Bevetés

5 (1)

Bevetés

A bogdányi Kultúr-udvaron vidám társaság gyülekezik. Zenészek ők, legalábbis ma, meg máskor is sokszor. A zongorista, a bandagazda, továbbiakban Z., a dobos, D., a szaxis, S., a basszusgitáros, B. és a gitáros, G. Meleg, nyárvégi szombat délután. A csapat nevetgélésére kis árnyékpamacsok vetülnek, a jókedvet megtöri kissé a másnaposság, hiszen előző este azt játszották, hogy ők egy rock-banda. Mindezt a falusi, önszerveződő minifesztivál keretében és ehhez hozzátartozott tegnap is és oly sokszor más alkalommal a rakenroll, főleg gyomorkeserűk és sörök képében. Senki sem maradt ki a szórásból, de G., bár öreg rókának számít ebben a műfajban és idősebb is a többieknél, tegnap valahogy elvetette a sulykot. Hogy-hogy nem, de évtizedek gazdag tapasztalataival a háta mögött, mégis megitta azt a stampedlit, amit már nem kellett volna. Valami születésnapra is fény derült az est folyamán és hát: noblesse oblige. Ettől az utolsótól, szokásától eltérően, szabályosan leguggolt és innentől kezdve megállíthatatlan csuklás vett erőt rajta, amely végigkísérte az egész gyötrelmes éjszakán át, amelyben lázálomszerűen ismétlődött az ismerős mantra: soha többé, miért, hogy lehetek ennyire hülye és a többi…
G. érthető módon, emiatt nem boot-olt be még rendesen és ma kicsit félreállva szemléli a víg, ámde rutinszerű készülődést. Ma gyors-reagálású hadműveleti bevetés van. Lagzi! Amely ugyebár erőst különbözik az örömzenéléstől. Ennek értelmében hozzávetőlegesen precíz pakolás veszi kezdetét a kiszuperált német tűzoltósági mikrobuszba, amely még fokozza a szituáció kissé riadó jellegét. Gyorsan bestokizzák a szűkös térbe, a lábak alá a “szer”-eket: kézifegyverek-hangszerek, egy közepes tüzérségi batteria-dobszerkó, harcverte, vállról indítható szinti és harmonika, a dögnehéz lőszeresláda-erősitők, 200 kilónyi drót és egy kis tegnapról maradt, madárlátta ellátmány, egy rekesz gyógysör. G., miközben szemlélődik, kis spleen-t érez, szinte elővenné családja megsárgult fényképeit és elszájharmonikázna egy bús nótát, de erre nincs idő. Indulás van, még át kell törni a városon, Dél-Buda felé az örök biciklisfelvonulás, zöldtüntetés, félmaraton tankcsapdái, a RedBull légitámadás és a két nap múlva esedékes 20-ai zárótűz beásott lövegei közepette. Úgyhogy ellökve magától a rátörő rossz érzéseket, huszárosan bepattan S, a sofőr mellé.
Az út a Margit-hídig viszonylag zökkenőmentes, de a város eme idült, trombózisos pontján megáll a tudomány és sokszor olyan araszolásba kényszerülnek, hogy G. katzenjammertől és nikotinéhségtől, egyben mérgezéstől zúgó fejjel néha kiszáll és elgondolkodva baktat a busz mellett dohányosszütyőjébe és frissen sodort spanglijába kapaszkodva. Hajmeresztő közlekedési szabálysértések árán, amelyeket látva, az inkompetens sünök barátságosan integetnek csupán, hiszen kéken villogó, okos, szép szemükben tűzoltók ezek, hagyjad má’, és valóban bevetés ez a javából, időre mennek, ami vészesen fogy. Végül egy kitöréstúrányi kerülő után újra kibukkannak a Dunánál, oltalmazó pannon Gangeszük partján, megkönnyebbülten jobbra kanyarodnak a Petőfi-hídnál, hogy elhagyva a Műegyetemet megszégyenítő neo-sztálinbarokk monstrumokat, s az Artyemovszk 38-as típusú úszó, szórakoztató lélekvesztőt, némi telefonos érdeklődés után rátaláljanak a Műveleti területre.
