában. Vállára kanyarította mindkét takaróját, és olyan esetlen pózt vett fel, mintha tényleg neki lenne szüksége segítségre. Aliko meleg mosolya elegendő biztatás volt a lány számára. A nő takarójára borította a sajátjait, és maga is alájuk bújt.
Átmelegedő testüket fájó bizsergés járta át. Lilli hangosan felszisszent időnként, aztán beleernyedt Aliko karjába. A nő a sziklának vetette a hátát, lehunyt szemmel élvezte a hősugárzó cirógatását.
Ahogy a hideg elengedte őt, emlékek rohanták meg. Újra a feltört ugart bámulta, egyszerre csodálva Fardnak és embereinek irdatlan erejét, amivel termővé varázsolták az ugart, ugyanakkor már az ő csapata előtt álló feladatokat latolgatta. Lilli mindvégig mellette állt, és amikor az asszony előrelendítette a karját, lelkesen mutogatva a körvonalazódó terveket, a lány keze is mozgásba lendült, nehogy elmulassza egy fontos gondolat digitalizálását. Úgy szerette Lillit, mintha a lánya lenne. A saját lánya! Úristen, mennyire hiányzik ő és a családja! Ez az utolsó karácsony hatalmas áldás lesz a számára. Hazaviszi magával Lillit is. Oda nem mehet vissza, ahonnan jött, az árvaház nem fogadja vissza a tizenhat évnél idősebbeket.
Ezt a gondolatot most fogalmazta meg először magában, de a szíve mélyén régóta tisztában volt vele. Lilli amellett, hogy felnézett rá, és mindenben a segítségére volt, sosem rejtette véka alá a véleményét. Ketten együtt nagyszerű csapatot alkottak, és nem akart véget vetni ennek. Arról nem is beszélve, ha ő valóban meghal, lesz kire támaszkodnia a lánynak.
Hisz annyi szépet kapott tőle. Ott voltak a finom vacsorák az egész napos munka után. Telep szerte híre ment Lilli csodás konyhájának. Hát igen, a nyomor megtanította kihozni a legkisebből is a maximumot. Hogy csillogott a szeme, ha Aliko meséit hallgatta, és milyen bolondosan bújt hozzá esténként, mikor az idő hidegre fordult, hogy felmelegítse lehűlt, öreg tagjait.
Csak a bányába nem volt hajlandó lemenni, másfajta gazdagságot keresett. Nem a drágakövekben hitt, és talán félt is a mélyben. A kalandvágy hozta ide, a szebb jövőbe vetett hit, és annak a reménye, hogy rátalál valami igazán varázslatosra. Lilli nem lelte meg a szerelmet, Aliko nem gazdagodott drágakövekkel, de megtalálták egymást és az igaz barátságot.
Aliko arra ébredt, hogy rázza a hideg, fogai hangosan koccannak egymásnak. A szervezete eddig csodásan ellenállt a kórnak, de most megadta magát.
Nem fogja tudni tartani a lépést a többiekkel, márpedig élete utolsó karácsonyát nem akarja lekésni. Ha nem is vihet drágaköveket a családjának, még utoljára átölelheti őket, nem is beszélve arról, hogy még tartozik valamivel Lillinek. Annak a gondolatától pedig végképp irtózott, hogy bárki miatta maradjon le az űrkompról. Lefejtette magáról az ernyedt karokat, közben megcsapta saját kipárolgása. Elfintorodott a szagtól. Körbetekerte az alvó Lillit a pokrócokkal, aztán lágyan lefektette a hősugárzó mellé. Magához vette a csomagját, és kiosont az éjszakába.
Nem fázott jobban odakint, mint a barlangban. Erőltetett tempóval igyekezett felmelegíteni magát. Egy idő után teste nem érezte a hideget, csak a fogai vacogtak rendíthetetlenül. Ez így nem igaz. Már nem érezte a testét, de elszántan haladt az űrkikötő felé. A kanyon peremén napfény derengett. Megnyújtotta lépteit. Hajnalban a többiek is útra kelnek, jó lenne minél nagyobb távot megtenni, mire utolérik őt.
Visszanézett. A sziklafalban megbújó barlang a messzeségbe tűnt. Szép nagy utat bejárt már. Igazán megérdemel egy percnyi pihenőt, aztán újult erővel talán hamarabb is ér a kikötőbe a társainál.
Ninju, a főnök fia vette észre elsőként a halottat: ülve fagyott meg, csak aztán dőlt az oldalára. Lilli csendben előszedte Aliko vastagabb plédjét, egy pillanatra magához szorította, aztán átnyújtotta Ninju anyjának. Ugyanazt a szívbe markoló dalt énekelte Aliko tiszteletére, mint előző este Shiennek. Az asszony kapkodva öltötte a pokrócba a testet. Ahogy elhalt Lilli éneke, sietve folytatták útjukat az űrkikötő felé, hogy le ne késsék az utolsó járatot.
