Biztos ezt akarjuk?
Biztos ezt akarjuk?
Márk és Zoé régóta keresték az igazi bizonyítékot a természetfelettire. Sok elhagyatott házat bejártak már, de ez a hely más volt. Már a puszta látványa is nyomasztó súllyal nehezedett rájuk.
Az éjszaka csendje különös volt – nem az a megnyugtató fajta, hanem az a fajta, ami túlságosan is teljes. Mintha maga a természet is visszatartotta volna a lélegzetét. A hold vérvörösen izzott az égen, de fénye valahogy hideg volt, élettelen, mintha inkább figyelné, mintsem megvilágítaná őket.
Zoé megragadta a hatalmas tölgyfaajtó rozsdás kilincsét, és lenyomta. Az ajtó zsanérjai hosszú, panaszos nyögéssel engedtek, mintha tiltakoznának az idegenek betörése ellen. Dohos, állott levegő csapta meg az orrukat, a falakból áradó nedvesség átható penészszagot hordozott.
Márk tett egy óvatos lépést, de a padló fájdalmasan felnyögött a lába alatt. A hang élesen pattant vissza a folyosókon, mintha valami mélyről jövő, élettelen lény reagált volna a jelenlétükre. Ahogy haladtak előre, a sötétség egyre sűrűbbnek tűnt, mintha magába akarná szívni őket. Márk szíve egyre gyorsabban vert, és egy baljós, megmagyarázhatatlan érzés kezdte körbefonni. Mintha figyelnék őket. Nem, nem csak figyelték… Mintha valami várta volna őket.
Zoé is megállt egy pillanatra, ahogy a gyomra görcsbe rándult egy különös, halk neszre a folyosó mélyéről.
– Zoé… biztos ezt akarjuk? – suttogta Márk, és érezte, hogy a hideg végigfut a gerincén. A bátorsága kezdett elpárologni, ahogy az ösztönei azt súgták: forduljanak vissza, még mielőtt túl késő lenne.
Zoé viszont egy hosszú pillanatig némán figyelte az árnyékokat, majd lassan bólintott.
– Most már nincs visszaút…
A ház mintha erre válaszul mélyen, tompán megreccsent volna, mintha valami felébredt volna benne.
Márk lenyelte a torkában rekedt gombócot, és lassan előhúzta a zseblámpáját. A halvány fénysugár megtörte a sötétséget, de nem vitt sok biztonságot magával. A poros levegőben apró részecskék táncoltak, mintha a ház maga is lélegezne.
Zoé előrébb lépett. A lábai alatt a régi padlódeszkák panaszosan nyöszörögtek, és Márk úgy érezte, mintha a hang nemcsak a lábuk alatt, hanem valahonnan a mélyből is visszhangozna. Egy második nyikorgás… mintha valaki máshol is rálépett volna egy deszkára. Egyikük sem szólt, de a levegő vibrált közöttük a feszültségtől.
A folyosó falain halványan kirajzolódott a régi tapéta foszladozó maradványa. Néhány helyen lepergett, felfedve az alatta megbúvó repedezett vakolatot, mintha a ház bőre hámlana le. Egy folton Márk észrevett valamit: egy hosszú, mély karcolást a falon, mintha egy kéz, vagy valami más vájta volna bele évek óta.
Zoé is észrevette.
– Ezek… körömnyomok? – kérdezte halkan, és az ujjával végigsimított a mélyedéseken.
A folyosó végén lévő ajtó mögül tompa puffanás hallatszott. Mintha valami a padlóra zuhant volna. Márk hátralépett volna, de a talpa alatt hirtelen megmozdult valami. Egy ropogás… egy tárgy. Lenézett, és meglátta. Egy kiszáradt, törött baba hevert a lábánál. A feje ferdén állt, egyik üvegszeme hiányzott, a másik pedig… mintha egyenesen őt figyelte volna.
A ház csendje most már nyomasztó volt.
Zoé keze ökölbe szorult.
– Menjünk tovább – mondta, de a hangja egy árnyalattal bizonytalanabb volt, mint eddig.
