Ballada a Székely Himnuszról

Ballada a Székely Himnuszról

Drága édesöcsém, nincsen maradásom,
Ebben az országban én nyáron is fázom.
A községtáblán csak Ghindari látszik –
Makfalvát áthúzták, gyűlölet játszik.

Megyek Magyarhonba – az az én világom,
Drága édesöcsém, nincsen maradásom.
Jó volna, ha te es eljönnél énvélem,
Próbáljunk szerencsét, ne éljünk éhbéren.

Így a két testvér, Csongor és Levente
Összeszedelődztek, s indultak el estve.
Mentek Nagyváradra, ott buszra szálltak,
Jöttek Magyarhonba, Pestig meg se álltak.

Hanem úgy esett, nem maradtak ketten:
Csak egyiknek jutott munka e vidéken.
Csongor tehát újra buszra szállott,
Ment húsz falun túl, más város alá ott.

„Drága édesöcsém, jó, hogy most meglátlak!
Mesélj, mi van veled! Nem elég a pár nap,
Amíg itt vagy velem – mondj el mindent, bátran,
Mar a kíváncsiság, estig úgysem állom.”

„Hoztam otthonról – voltam otthon, bátyám –
Pálinkát is hoztam, Maris is üzent rám.
Azt mondja, visszavár, már egy jó ideje,
Vagy ha úgy akarod, jövend hozzád ide.”

„Sajnos, édes bátyám, nincs itt helye jánynak –
Nagykátán vászoncselédet nem várnak.
De ha összeszedem, amit lehet, magam,
Hazamegyek biza, lásson ipam, napam.”

„Menjünk a kocsmába, megszomjaztam nagyon,
Ott, amit én tudok, jóféle nép vagyon.
Iszogatunk kicsit, beszélgetünk illőn,
Elmeséled nekem, mit haladtál Üllőn.”

A kocsma zsúfolt volt – de lám, ottan nicsak:
Egy asztalnál ültek ott csupán hárman csak.
„Kérdezzük meg őket – tán jóféle népek –
Másutt semmi hely nincs, amerre csak nézek.”

„Jó napot, emberek! Engedjék meg nekünk,
E két helyre – ni csak – mi ketten leüljünk.
Volna kedvük velünk egy kis sört meginni,
S a Székely Himnuszt együtt énekelni?”

„Táguljatok innen, bocskoros oláhok!
Asztalunktól távol sietve álljatok!
Mit képzelsz magadról, buta birkapásztor? –
Főbe kéne téged kólintani párszor!”

Csongor és Levente gyorsan odébbálltak,
Csendesen tűrték – nem es kiabáltak.
De a három helybéli legényke
Leckét akart adni: „jószívű” emlékbe’.

Kornél, László, Imre – három kátai –
A fiúk távozását forrongva várta ki.
Mikor azok mentek, ők is kerekedtek,
Elszánással, haraggal utánuk eredtek.

„Álljatok csak meg, ti büdös oláhok!
Nem elég, hogy otthon a kecskékkel háltok?
Hogy mertek szólni hozzánk, ti csibészek?
Na várjatok csak – a szemetekbe nézek!”

Hátrál a két székely, falnak ütköznek,
Nincs hová szaladni – ütés es jöhet.
„Jaj, hol a bicskám? – hogyan védekezzek,
Mikor ezek hárman nekünk egyre esnek?”

Jaj! Megszúrt az állat! Kornél nyaka spriccel,
A többiek látják: ez bizony nem viccel.
Fut a kocsmába – ottan össze esni,
Csak annyit tud mondani: „A szőke megszúrt, ni.”

Egy perc se kell hozzá – elfolyik az élet,
A kocsma népe is gyorsan szerteszéled.
Keresik a gyilkost – el is fogják hamar,
Feszülnek egymásnak kinti s honi magyar.

„A törvény nevében őrizetbe veszem!
Társa elmenekült – de őt is keresem.
Majd a bíróságon eldöntik az ügyét –
Ott majd megtorolják ezt az embertelenségét.”

„Nem tehetek róla, tisztelt jó bíróság,
Engem támadtak meg – nem tudom az okát.
Testvérem es eltűnt – nincs meg azóta se…
Sajnálom az embert. Nem segít semmi se.”

Tíz évet kapott emberölés okán –
De amit mondott az utolsó szó jogán,
Legyen tanulságul mindnek, aki hallja:
Együttélést ebből mindenki tanulja.

Az a legnagyobb baj –
mondta Csongor sután –,
Otthon magyar vagyok,
itten pedig román!