Beszélj hozzám!

5 (1)

Beszélj hozzám!

Minden úgy kezdődött, mint ahogy a tündérmesékben szokott. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány, aki bár nem volt királylány, de még mindig gyermeki szívvel elhitte a tündérmesék szépséges történeteit. Rózsaszín szemüvegén keresztül kémlelte a tökéletesnek látszó világot. Hitte, hogy az emberek szíve tele van jósággal és szeretettel, és ezek mindig és minden felett győzedelmeskednek. Élete során sorra érték a csalódások, mégis hite szilárd és rendíthetetlen maradt. Szívét jó párszor összetörték, magukat hercegnek képzelő, furcsa és megérthetetlen, embernek nem nevezhető egyedek, és ezt azért így mesélem, mert egy idő után lehullott róluk az aranyos páncél, fehér lovuk világgá ment, szőke hajkoronájuk csupán csak paróka volt, kedves, meggyőző modoruk pedig egy jól és alaposan kidolgozott taktika része. Inkább voltak ők sárkányok, mint délceg királyfik. Szerencsétlen lányt kihasználták anyagilag, érzelmileg, lelkileg, és ahogy csak lehet, minden formában. Gyengébb pillanataiban, úgy gondolta, talán mégis csak benne van a hiba, ő az, aki rossz, rosszul és rózsaszín szemüvegen keresztül látja a világot. Ilyenkor mindig történt valami kis apróság, egy csipetnyi, épp csak egy kis leheletnyi jóság, ami megerősítette. Összeszedte magát és keményebb lett, mint előtte bármikor. Páncélt növesztett, lovat szerzett, falakat épített. A legnagyobb és legstrapabíróbb falat a szíve köré sikerült építenie. Gondosan megtervezte, réseket és bejáratot nem hagyott. Szorosan rakta egymás mellé és egymás tetejére a téglákat. Fala az égig ért és bevehetetlen volt. Arcán a mosoly ritka vendégnek számított, szíve zárva volt királyfinak, hercegnek, parasztnak egyaránt. Épp egy semmittelen, önálló életre képtelen sárkány tartotta fogva, mikor egy újabb királyfi bukkant fel az életében. Halkan jött, csendben, alig észrevehetően.
Furcsa volt, és nem is kicsit, a helyzet. A lány ismerte őt régről, de sosem úgy nézett rá, mint aki valaha is labdába rúghat nála. Látta milyen volt gyereknek, segített neki, meghallgatta, mikor szüksége volt rá, tanácsokat adott neki. Fel sem tűnt, hogy a fiúból időközben férfi lett és igencsak mutatós, szemnek tetszetős, lelket melengető látványt nyújtott, az addigra nővé lett lánynak.
– Hogy történhetett ez meg? – kérdezte a férfi karjaiba borulva egy fülledt éjszaka után.
A lány, vagyis nő, annyira el volt foglalva magával, a nyomorúságos kis életével és a falának építgetésével, hogy észre sem vette, hogy a férfivá érett fiú a kezdetektől fogva gyengéd érzelmeket táplált iránta.
– Mindig szerettelek! – csókolta meg gyengéden a férfi.
Titkos találkozások, lopott pillanatok és csókok jutottak nekik. A sárkány, mit sem sejtve élte tovább gonosz, ragadozó életét, lerombolva maga körül mindent, tönkretéve mindenkit, aki csak útjába került.
– Engedd meg, hogy segítsek! Gyere velem! Boldogok leszünk! Hadd legyek én, aki boldoggá teszi az életed és megment a gonosz sárkánytól! Hadd legyek én az, aki mosolyt csal az arcodra minden egyes nap!
A nő elég ígéretet hallott már életében, mégis szívét elöntötte a melegség, mikor a délceg és erős lovagjára gondolt. Gondolataiba merülve arca elkomorodott, feje fölött sötét fellegek gyűltek. Beborult a napos égbolt.
– Én nem lehetek boldog, nem érdemlem meg! Nincs bátorságom továbblépni, nem merem, túlságosan féltem a szívemet. Nem szeretnék megint csalódni, benned pedig végképp nem!
