Az ördög és a paraszt

Az ördög és a paraszt

– avagy miként leckéztette meg az ördögöt Palkó, a falu bolondjának mondott szántóvető –
Amikor a világ még közelebb állt az árnyakhoz, mint a fényhez, és a falu emberei esténként háromszor is keresztet vetettek az eresz alatt, hogy a gonosz meg ne találja őket, élt egy paraszt: Palkó, akit az egész vidék egyszerre csúfolt és tisztelt.
Csúfolták, mert lassúnak, elmélázónak és mujának vélték.
Tisztelték, mert minden baja ellenére mindig megtalálta a kiutat a legreménytelenebb helyzetekből is, és ez olyan tehetség volt, akitől még a tehetős gazdák is óvakodtak.
Palkónak volt egy parányi kis földje a Hármas-szurdok alján, ahol a szél úgy zúgott, mintha valaki titkokat súgna bele a mindenségbe. A föld terméketlen volt, a kövek úgy álltak ki belőle, mint megannyi rothadásnak indult fog egy bűzös szájból.
Egyszóval inkább kőbányának lett volna alkalmas, mint szántónak.
Mégis ezt a darabka földet szerette Palkó a legjobban. Mikor megkérdezték tőle, miért ragaszkodik ennyire hozzá, azt mondta:
– Itt beszél hozzám az ég is, meg a pokol is. Ha eléggé figyel az ember, megérti, mit is akarnak mondani.
A falusiak persze csak nevettek rajta, hiszen egy kelekótya, bohókás embernek tartották a legtöbben.
Ám ezen a nyáron akkora volt a hőség, ami ráült a völgyre, hogy a kutyák is ledobták tömött bundájukat. Az emberek hordószámra itták a maguk főzött sörét, hogy pótolják a testükből kiizzadt nedveket.
Ezen a nyáron a pokol lakói is a szomjúságtól szenvedtek, miután elveszítették az ördög kegyeit.
Egy napon azonban a pokol ördöge megirigyelte Palkó földjét, és eljátszott a gondolattal, hogy meglepi a parasztot.
Egy este, mikor a hold vékonyra karcolta az eget, Palkó hazafelé indult a szurdokból. A földet nézte, a fák árnyékát, hallgatta a tücskök bús muzsikáját.
Egyszer csak furcsa lépéseket hallott – nem emberi járás volt, nem is állaté.
Valami köztes, valami olyan, ami nem tartozik ide, és nem tartozik oda sem.
És a fák közül előlépett maga az ördög.
Fekete bundában, kecskelábakon, az arcán olyan mosollyal, amelytől az ember a hátán érezte a hideg szél csípését.
– Adj vizet, paraszt! – mordult rá. – Megölném érte még a saját unokatestvéremet is, pedig a pokolbéli rokonok igen kedvesek tudnak lenni, ha épp nem nyúzzák egymást.
Palkó a korsójába nézett. Kevés víz volt benne, épp csak annyi, hogy a maradékot hazavigye a feleségének.
– Megkaphatod – mondta –, de csak akkor, ha valamit adsz érte.
Az ördög felnevetett.
– Mit kívánsz? Pénzt? Aranyat? Bőséget? Kincseket, amiket még a király is irigyel?
– A földemet – válaszolta Palkó. – Tedd termékennyé. Hadd legyen végre kenyér belőle.
Az ördög szeme ravaszul csillant.
– Csak ennyi? Ez igazán semmiség.
És a pokol hőjével megérintette a földet. A kövek pattogva húzódtak szét, a repedezett föld felhasadt, és zsenge, fekete föld buggyant ki a mélyből, mintha maga a sötét teremtette volna újra.
Palkó átnyújtotta a korsót.
Az ördög mohón kiitta a maradék vizet, majd vigyorogva köpött egyet a porba.
– Csak egy apróságot felejtettél el – mondta. – Amit a pokol növeszt, az a pokolé is marad. A termés legyen a tiéd… de az aratás éjszakáján a földön talált első élőlélek az enyém lesz.
Azzal visszatért a pokolba.
Már öreg este volt, de a levegő még izzott a forróságtól. Talán a pokol hőjét hagyta hátra a pokoli vendég.
Palkó, miután hazaért, vacsora közben azon törte a fejét, mit is veszített az ördöggel való találkozáskor.