Szerencsére beállhatnak a kajás-piás buszok mellé, az udvarba, nem kell parkolót hajkurászni. Rohamtempóban cuccolják be a hadianyagot, hisz a cateringesek, oh, sürgő csoport, már gőzölgő ládákból rohanvást pakolják elő a vacsorát, gázégők begyújtva, elvéve azt a kis levegőt is, ami még maradt a klíma nélküli, csurom napsütötte ablakokkal körbevett forró teremben. Amúgy minden a helyén. A szomszédos modern templomban javában folyik a szertartás, az épület előtt felszalagozott autócsodák, az asztalok megterítve. Bézshabos halivúd.
Zenekar helye megkeres, áram megtalál, cucc fölállít, minden összedugva, felőlünk hacacáré. (hoppá, álljunk meg, lebuktam, természetesen Rólunk van szó, jó cimborákról, kik sok kalandon általmentenek volt, de talán térjünk vissza a távolságtartó harmadik személy hűsen ringató habjai közé)
A vendégek és az ifjú pár már szivárognak befelé. G. tapasztalt szemmel vizslatja a társaságot és bár Z. a bandagazda, így G.-re, nagy megkönnyebbülésére, kisebb felelősség hárul az est folyamán, azért rutinból szkennel. Hány évet fognak lehúzni egymás mellett, mikorra állítsuk ki a válóbulira szóló névjegykártyát, milyenek a viszonyok, ki gyűlöl kit, hol lesz majd a maligán dúlásával beköszönő, elkerülhetetlen konfliktusok epicentruma. És főleg, ki lesz az, aki éjjel 2 körül beleköt a zenekarba: valami pörgőset, héj, Nyíregy-ből jöttem, ott ám nem így zenéi’nek. G. ilyenkor sóhajtva egy régi kedvenc szatmári gyűjtésére gondol, amit ha elmuzsikálna egy ilyen beszólásra, nesze így zenéltek Nyíregybe, a delikvens azonnal sírva fakadna. Lajcsi szelleme lassan lopódzik be a mályvazakók közé, mint az alkonyat…
De nini, érkezik a vacsora, mely fájdalom, nem svédasztalos, így ki kell várni, míg a surranó csálingerek kihordják fogásról, fogásra, vőfély uram tőről metszett standup-jaival lekísérve, amelyet természetesen a zenekar mikrofonjával követ el és a koreográfiához hozzátartozik az is, hogy bizton elejti majd, kb. éjjel 1 körül. Amíg szép lassan hajózik az étel a fejek fölött, a bandakülönítmény óvatosan cserkészi az italospultot. Hosszú lesz az este, messze már az előző. G. nem vesz részt a felderítésben és mint később kiderül, 24 óra alatt a második szarvashibát követi el. Ivott, amikor már nem, és nem iszik, amikor bizony nagyon is. Viszont az előző este óta öklömnyire szűkült gyomra megkordul, a látvány és az illatok beszippantják. Rádöbben, hogy vadállati módon éhes, mert nem evett egy falatot sem tegnap óta.
És hiába a tapasztalat, a tudás, hogy gyerekkora óta gyomorfájós, ha gyorsan eszik, pláne olyat, ami őt nem szereti, sőt hiába a móriczi bölcsesség Sarudiról, bizony Mikszáthot megszégyenítő mohósággal kap a kanál, villa után. Felhabzsol mindent, amit elé raknak, sietve, mindjárt kezdünk, előredőlve, szűkre hagyott övvel, ünneplő csőnadrágjának halálos szorításában. Közben durrognak a poénok, amire nem lehet nem reagálni és hát sajnos nem külön asztalt kaptak, hanem a vendégek között ülnek egykupacon, de azért udvariasan válaszolgatni kell, hogy aszondja: és ti hol zenéltek, mit fogtok játszani, bácsi, lehet dobolni? NEM-vakkantja röviden Z., amiért gyermekpszichológusi diplomát érdemelne. Z. nagy lélekbúvár. Ő rendezi a vitás kérdéseket, frappáns és kemény stílusban és abban a nyugodt reményben, hogyha leütik, a banda megvédi. Ebben biztos lehet, különösen D. és S. a nagy harcművész, végtelenül nyugodtak, de ha ütni kell, akkor robban a gersli. B. a tengely, minden dolgok mozgatója és támasza, egy gravitációs erőtér. Hiába, mindenkinek megvan a pontos szekunderszerepe is.