A férfivá lett fiú, aki közben a nő szemében maga volt a gáncsnélküli királyfi, csak győzködte kedvesét, ígéretekkel, szép szavakkal elérte, hogy képtelenek legyenek egymás nélkül élni. A nő osztott, szorzott, tudta, hogy eddigi élete olyannyira a békának az ülő alkalmatossága alatt van, hogy bármi annál csak jobb lehet. Egy percig sem volt kérdés, hogy fülig beleszeretett szíve újdonsült hercegébe, a kételyt egyedül az okozta számára, hogy hogyan fog ez működni. Tudni kell a mi királyfink igencsak fiatalocska volt a nőhöz képest. A mi nőcink pedig már élete jó részét leélte, mire egymásra találtak. Olyan gondolatok férkőztek be az egyébként okos kis fejecskéjébe, hogy idővel elveszti szépségét, vonzerejét, mindent, amibe az ifjú beleszeretett és akkor ott marad öregen, úgy, hogy senkinek sem fog kelleni, a királyfi pedig boldogan elvágtat a naplementébe egy újabb királylánnyal a nyergében.
– Úgy szeretlek, ahogy vagy! – simította végig a haját a férfi.
A nő hinni akart neki, pedig az esze azt a tanácsot adta, hogy ne tegye. A szív és az ész nagy csatája következett. Hosszasan bosszantotta a nő mindennapjait a boldogság lehetősége és a szűnni nem akaró kétely.
– Annyira csodálatos, olyan meseszerű, olyan tökéletes minden!
Hitetlenkedve gondolta végig leendő jövőjét és húzott párhuzamot mostani életével. Csak rá tudott gondolni. Látta maga előtt széles vállait, erős kezét, szelíd tekintetét. Érezte a bőrén keze érintését, ajka meleg csókját a száján.
– Mindig ilyen férfire vágytam!
– Gyere velem és légy a feleségem! – kérlelte gyengéden a királyfi.
Itt most be is fejezhetném. Világraszóló lakodalmat csaptak, született egy rakás kis kölykük és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. De nem így történt. Az élet nevű játék újabb és újabb akadályokat gördített a párocska útjába.
Nagy nehezen, némi unszolás után a nő beadta a derekát, engedett a csábításnak és igent mondott. Felpakolták cuccait a fehér paripára és egy szebb élet reményében faképnél hagyták a csodálkozástól önkívületben levő sárkányt. Az első napokban ki sem mozdultak a hálószobából, élvezték egymás társaságát, itták egymás szavát. Minimális volt az alvásigényük, csak enni keltek fel és mikor meg kellett látogatniuk a mellékhelyiséget. Rózsaszín köd borította kis kastélyuknak képzelt omladozó házikójukat. Szépen lassan újra el kellett kezdeniük élni és életben tartani magukat és kapcsolatukat, a hűtő gyorsan kiürült és a szoba is hűvösebb lett. A királyfi díszes páncélját rongyokra cserélte és reggeltől estig dolgozott befogva fehér lovát, hogy királynőjének meglegyen mindene. Nem könnyítette helyzetüket, hogy a királyfi édesanyja idő közben levetette királyi palástját és megmutatta igazi énjét, mint gonosz boszorka. Nem segített a szerelmeseknek, csupán csak fájdalmat okozott mindkettőjüknek, bántó szavakkal és egy nőhöz nem méltó viselkedéssel. Féltette kicsi fiacskáját, nem hogy inkább örült volna annak, hogy a fia végre boldog és megtalálta élete szerelmét.
A nő egyre többször érezte magát magányosnak és nyomorultnak. Hiányzott régi élete, persze nem a sárkány, hanem a barátai, a színek, a hangok, az emberi interakciók.
– Beszélj hozzám! – kérlelte szerelmét, mikor az hazaért az egésznapos munkából.
– Nem tudok mit mondani! – érkezett a lehangoló válasz.
– Nem olyan régen még végigbeszélgettük az éjszakát. Most pedig alig szólsz hozzám.
