Amikor egy parányi élőlény elénk kerül és szinte mesél az életéről. Valami ilyesmi történt amiről ez a rövid történet szól. Napsütötte fénylő szárnyai éppen csak megszáradtak, alighogy kirajzott, feltűnt neki valaki. Elmesélte milyen szépséges párt talált magának, hogyan szőtték szerelmüket, mennyit kacagtak.
A „Népi demokrácia” ellenségei, még gondolataikért is bűnhődnek… egy olyan korban, amiben, ha csak rövid ideig is, de volt szerencsém élni. Ez a kis történet, nem a képzelet szülötte, hanem egykori valóság, mára talán. – de ezt az olvasóra bízom!
Egyperces gondolatok egy libbenő tollról, arról, amit jelképez – szárnyalhasson szabadon és tisztán. Nagyra törő gondolatok jelképe, égiekkel kacérkodó magányos vándor. Egyedül nem tud repülni, társak kellenek, hogy egy szárny részeként a magasba emelkedhessen és szárnyaljon, mint a gondolat, szabadon és tisztán.
Az égig érő fa – aminek minden ágán egy – egy kobold lakott. Az erdei manók időnként összegyűlnek, és mindenféle varázslatról, meg gyógymódokról fecsegnek. Ők voltak az erdei apró állatok, akik gyakran különös dolgokra voltak képesek.
Valahol két ember találkozik – s az elbeszélés az elszalasztott valamiről, egy elutasított lehetőségről mesél. Gyakran lehet mesébe burkolva egy kicsit a valóságot és a képzelet alkotta mesevilágot is összedolgozni, ahogy Tószéli Manó történetében mindezt létrehoztam.