A vacsora lassan a végéhez közeledik és mivel tényleg mindjárt akcióba kell lépni, legalábbis a terv szerint, G. izzadtan, kissé nyomott gyomorral elindul kifelé egy jó cigire. Z., bár nem dohányos, vele tart, mert ő is szereti a nagy friss levegőket. Kiállnak az épület mellé, közben megelégedve hallják kiszűrődni, hogy még köszöntők, játék, vetítés is lesz, megmagyarázhatatlan logika szerint, de ez most jól jön. De még milyen jól. Szerencsére az épületnek van egy belső udvara is, ahová a násznép lassan kiszivárog, így ők nagy nyugalomban, elszeparálva nevetgélnek az otthonos tűzoltócsotrogány mellett, a külső részen.
És ekkor beüt! G. hirtelen elsápad. A szegycsontja alatt! Iszonyatos! Őrjitő! Fájdalom! Hirtelen! Mintha egy szuronnyal hasba szúrták volna. Kellett itt katonai hasonlatokkal operálni. G. kiejti a cigit és nyögve leguggol, immáron másodszor ezen a gyönyörű hétvégén. Annyit ki tud préselni, hogy rosszul vagyok, aztán leül a földre, aztán szépen félkönyökre ereszkedve lefekszik. Z. rémülten rohan a többiekért. Közben G. pihegve levegő után kapkod, felnéz a csillagosodó nagy égre, jaj merre sirat engem az édesanyám. Agyán átvillan: infarktus, gyomorvérzés! Jajjj! Halálos sebet kapott! Többiek futva érkeznek és körbeállják, aztán leereszkednek mellé. G. üvöltve mentőt követel, azonnal. Ebből látják, hogy fele se tréfa. Már tipitapizzák is a távbeszélőt. G. számára igen hosszas megbeszélés következik, amely B., a nyugodt erő, és a vonal túlsó végén tartózkodó diszpécser között zajlik. Végül átnyújtják a haldokló G.-nek a telefont, mondván beszélni szeretnének vele. G. annyira megdöbben a sürgősségi ellátás eme érdekes protokol-fordulatán hogy egy pillanatra kizökken a szerepéből, ami valljuk be így utólag, már félsiker. Unottan nyugodt női hang ráérősen érdeklődik a tünetek felől, amelyeket G. zavarában valahogy nagyjából elmakog, “nagyon fáj”, idéz virtuózan. Ámde amikor a hölgy egy szexmunkás rutinjával a lakcíme, személyi igazolvány száma, adószáma, katonakönyve, útlevele és persze nem utolsósorban a bűvös TAJ-száma iránt érdeklődik, a fájdalom hatványozottan belehasít. Küldjékmáraztakurvamentőtmertittdöglökmegaflaszteron! Sikítja és ha B. egy utolsó kenetet feladó pap gyengédségével nem simogatja ki a kezéből a telefont, akkor az bizony ripityom. Még egy végtelen-rövid csevegés, kinek mi, és kiderül, hogy a sürgősségi diszpécser, a máskor oly hevesen támadott ukrán természetgyógyász, eksztraszensz hagyomány bizonyosságával, kiingázta a telefon mellett, hogy G. nincs közvetlen életveszélyben, ezért csak egy félóra múlva jön a mentő, az is csak orvos nélkül.
G. kínok közt fetreng a földön, a fájdalom óceáni hullámokként sistereg, a násznép mit sem sejtve mulat a belső udvaron, szerencse, hogy nagyon meleg van, senkinek sincs kedve visszatérni a terembe, megkezdeni a táncmulatságot, bár a vőfély lassan véget vet majd a cincogásnak és beveti kápói szigorát. Addig is idekint válsághelyzet.