A nő szomorúan arrébb sétált, a férfi pedig fáradtan terült el a szalmaágyon és mire a nő visszanézett, kedvese már hangosan horkolt.
Időközben megérkeztek a gyerekek, szépen sorban. Elsőnek jött egy kíváncsi kiskirályfi, majd őt egy cserfes királylányka követte. A királylányból lett nő, most pedig asszony, mindennapjait lefoglalták a gyerekek körüli teendők. Szolgák hiányában mosott, főzött, takarított, próbálta jó irányba terelgetni az aprónépet. Sokszor volt fáradt és feszült, keveset mosolygott és csak reménykedni tudott, hogy a helyzet nem marad örökre így, a királyfi újra királyfi lesz és leveti végre paraszt gúnyáját. A hálószoba egyre hidegebb lett és a szeretet kezdte csomagjait összepakolni és már írta búcsúlevelét a párnak. Beköltözött az amúgy is kis házikóba a harag. Így már túl sokan voltak. Egy darabig nem engedtek neki helyet, minden egyes veszekedés után, békülés következett. Méreggel a szívükben sohasem aludtak el. Sorba jöttek a gondok. A fényes páncélt eladták, a fehér lovat szamárra cserélték, majd a szamarat is eladni kényszerültek. Maradt a kis ház és a paraszt gúnya. Csalódott volt az asszony, a szép szavak, a hízelgések, minden, amit hallani akart és hallott, csak néma szavak voltak csupán és ígéretek maradtak. Úgy érezte, hogy a férfi becsapta. A díszes páncél levetésével a királyfi levetette az addig oly nyájas és kedves modorát is, most már csak nyomokban tartalmazta a felsoroltakat. Felvett egy álarcot, zord lett a tekintete, viselkedése szúrós, mint a pokróc. A nő szerette annak idején, hogy mellette gyenge királylány lehet, aki védelemre szorul. Kinyitotta szívét, lerombolta az oly sokáig épített és dédelgetett erős falat. A kedvesség hiánya arra ösztönözte, hogy újra leporolja terveit és egy sokkal strapabíróbb falat hozzon létre sebezhető szíve védelmére. A férfi is felépítette saját falát. Egyik nap, mikor minden jó volt, szépen sütött a nap, meleg sugarak csiklandozták arcukat, egy–két tégla lehullott a falakból, megint közelebb léptek egymás felé néhány lépést, aztán beborul az égbolt, először csak csepergett az eső, majd zuhogott, mennydörgés és villámlás vette el kedvüket az élettől, egymástól. A falra újabb és több tégla került, a lépések már nem egymás felé, hanem egymástól távolodó irányba történtek.
– Mi lesz velünk? – kérdezte némi reménnyel hangjában az asszony.
– Megoldjuk – hangzott el a férfi válasza.
Egy újabb ígéret, egy sokadik, egy, ami megint csak ígéret marad talán.
– Beszélj hozzám, kérlek! – mondta szinte könyörögve az asszony.
– Nem tudok mit mondani!
A beszélgetések hossza a szokásosnál is rövidebb lett, szigorúan a gyerekekre és tevékenységeikre korlátozódott. A nő csekélyke önbizalma eltűnt, amúgy sem volt neki sok, mostanra pedig az utolsó pici szikrának vagy morzsának is nyoma veszett.
– Legalább jó apa! – nyugtatgatta magát.
Tényleg jó apa volt. Sokat játszott a gyerekekkel, nem számított, hogy fáradt volt, hogy reggel van-e vagy este, játszott, mert a gyerekeinek rá volt szükségük. Aztán mikor túl sokat dolgozott, egyre kevesebbet játszott, kevesebbet foglalkozott gyerekeivel.
– Apa! Játszol velem? – kérdezte a kiskirályfi.
– Majd holnap Szívem. Apa most nagyon fáradt.
Igen ám, de apa másnap is fáradt volt és harmadnap is, egészen addig, míg a kiskirályfi megunta és mikor apukája újra otthon volt, már meg sem kérdezte, hogy szeretne-e vele játszani. Pici kis eszével sikerült felfognia, hogy jobb, ha nem is teszi fel a kérdést, mert a válasz úgyis csak nem lesz.
