Az idegenek köztünk élnek

4.5 (2)

Az idegenek köztünk élnek

Mostanában egyre többet hallani arról, hogy a földönkívüliek már itt vannak, köztünk élnek, ám olyan jól álcázzák magukat, hogy nem lehet tudni ki az idegen és ki földi ember.
Mivel engem érdekel a téma, sokat gondoltam már arra, hogy mi lenne, ha tényleg itt volnának, és valóban elvegyültek köztünk. Egyszer gondoltam egy nagyot, és különféle fórumokon közzétettem egy felhívást, miszerint földönkívüliekkel ismerkednék. Mondanom sem kell, hogy tömegével irkáltak a trollok, meg a degeneráltak, ami elvette a kedvem az egésztől, így egyre kevesebbet foglalkoztam a témával. Aztán egyszer történt valami.
Az egyik közösségi oldalon rám írt egy nő. Röviden, velősen, ami valójában félreérthető volt.
„Szia, szerintem engem keresel”
Csak ennyi volt a szöveg, ami miatt én arra gondoltam, hogy egy hivatásos akar velem üzletet kötni, így figyelmen kívül hagytam. Néhány nappal később, ismét írt nekem.
„Már nem aktuális? Ha meggondolnád magad, írj!”
Nem hát, eddig sem volt aktualitása annak, hogy a neten rendeljek magamnak nőt, most meg végképp nem erre vágyom.
Másnap viszont beugrott egy gondolat, hogy talán ő lehet az, aki földönkívüli, és… Visszaírtam neki.
„Miért gondolod, hogy téged kereslek?”
Szinte azonnal jött a válasz tőle.
„Nemrég olvastam itt az oldalon, hogy ismerkednél.”
Megdobbant a szívem, talán most tényleg egy valódi idegenről van szó.
„Találkozzunk.”
Másnap korán reggel, jött egy üzi tőle.
„Itt vagyok a sarki kávézóban, várok rád”