G., gyomorfájási tapasztalataiból kiindulva egy forró vizes törülközőért könyörög, amit majd a sikító részre szoríthat, továbbá valami fájdalomcsillapító után esedezik. B. letérdel hozzá, G. fetrengve elkapja a kezét és rövidesen bekövetkező halálának biztos tudatában szorongatja, könnyes szemmel néz bajtársára és ha nem bénítaná le a haslövés, elkezdene végrendelkezni. A cimborák megszeppenve, tanácstalanul állnak, egyetlen remény immáron a valamikor érkező mentő. Ekkor kilép az ajtón egy éltesebb pincér. Fogyatkozó haja a 70-es évek sármos, kelet-európai divatja szerint kissé hosszúra hagyva, a füle mögött hátratűrve omlik a gallérja és a nyaka közé. Remekbeszabott galambszürke nadrág harmonikázik le pocakjától az ősi pincércipőre, rövidujjú, viseltes, ámde tiszta PVC fehéringjét a Volga szálló titkait susogó mélyzöld bolgár filcmellény keretezi. Odalép és azonnal átlátja a helyzetet. Komótosan elballag, talán körülnéz, nem dőlnek-e már a vendégek is jobbra-balra, mert akkor a catering cégnek annyi, de csöppet sem ideges. Süllyed a hajó? Na és nem az enyimé, gondolhatja kádári logikával.
Pár perc múlva visszatér és egykedvűen átnyújt egy kisujj méretű rózsaszin pirulát, amit G., bár se köpni se nyelni, de remegő kézzel összemorzsol és leerőszakol. Nem hat. Egyelőre. Sőt, mintha csak fokozná a kínokat. Aggasztó, hogy placebószinten sem működik a dolog. Istenem, itt a vég! A meleg vizes törülköző, ami ott termett, már átáztatta a nadrágját, így a sötétedő udvaron még jobban hajaz egy beleit kézzel kaparászó áldozatra. Így is érzi magát. Hősi pillanatok ezek. A pincér arrébb áll, megfontoltan rágyújt egy cigarettára, majd bölcsen az orra alá, de jól hallhatóan dörmögi: Ilyen ez a szakma! Cigi, stressz, ital… – mutat rá az életen végignyúló ciklikusságra, ecce homo. Hát így végzed te is, játszadozik hátul valahol a bölcsészromantika.
A hangulat dermesztő. G. elhalón nyöszörög. Ekkor, a beígért idő előtt megérkezik a várva várt mentő.
Tapintatosan, mint egy hullaszállító, sziréna nélkül, mintha tudná hova jött, a még mindig mit sem sejtő vendégsereg tudta nélkül gördül be a kapun és beáll a Feuer mellé. Két vidám fickó ugrik elő piros mellényben és egy utolsó napsugár áttör az alkonyi felhőkön.