A férfi egyre többet dolgozott és az asszony nagyon büszke volt rá, mégis mintha elbeszéltek volna egymás mellett. Az asszonynak figyelemre volt szüksége, a férfinak pedig pihenésre és megbecsülésre. Ahhoz, hogy az egykori királyi családot a férfi életben tartsa egyre többet kellett dolgoznia, nem kímélte magát, testi és szellemi egészségét sem. Mindkettőjüket meg lehetett érteni, hiszen munka nélkül nincs mit enni, de minek annyit dolgozni, ha nem élvezi annak gyümölcsét az ember. A királyfi homlokán megjelentek a gond okozta ráncok. Feje folyamatosan aggodalommal volt tele.
– Mennem kell, ha nem dolgozok, nem lesz mit enni. A gyerekeknek kell az étel. Kell a tető a fejünk fölé. Igazán hálás lehetnél érte, hogy nem a híd alatt kell élned a gyerekeiddel együtt.
– Persze van mit enni, más étteremben veri el a pénzét, jó borokat iszik, ízes sülteket fogyaszt, nekünk pedig csak a maradék jut mindenből. Örülök, hogy az ígért királyi kastély helyett, egy omladozó kis viskóban tengethetem nyomorúságos napjaimat, egyedül. Mert egyedül vagyok! Egykor régen, ami nem is volt olyan rég, azt mondtad azért vagyunk, hogy ketten viseljük el az élet adta nehézségeket, mégis magamra hagytál. Arról volt szó, hogy együtt neveljük a gyerekeket és mindent őszintén megbeszélünk.
Az asszony szomorúságot érzett, lelke és szíve tátongott az ürességtől, csalódott volt. Félreértések elkerülése végett leszögezném, hogy csalódottsága nem a maradékoknak vagy a viskónak szólt. Boldog lett volna ő a folyóparton is a híd alatt, ha a férfi, akit szeret, vele van és együtt, egymás mellett, egymás kezét fogva legyőznek minden eléjük gördülő akadályt. Ezt az ígéretet kapta, de az időközben kialakult távolság nem tette lehetővé, hogy közösen legyenek egy egész.
– Szeretsz? – kérdezte az asszony.
– Mindennél jobban szeretlek! – hangzott el a válasz.
Azon az estén megint minden tökéletes volt, de a harag, gonosz kis törpeként figyelte mindkettő mozdulatait, leste a kimondott szavakat, készülve, hogy egy újabb veszekedést szítson.
– Olyan nagyon hiányzik, hogy a mindennapjainkat így, együtt töltsük. – mondta az asszony és belefúrta arcát szerelme mellkasába. A szeretet kihúzta magát és büszkén figyelt. Talán nincs még minden veszve, talán menthető még ez a kapcsolat. A harag nem csüggedt, továbbra is kiélezetten figyelte embereit, tudta hamarosan megint eljön az ő ideje.
A férfi megígért mindent, a napot, a holdat az összes csillaggal együtt, csak azért, hogy együtt maradjon a számára kedves nőszeméllyel.
A kiadások egyre csak növekedtek és a kis család kénytelen volt továbbra is nélkülözni a ház urát. Szerencsétlen ember kénytelen volt mindenféle munkát elvállalni, reggeltől késő estig csak dolgozott és dolgozott, volt, hogy napokig nem látta szeretteit. Az asszony tisztában volt azzal, párja érte és a gyerekekért mindenre képes és ezért nagyon büszke volt rá, de mégis szíve szakadt meg, amiért nap nap után egyedül kellett lennie. A gyerekek picik voltak és aranyosak, de sokszor átmentek ördögbe és igazán elviselhetetlenül viselkedtek. Az asszony türelme fogyóban volt, mikor már nagyon nem bírta, bezárkózott az egyik szobába és sírt. A gyerekek az ajtóban álltak és ők is sírtak, nem értették a helyzetet.
– Rossz anya vagyok, és rossz feleség!