Márk bólintott, de mielőtt elindult volna, a ház mélyéből valami lassan, határozottan végigkaparta a falakat. Nem egy patkány. Nem egy szellő.
Valami más. A falak mélyéről érkező kaparászás hirtelen abbamaradt. A csend, ami utána maradt, még nyomasztóbb volt, mintha valami visszatartotta volna a lélegzetét.
Márk érezte, hogy a bőre libabőrös lesz. Ahogy előrébb lépett, a lába megingott, mintha a padló hirtelen besüppedt volna alatta. Egy pillanatig azt hitte, hogy beszakad, de aztán rájött: nem a padló mozdult meg. Ő maga dőlt meg.
A folyosó megbillent.
A falak megnyúltak, mint egy torz, groteszk álomban. A sötétség besűrűsödött, a tér pedig kifacsarodott körülöttük. Zoé levegő után kapott, a kezével a falat kereste, de amikor megérintette, a tapéta hűvös textúrája helyett valami meleg, nedves érződött.
Lenézett. A keze vörös volt.
– Mi a f…? – elcsuklott a hangja, ahogy hirtelen minden megváltozott.
A folyosó, ahol álltak, már nem úgy nézett ki, mint az előbb. A falakat valami mozgó, sötét anyag borította, mintha lüktetne, lélegezne. A baba, amit Márk az előbb látott, már nem a földön volt, ott térdelt előtte. A fejét lassan oldalra billentette, és hiányzó üvegszeme helyén valami fekete massza kavargott.
Márk hátrahőkölt, de a lába alatti padló most már nem fa volt. Puha és ragacsos volt, mintha egy hatalmas, nyirkos nyelven állna.
Zoé szeme kitágult.
– Nem… nem lehet…
A következő pillanatban a folyosó eltűnt.
Márk és Zoé egy sötét szobában álltak. Az előző pillanatban még ott voltak a ház bejáratánál, de most minden más volt. A falakon régi, eltorzult portrék lógtak, de az arcok elmosódtak, mintha folyékonyak lennének. Az egyik alak a képen lassan kinyitotta a szemét, egyenesen rájuk nézett.
A szoba sarkában egy régi bölcső állt. Magától mozgott. Halkan nyikorgott, lassan előre-hátra hintázott.
Zoé remegő kézzel elővette a telefonját, de a kijelző teljesen fekete volt. Nem kapcsolt be.
Aztán a bölcsőből egy hang hallatszott. Egy halk, elhaló suttogás. Egy szó, amitől Márk gyomra görcsbe rándult:
– Üdv itthon.
Aztán a mennyezet… elmosódott.
Mintha nem is egy szoba plafonja lett volna, hanem egy hatalmas, üres tér, ahol a csillagok feketén lobogtak. A gravitáció megszűnt. Márk és Zoé érezték, ahogy a testük könnyebb lesz, mintha bármelyik pillanatban elszakadhatnának a talajtól.
De mielőtt még sikoltozhattak volna, valami hirtelen megragadta őket.
A padló alól kinyúló, hosszú, csontos kezek.
A valóság végképp darabokra tört.
Márk próbált kapaszkodni a valóságba. Az elméje sikított, tiltakozott az ellen, amit látott, mert tudta, hogy ennek nem lehet köze a valósághoz. Összeszorította a szemét, és minden erejével koncentrált. Egy pillanatra… csak egyetlen röpke pillanatra érezte a talpa alatt a bejárat recsegő parkettáját.
Nem… Ez nem lehet… – gondolta. Hiszen még be sem léptünk igazán a házba…
A következő lélegzetvétellel már teljesen magához tért. A látomások szertefoszlottak, mintha egy sűrű ködből lépett volna elő. A szíve hevesen vert, és azonnal Zoét kereste a tekintetével.
A lány ott feküdt előtte, egy lépéssel bentebb a házban, mereven, mozdulatlanul. Szemei vérben forogtak, az ajkain sárgás hab bugyogott.
Márk torka összeszorult. A gyomrába maró fájdalom hasított, mintha valaki belülről szorítaná össze. Az élet, amit Zoéval tervezett, a közös álmok, a nevetések mind eltűntek egyetlen szempillantás alatt. A fájdalom rosszabb volt, mint bármelyik rémálom.