G.-t felkapják és befektetik a mentő ágyára. Villámgyorsan rácsatlakoztatják a pittyegőkre. Közben kérdezgetik. G., bár az elviselhetetlen fájdalom továbbra is gyötri, kissé megnyugszik. Már tud gondolkodni: rendes szívhang, tehát nem infarktus, normális, kissé magas vérnyomás, tehát nem gyomorvérzés. Különben is vérnek nyoma sincs. A srácok teszik a dolgukat. Adjál neki egy Algopyrin injekciót! Aztán látván G. rémült pislogását: ne, inkább keverj neki egy koktélt. Ez keserű lesz. Nem baj, ide vele. Tényleg keserű, mint az Unicum, csak rosszabb, talán epe. Most kicsit pihenünk. És csoda, a fájdalom lassan oldódni kezd. Ohh! Régen minden jobb volt? Tényleg? Lássuk csak: nem volt telefon, wifi, mehettél katonának és ami a fő, nem volt fájdalomcsillapító. Ja, és a Föld még lapos volt. G. azon kapja magát, hogy van ereje filozofálgatni, bár egyelőre egybites szinten, de mégis, valami megindult kifelé. Félrefordítja a fejét a nyitott mentőajtó felé és meglátja kétségbeesett társait, amint ott sorakoznak ziláltan a keretben és elröhögi magát. Határozottan mulatságosak és imádja őket. Lehet, hogy a méregkeverők valami mást is beleloptak az Algopyrinbe? Bármi is legyen az, jöhet! A hangulat érezhetően felenged. Ilyen korban már minden nap egy ajándék, ereszt meg félénken B. egy gyógyerejű labdacsot. Hehehe, hihihi. De még nincs vége. Az előbb G. meg akart halni. Mi volt ez? Mi a további teendő? Ezt még ki kéne deríteni. És következik a nagyinterjú. G. fekszik az ágyon, ami meglepően kényelmes most. Az egyik angyal odaül a fejéhez, elővesz egy füzetet és egy főúr eleganciájával megkérdi: mit fogyasztott ma? És valóban, ki fogja állítani a számlát. Ő, a Főnök alkalmazottja…
G. szinte már Krúdysan elhelyezkedik és sorolja: volt egy borjúragu leves tejszínesen, pár rántott gomba és karfiol, aztán sült hús félig megrágva, rizzsel és sültkrumplival, egy csirkecomb, talán egy kis görögsaláta gazdagon, joghurttal nyakon öntve, majonézes kukorica és habos sütemény, ötszáztojásos tésztával, jó diósan, mákosan, krémesen. Ja, igen és a tetején egy szem meggy. Eperoham, hangzik az ítélet. Valószínűleg, bár nem ártana egy kivizsgálás. G., kétségbeesve egyre jobban érzi magát, ömlik belőle a szó: már gyerekkoromban is gyomorfájós voltam, ha hirtelen sokat ettem, különösen a tejszín, a panír, az olaj, a tojás, na ez veszélyes volt mindig is. Meg aztán tudják, tegnap volt egy kis mulatság és valahogy túllőttem az Unicumon, aztán egész éjszaka csuklottam, nem ettem semmit ma estig…
A másik angyal lábtól, halkan: hm, ezt mi is ismerjük. Még egy kérdés, dohányzik? Igen. Mióta? Hááát, úgy 35 éve… Na jó, két lehetőség van, az egyik, hogy kerengünk magával a városban, amíg be nem fogadja egy kórház. Ez lehet vagy két-három óra is. A másik, elengedjük saját felelőségre és máskor vigyázzon az Unicummal…
G. végtelenül hálás. Felül, átveszi a papírokat. A mentő elszáll. Nélküle. Közben jönnek, hogy zenélni kéne. G. felpattan, uraim, mehetünk. Aztán magára néz, átázott gatya, valószínűleg meggyötört külső, és így állva jól érezhetően remegő, elgyengült lábak, bizonytalan kéz, egyszóval így, reggel háromig? Ez nem fog menni. Persze ezt a bajtársak már sakknagymesteri szinten előre látták és még az események mélypontján értesítették G. feleségét és egy tartalékost, akik már elindultak Bogdányból. Hamarosan meg is érkeznek autóval. Igy B. előlépteti magát gitárossá, a frissítés beáll basszerozni.
Mikor G. beszáll az autóba aggódó és kissé feszült párja mellé, szegycsontja alatt még enyhe nyomással, bent már áll a bál. Az ifjú házasok kényszeredetten mosolyognak, az anyósok elégedetlenek, az apósok már levetették a zakójukat, éppen erejüket mérik össze, a nyírségi rokon gyanakodva rágja a bajszát, hogy kibe kössön bele. A fotósba, a vőfélybe, a pincérekbe, a zenekarba, mindenbe? Talán a zenekar jó lesz. A gyerekek rohangálnak, miközben kilószám tömik magukba a süteményt, lassan levásik róluk a kényszerünneplő. A szalmonella csendesen szendereg. Minden rendben van. A bevetés sikerrel kecsegtet. Veszteség-egy fő, tartalék mozgósítva. A forró nyári éjszakában, mint egy műanyagpohárba töltött pezsgő, gyöngyözik a Karolina…