Egyre csak ez a gondolat cikázott a fejében. Tudta, hogy mit szeretne elérni az életben, de annyira el volt keseredve, hogy saját maga is elhitte, hogy ő már túl öreg, nem lehetnek tervei, nem lehetnek álmai, nincs már elég ideje. Mindez a kettőjük közti korkülönbség hozománya volt. Eddig egyszer sem érezte úgy, hogy öreg lenne. Nem zavarták az arcán megjelenő ráncok, nem mozgatta, ha egy fiatal szépség ment el mellette az utcán. Most már minden zavarta. A nők szép arca, csinos ruháik, sima bőrük, fiatalságuk, a lehetőségek bőséges tárháza, ami még rájuk vár. Különösen a vörös nőket utálta. Egy vörös nem lehet úri hölgy, a vörösek közönségesek, a vörösek ringyók, nem feleségnek valók, legfőképp nem az ő urának valók. Gyűlölete abból ered, hogy szíve szerelme elárulta neki, hogy első nagy szerelme vörös volt és neki tetszenek a vörös hajszínnel megáldott nők. Ennek az információnak a tudata nem segített asszonyunkon, féltékenysége oly hatalmassá vált, hogy képes volt kémkedni is párja után. A férfi is féltékeny volt, nem tett jót a dolognak az sem, hogy alig beszéltek egymással. Elhitette magával, hogy nem elég jó, nem elég jó ember, rossz apa, rossz férj és szerető, nem képes ellátni és fenttartani a saját családját. Mindkettőjüknek megvolt a maga baja, ami számukra hatalmas volt, de ha hajlandóak lettek volna kinyitni a szájukat, akkor rájöttek volna, hogy semmiségen akadnak fent és rosszul látják a dolgokat. Nem számít, hogy nem vörös az asszony haja, ha a férfi őt szereti és vele akar lenni. Nem számít a szegénység, a nélkülözés, ha szeretet van a szívükben, ami figyelemmel társulva lerombolja a legerősebbnek vélt falakat is. Csak voltak. Sorra teltek el a napok, hetek, hónapok. A változás nem a jó irányba következett be, hanem minden csak elmérgesedett. Az együtt töltött időt nem élvezték és alig várták, hogy megszabaduljanak a másiktól. Az asszony szeretetre és figyelemre vágyott, a férfi nyugalomra és pihenésre. Az asszony a férfit hibáztatta nyomorúságos kedve és sorsa miatt, a férfi az asszonyt. Büszkeség, konokság, makacsság, dac és düh, ezek voltak a mindennapok. Az asszony annyira csak a maga bajára tudott koncentrálni, hogy elfelejtette, hogy a férfi is ott van vele, akit szeret, neki is vannak érzései, szükségletei, gondolatai. Folyamatosan a maga igazát hajtotta, nem vette figyelembe a munkából megfáradt ember óhaját, a nyugodt, szerető, otthoni légtér utáni vágyat. A mi királyfink a végén már minden mást kitalált csak azért, hogy minél később kelljen hazamennie és ne kelljen az asszony hülyeségeit hallgatnia, néznie az őrülettől eltorzult arcát. Hát igen, így történt, hogy az egykori királylány teljesen kifordult magából és valóban az őrület határára került. Gondolatai, képzelgései lefoglalták minden percét.
– Nem vagyok elég jó neked, nem vagyok jó feleséged, jó anyja a gyerekeinknek. Semmire sem vagyok jó! – kesergett egyfolytában.
– Úgy szeretlek, ahogy vagy! – hangzott a válasz a férfi szájából.
– Te nem szeretsz már! Tudom, nem kell tagadnod. Csak a gyerekek miatt vagy még mindig velem!
Teljesen mindegy volt, mit fog válaszolni a férfi, kedvese minden válaszra felkészült és mindenképp veszekedést produkált. Szerencsétlen emberünk nem értette mi az, amit rosszul csinál. Ha kedves volt, az volt a baj, ha nem szólt és csendben maradt, akkor az, ha kiabált és beleállt a veszekedésbe, szerelme tűzokádó sárkánnyá változott, kiabált, ordítozott, csapkodott és szórta az átkokat. Külső szemlélőként azt mondanám, hogy ezek ketten nem szeretik egymást és jobb lenne nekik, ha külön válnának útjaik, de ez nem ilyen egyszerű.