Zokogni kezdett. Dühöngött. A világ széthullott körülötte.
Aztán… egy kuncogás.Először halk volt, alig hallható. Aztán egyre tisztábban kivehető. Gúnyos, torz nevetés. Márk felkapta a fejét, és ekkor vette észre: ez nem az a ház, ahol az előbb állt. Nem a bejárat, nem a folyosó… Hanem egy poros pince. Borosüvegek hevertek a földön, dohos, elhagyatott bútorok vetettek hosszú árnyékokat a falakra.
A pánik ismét elhatalmasodott rajta. És akkor Zoé megszólalt.
– Na, akkor bemegyünk, vagy sem?
Márk szeme kitágult. Egyetlen pislogás, és újra ott állt a ház előtt, a kilincset szorítva. A sötét bejárat épp olyan fenyegetően ásított felé, mint az előbb, de most már tudta…Tudta, hogy ami odabent vár rájuk, nem csak egy elhagyatott épület.Lassan elengedte a kilincset. A keze enyhén remegett, de az arcára erőltetett egy nyugodt kifejezést, és Zoéra nézett.
– Nem. Azt hiszem, ezt mégsem akarjuk. Zoé vállat vont.– Oké… Akkor egy meki?Márk egy pillanatig még hallotta a fejében a kuncogást. A látomás emléke beégett az agyába. De aztán Zoé mosolyát látva végre elmosolyodott ő is.
– Jah… az jó lenne.És elindultak.A ház pedig… némán figyelte őket.
Beszálltak a kocsiba, Márk ekkor már nyugodt volt. Zoé beindította a kocsit, ekkor az autórádióból padlórecsegés hallatszódott. Márkon úrrá lett a pánik és fejét jobbra balra rángatta mintha várna valami támadásfélére. Megfordult, és látta a hátsó ülésen azt a félszemű porcelánbabát amit a házban a „látomásában” látott. Zoéra nézett akinek az arcán az őrületet látta csak és mintha nem is ő lett volna.
– Zoé jól vagy? Minden rendben van? -kérdezte tőle riadtan amire Zoé reagált is.
– Azt hitted beléphettek a házamba szó nélkül, kéretlenül? Amit bent láttál az csak a kezdete annak a gyötrelemnek és őrületnek ami még csak most kezdődik el.
Zoét megszállta ami abban a házban volt és nem ereszti el és ez tudatosult Márkban is. Végképp pánikba esett és reményvesztve menekülni akart. Kiugrott a mozgó járműböl és elkezdett rohanni, de jött szemből egy kamion. Esélye sem volt a sofőrnek megállni, és mint egy rovart, vagy egy őzet elcsapta Márkot.
Márk teste a felismerhetetlenségig összezúzódott, eltört az összes csontja. Zoé előbb ért oda a testhez, mint a sofőr és beszélt Márkhoz.
– Ne aggódj, nem haltál meg. Innentől kezdve mindig veled leszek, és örökké érezni fogod ezt a fájdalmat amit most érzel az idők végezetéig. Én pedig a fájdalmadból erőt merítve élek majd, és elviszek annyi embert a házamhoz, amennyit csak lehet, újabb áldozatokat szedve akik szenvedéséből táplálkozom majd.-
Odaért a sofőr, Zoé zokogott, nagy volt a pánik a kamionosban.
– Úristen, nagyon sajnálom, nem láttam, mégis hogyan került az út közepére? – értetlenkedett a kamionos Zoéra nézve.
Zoé ennyit válaszolt a sofőrnek:
– Volt egy darázs a kocsiban amire allergiás, és annyira bepánikolt, hogy kiugrott, szinte meg sem bírtam állni az autóval, annyira hírtelen volt. Bárki elhitte volna neki, így a férfi is elhitte. Ekkor hívták a rendőröket és a mentőt, minden úgy zajlott mint egy szokványos balesetnél és ezután mindenki ment a saját dolgára. Zoé odabent ragadva, elszakítva a külvilágtól, Márk meg a végtelen szenvedésnek alávetve éltek a végtelenségig.