A nyáron a Hármas-szurdok völgye valósággal felrobbant az élettől. A legelőkön olyan kövér fű nőtt, hogy a falusiak csak ámultak.
Olyan búza nőtt, hogy a parasztok tátott szájjal nézték.
– Ezt nem ember keze csinálta – suttogták. – De hogy az ördögbe történt ez?
Palkó némán dolgozott tovább.
A felesége, Ilonka ugyan látta, hogy férje valamit titkol, de hiába kérdezte. Palkó csak végezte a dolgát, mintha mi sem történt volna.
Ilonka azonban hajthatatlan volt, és kérdésekkel bombázta.
Ekkor Palkó így szólt:
– Ülj le, asszony – és elmesélt mindent.
– Aratáskor eljön értem az ördög – mondta –, vagy valaki másért.
– Magáért jön az, Palkó! – sírt fel Ilonka. – Nincs ebben semmi kétség!
– Nem – rázta meg fejét a férfi. – Mert én nem hagyom.
Palkó fejére húzta pörge kalapját, és olyan kaján vigyor ült ki arcára, amilyet Ilonka még soha nem látott.
Eljött az aratás ideje.
A búza fénylő aranyként ringott, a hold pedig olyan élesen világított, mintha az eget is megélezte volna valaki.
Az emberek bezárkóztak, mert tudták: ilyenkor bármi előmászhat a szurdokból.
Palkó azonban kiment.
Összeszedte a szerszámait, vitt egy zsákot, és valami mást is:
egy kopott, agyonvert zsindelydarabot, amire réges-rég rávésett valamit.
A hold már magasan csüngött, amikor az ördög kilépett a búza közé.
– Nos, Palkó – vigyorgott –, eljött az idő, rendezni kéne a rád eső részt. Én teljesítettem: a fű kövér, a búza termés sosem volt ilyen jó. És most te jössz, paraszt. Hol az első élőlény, amiben megegyeztünk?
– Ott – mutatott Palkó valamire, ami aprón fickándozott a földön.
Az ördög odahajolt.
– Egy… vakond?!
– Az első élőlény – bólintott Palkó. – Így egyeztünk meg. A földem első élőlénye pedig a vakond. A pokolé! Vidd hát el.
A pokol ura tajtékzott.
– Paraszt! Kijátszottál engem!
– Nem – rázta a fejét Palkó. – Csak megértettem, amit mondtál. „A földön talált első élőlény.” A vakond a földben él. A búzám is. Én is. De ma éjjel ő volt itt előbb.
Az ördög csapta a patáját, kaparta a földet, dúlt-fúlt mérgében, hogy egy paraszt így túljárt az eszén.
Ekkor Palkó elővette a zsindelydarabot, és az ördög felé nyújtotta.
– Itt véssd alá, hogy az üzlet véget ért köztünk. Aztán eriggy vissza a pokolba, és vidd magaddal a vakondot is.
Az ördög végignézett a paraszton. Látta benne a több száz éves paraszti ravaszságot, az őst, aki már akkor rászedte volna a poklot, amikor még kazán sem volt odalent.
Végül felhörgött, belevéste karmaival a nevét a fába, és örökre visszatért a pokolba.
Másnap a falu népe összegyűlt Palkó földjének határában, és megünnepelték, hogy az elmúlt éjszaka szerencsésen végződött.
A föld továbbra is termékeny maradt, de nem volt rajta pokoli bélyeg.
A búza nőtt, az élet virágzott.
Ilonka megölelte a férjét.
– Azt hittem, elveszítelek.
– Engem? – mosolygott Palkó. – Én azt a földet is túléltem, amibe belenőttem. Az ördögöt meg megtanítottam, soha ne kezdjen egy paraszttal.
A zsindelydarabot pedig felakasztotta a házuk gerendájára.
Az ördög karmainak nyoma ma is ott áll rajta, némán, mint a vesztes csata szégyenbélyege.
És azon az estén, mikor a falu népe a kocsmában Palkót ünnepelte, a férfi csak ennyit mondott:
– Nem erő kell az ördög ellen, csak józan ész meg egy kis paraszti furfang.
És ezzel mindenki egyetértett.
Mert ami igaz, az igaz:
a paraszt néha többet tud a világról, mint maga a pokol