A királylány imádta az ő délceg megmentőjét. Szerette minden egyes porcikáját, képes volt hosszasan bámulni és gyönyörködni benne. Minden egyes alkalommal arra a következtetésre jutott, hogy mennyire szerencsés, amiért egy ilyen ember van mellette. Sok csinos lovag és herceg bandukolt a környéken, de egy sem nyerte el a királylány tetszését. Megnézte őket, nyugtázta, hogy az egyiknek a szeme szép, másiknak a teste, harmadiknak a lova az, ami valamit is ér és ennyi. Soha meg nem fordult a fejében, hogy elhagyja szerelmét egy szebb vagy jobb férfi miatt. Igaz a beígért kastély, a szép ruhák és a boldog élet várattak magukra, de kitartott és várt. Gondosan takarítgatta a kis omladozó viskójukat és foltozta a parasztruhákat, terelgette a csöpp gyerekeket. Próbált mindent megtenni azért, hogy egy kevés kis figyelmet kicsikarjon kedveséből, de ő egy hosszú nap után csak arra vágyott, hogy minél előbb megtömje a hasát és végre vízszintes helyzetbe helyezhesse magát, majd másnap reggelig zavartalanul aludhasson. Ebből volt elege a nőnek, tudta, hogy párja egyfolytában dolgozik, és ezt értük teszi, büszke is volt rá emiatt, mégis a fene megette, amiért mellőzve lett.
– Régen nem így volt! – vágta a férfi fejéhez.
– Sajnálom Kedvesem! Ígérem változni, fogok!
Nem jött el soha az ígért változás, a nőt pedig egyre csak emésztette a düh és a méreg.
– Miért nem beszélsz hozzám?
– Egész nap dolgoztam. Nem veszed észre, hogy fáradt vagyok? Ne várd el tőlem, hogy mosolyogva fogok veled csevegni a nagy semmiről! – mérgelődött a férfi.
– Hogy jutottunk el idáig? Miért ennyire rossz? Fog ez változni valaha?
– Ez nem egy olyan dolog, hogy meg tudjam mondani neked, hogy mikor lesz jobb. Ez nem egy lecsó, hogy tudod, hogy harmincöt perc alatt készen van. Szerinted nekem nem rossz? Gondolj bele milyen fordítva, hogy nekem milyen érzés ez az egész!
Egyik másik veszekedés vége az lett, hogy a királylány kijelentette, hogy neki ez nem jó, nem akarja tovább csinálni, nem akar a férfival maradni, majd újra előtört benne az az érzés, hogy ő valójában teljes szívéből szereti ezt az embert akkor is, ha nem olyan rég még kiabált vele és órákon keresztül sírt miatta.
Az igazság az volt, hogy nem volt hova mennie. Apja a király, már rég elvesztette királyságát. A várát lerombolták, királynőjét megölték a kuruzslók, vagyona elfogyott az évek alatt. Egyedül tengette mindennapjait egy cseppnyi kis házikóban, távol, eldugva a külvilág elől. Csak ő volt a királylánynak, nem volt senki, akire számíthatott volna és nem volt egy másik terve sem arra az esetre, ha a királyfival nem jönnek össze a dolgok.
Hosszasan gondolkodott, de nem jött rá mi lenne a helyes és jó megoldás. Mérgében mindig el akart menni, olyan messzire amennyire csak lehet és elfelejteni azt is, hogy megismerte a férfit. Amikor megnyugodott, akkor pedig mindennél jobban vágyott szerelme közelségére, egy percet sem szeretett volna eltölteni nélküle.
– Sajnálom, hogy a szerelmünk ezzé lett – mondta egy veszekedés alkalmával a férfi.
Életébe váratlanul érkezett a férfi és sunyi, alattomos módon elrabolta a szívét. Szeretni akarta a királyfit, akit választott és vágyott arra, hogy viszontszeressék és megkapja azt a figyelmet és törődést, amit élete során soha nem kapott meg.