Sarki kávézó. Ez elég általános, ám ahol lakom, az utca sarkán van egy kávéház, aminek a neve Sarki Kávézó, ahol rendszeresen kávét szoktam inni, mert jól készítik el. Ez nem lehet véletlen. Izgalmamban magamra kapok egy nadrágot, majd egy pólót is, és már rohanok le a lépcsőn, hogy aztán lihegve megálljak a kávéház ajtajában, hogy alaposan szemügyre vegyem a bent ülőket.
Nem sokan vannak, talán négyen. Mindegyikük tök átlagos kinézetű, vagy inkább átlag alatti. Az egyik asztalnál egy időseb pár eszi a sütijét, egy másiknál egy öregúr olvassa az újságot. A távoli sarokban egy nő ül egyedül, de nincs előtte semmi, csak néz maga elé. Beljebb lépek egyet, hogy kitaláljam, melyikőjük lehet az, akit én keresek.
Ebben a pillanatban a nő felemeli a fejét és rám néz. A tekintetében sok mindent látok, ám egy cseppet sem tűnik idegennek, inkább egy középkorú nőnek látszik, aki kíváncsian néz végig rajtam. Ahogy közeledek felé, az arcán a mosoly egyre szélesebb, majd, amikor már csak két lépés választ el tőle, rámutat a vele szemben lévő székre.
Leülök, és csak nézek rá. Nem látom rajta a földönkívüliekre jellemző arcvonásokat, sőt semmi olyat, ami…
– Már vártalak – mondja kissé magas, csilingelő hangon. – Linda vagyok.
– Szia. Tamás – mondom tétován, mert még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ő az, akit keresek.
– Miért keresel, egy… engem?
– Mert tudom, hogy itt vannak, és én tudni akarok mindent.
– Mindent?
– Persze. Vagyis a lehető legtöbbet.
– Miért?
– Mert… Kíváncsi természetű vagyok, és mert tudom, hogy nem vagyunk egyedül, és… és… Te miért jöttél el?
– Mert kíváncsivá tettél.
– Mivel?
– Mert még nem találkoztam itt senkivel, aki komolyan venné, hogy rajtatok kívül más is létezik.
– Ez jó.
– Elhiszed, hogy nem idevalósi vagyok?
– Elhiszem, de… nem vagyok benne biztos, hogy tényleg az vagy.
– Hogy tudnálak meggyőzni?
– Mondd el, hogy jöttél ide!
– Komolyan tudni akarod?
– Igen.
– Hát jó. Egyszer hallottam a földről, hogy milyen szép, de elképzelni nem tudtam, így hát felültem egy csillagközi hajóra, és eljöttem.
– Nem hiszem. Ha így lenne, és mondjuk a legközelebbi csillagról jöttél volna, akkor több mint húszezer évesnek kellene lenned.
– Miért?
– Mert… De ezt neked jobban kéne tudnod.
– Miért?
– Mert ha fénysebességgel is tudnál közlekedni az űrben, akkor is több év az út. Szóval nem hinném, hogy így jöttél ide, ám ha ehhez ragaszkodsz, akkor nem te vagy az, akit keresek.
Lassan felállok és távozni készülök, amikor Linda még mindig mosolyogva így szól hozzám:
– Ülj vissza, elmondom, hogy jöttem ide.
Megállok, és visszanézek rá.
– Hány éves vagy?
– Negyvenkettő.
– Mióta vagy itt?
– Negyvenkettő.
Ismét kihúzom a széket és leülök rá.
– Akkor elmondod, hogy jöttél ide?
– Persze. Úgy látom nem vagy kispályás, ezért igyekszem őszintén válaszolni a kérdéseidre.
– Szóval? Hogy kerültél ide?
– Amit elmondtam, annak az első fele igaz. Amikor eldöntöttem, hogy idejövök, elköszöntem minden barátomtól, rokonoktól, ismerősöktől, majd eldobtam a testem, és útrakeltem.
Linda itt megáll, mintha a reakciómat figyelné, majd folytatja a mondandóját.
– Negyvenkét évvel ezelőtt érkeztem meg, test nélkül, így hát kellett keresnem egyet, amit itt használhatok.
Megint megáll, és néz rám.
– Ez neked reális?
– Persze. Itt is így működik ez, csak az emberek nem tudják, vagy nem hiszik el.
– Szóval tudod? A születésem után a gyerekkor eléggé unalmas volt, ám mégis izgalmas. Sokat tanultam az emberektől, leginkább az emberi viselkedésről, a szokásokról. Aztán amikor már jogilag szabaddá váltam, elindultam, hogy felfedezzem ezt a csodálatos világot.
– Miért csodálatos?
– Mert az univerzumban nem sok olyan bolygó van, ami ennyire szép, ennyire változatos. Egyszerűen idevonzza a galaxis lakóit, csak hogy lássák ezt a sokszínűséget.
– Mesélj a te világodról.
– Most már ez az én világom. Sokan élnek itt rajtam kívül.
– Mégis milyen sokan?
– Tényleg akarod tudni?
– Igen.
– Sok millióan, vagy inkább százmilliónyi idegen él a földön, és néhány kivételével mind emberi testben.
– És a kivételek?
– Ők annyira hasonlatosak hozzád, hogy nincs szükségük emberi testre, így a sajátjukat használják, de vannak néhányan, akik olyan mértékben különböznek, hogy inkább rejtőzködve élnek.
– A nagyláb, ugye?
– Az is. De még sok más is létezik, akiket nem láthatsz, mert elszigetelt kis csoportokban élnek.
– Te miért emberi testben vagy itt?
– Ennek személyes oka van. Nem azért, mert csúnya vagyok, vagy mert annyira különböznék a fajodtól, hanem mert szeretnék minél közelebb kerülni az emberekhez, minél inkább megismerni a szokásokat, amihez egy ilyen átlagos test pont megfelelő.
– Értelek. Mesélj a világodról.
– Arról nincs sok mondanivaló. Kies, sivár, és unalmas.
– Hogy éltek ott?
– Jól. Bár ez egy kicsit más értéket képvisel, mint itt a földön, vagy inkább egészen más. Ott minden polgár alapvető jogon megkap minden szükséges dolgot az élethez, nem azért dolgozunk, hogy ehessünk és lakjunk valahol. Nálunk ez alanyi jogon mindenkinek jár. Így jut idő és energia olyan dolgokra, amik a legtöbb ember számára hasznos, és szükséges lehet. Épp ezért nincs bűnözés sem, nincsenek visszaélések, és nincs semmi olyan, ami mások számára ártalmas vagy bármilyen mértékben negatív lehet. Szóval jól élünk, ám ugyanakkor ennek a jólétnek a mellékhatása, hogy egyben unalmas is. Nem lehet kirándulni, mert nincsenek olyan helyek, mint itt, nem tarthatunk állatokat, mert abból csak kevés van, és nem is alkalmasak erre. Ezért jöttem ide, mert itt minden más. A biodiverzitás a miénknél milliószor változatosabb.

Lindával még órákig beszélgettünk, pontosabban ő beszélt, én meg ittam minden szavát. Amikor már későre járt, elköszöntünk egymástól, de megállapodtunk abban, hogy még folytatjuk.