Azt érezte, hogy párja már nem az, aki régen volt, nem ebbe a férfiba szeretett ő bele annak idején. Szomorú és mérhetetlenül elkeseredett volt. Hiányzott neki a királyfi, aki éjszakákon át képes volt vele beszélgetni és szebbnél szebb bókokat súgott a fülébe. Sokszor előfordult, hogy magát hibáztatta, gondolván, hogy biztosan benne van a hiba és ő az, aki valamit nagyon rosszul csinál. Az igazság az volt, hogy a beszélgetés hiánya kezdte el szépen lassan felőrölni kettejük kapcsolatát, kétségeket ébreszteni a szívükben. Magukban tartották a sérelmeket és az örömöt egyaránt, pedig mindennél jobban vágytak a másikra. Szerették egymást teljes szívükből, mégsem stimmelt valami.
Egyik éjjel a férfi épp az igazak álmát aludta egy fárasztó nap után, a kicsik is ágyban voltak már, csak az asszony feje volt tele gondolatokkal és nem jött álom a szemére. Felkapcsolta az éjjeli lámpát és elkezdte nézni a férfit, aki mellette fekszik. Arca nyugodt volt, de mégis meglátszott rajta a sok gond és fáradtság.
– Mennyire szeretem én ezt az embert! – nyugtázta az asszony.
És akkor, ott, rájött, hogy felesleges küzdenie. A boldogság nem fog csak úgy az ölébe hullani, azért dolgozni kell, neki ugyanúgy, mint a férfinak.
– Miért harcolunk mi egyfolytában? – kérdezte alig hallhatóan és megsimogatta szerelme arcát.
– Nem tudom – kapta meg a nem várt választ a férfi szájából.
– Mindennél jobban szeretlek ezen a világon! Te vagy a tökéletes férfi a számomra! Nálad jobbat sehol sem találnék, és ha lenne, akkor sem kellene nekem senki más csak te. Szeretlek! Örökké szeretni foglak, amíg csak világ a világ!
Az asszony könnyes szemmel megcsókolta a félálomban lévő párját. Csodák csodájára a parasztruha eltűnt és újra a délceg királyfi feküdt mellette, ő pedig csak úgy ragyogott a boldogságtól és a felismeréstől. A királylány súlyos és nehéz úton ment keresztül addig, amíg eljutott a felismerésig, beismerte a hibáit és megpróbált tenni ellene. Harcolt és küzdött a férfival, de sokkal inkább magával vívta a csatákat. A legnagyobb harcokat mindig magunkkal kell megküzdenünk és van, hogy győzedelmeskedünk és van, hogy ez nem sikerül. Ami talán fontos lehet, hogy jól válasszunk társat, aki nem csak mondja, hogy szeret, hanem úgy is gondolja, és tiszta szívéből érzi is, nem utolsó sorban pedig sokat jelent, ha határtalan türelemmel rendelkezik, és nem adja fel. Szerencsére ez a királyfi ilyen volt, a legtürelmesebb ember az egész földön, bátor és igazi harcos, aki tűzön, vízen képes átmenni a szerelméért, és ha kell, nem csak a sárkánnyal harcol, hanem magával a királylánnyal is.
– Beszélj hozzám, kérlek! – mondta gyengéden a királylány.
– Szeretlek!
Az asszony elmosolyodott és szorosan megölelte kedvesét.
A történetnek nincs vége, nem írhatom azt, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, mert az nem lenne igaz. Az életük ezután is tele lesz akadályokkal, amit vagy sikerül leküzdeniük együtt vagy nem. Azt viszont tudom, hogy ez a két ember őszintén szereti egymást, szerelmük olyan, amilyet még egyikük sem élt át és talán az öregek ezt a fajta szerelmet hívják igaz szerelemnek. A tündérmese nem ért véget, lesznek sárkányok, harcok, csaták, de ők mindig ott lesznek egymásnak, egészen addig, amíg szívükben ott ég a szerelem lángja.