Auschwitzi rémálom
Auschwitzi rémálom
Hideg van. A levegő fémes ízű. A föld jeges, sárba fagyott lépéseink a rideg talajhoz tapadnak. A kapu fölött a jól ismert felirat: „Arbeit macht frei”. Gúnyos, kegyetlen hazugság. Barakkok sokasága nyúlik a messzeségbe. Belül dohos a levegő, bűzlik az emberi testtől, a rothadó hús emlékétől. Az emberek szürkék. Nem csak a ruhájuk az, hanem a bőrük is, az arcuk, a tekintetük. A rabruhánkon kék csíkok, és egy sorszám, ami helyettesíti a nevünket. Már senki nem kérdezi, ki voltam odakint. Itt csak egy szám vagyok. Egy árnyék. A kápók kiabálnak. Ordítanak, vernek, ha nem elég gyorsan mozdulsz. Egyikük ma reggel bottal verte össze a harmadik sorban álló férfit, csak mert az köhögni mert. A bot minden egyes csapása nyomán vér spriccelt az ingére, aztán csend lett. A testet elhúzták. Azt mondták, gyenge volt, megérdemelte. Én csak néztem. Egy hang se jött ki a torkomon. Ma az építkezésre vittek. Lapátot kaptunk, vasvillát, követ kellett pakolnunk egyik helyről a másikra, órákon át, értelmetlenül. A szabadság a szögesdrótokon túl volt, de azt csak a madarak érhették el. Egy holló ült az egyik távoli oszlopon. Nézett minket. Valamiért nem akartam levenni róla a szemem. Ő volt az egyetlen, akitől nem féltünk. Délben egy szelet kenyér volt és valami híg lé, amit levesnek neveztek. A kenyér közepe penészes, de nem számított, megettük. A szomszédom – talán Jakubnak hívták – meghagyta az övét. Már nem bírt enni. Csak ült, és nézte a semmit. Mikor visszamentünk a barakkba, már nem jött velünk. Egy kápó vitte el a testét egy talicskán. Éjjel hideg van, de nem fázom. Valami belülről melegít. Nem harag, nem remény. Talán csak a láz. Néha azt hiszem, meghaltam, és ez a pokol. De aztán újra érzem a lábamba nyilalló görcsöt, a bordámat szorító fájdalmat, és tudom: még mindig itt vagyok. Aztán… valami történt. Egy pillanatra minden elsötétült. A holló ismét ott ült, de most közel volt, egészen közel. Felém fordult. A szeme fekete, feneketlen mélység. Belenéztem a szemébe… és minden eltűnt. Felriadtam. Először csak sötét volt. Nem a barakk sötétje, nem a halál árnyéka – hanem valami más. Egy jól ismert, mégis idegen félhomály. A testem merev lett, a szívem őrülten dobogott. Zihálva kapkodtam a levegőt, mintha még mindig a fagyos talajon feküdnék. A takaró rám tapadt. A szobában meleg volt, de én vacogtam. Percekbe telt, mire rájöttem: ez egy ágy. A saját ágyam. A matrac besüppedt alattam, a lepedő illata ismerős. Megmozdultam lassan. A kezemre néztem. Tiszta. Nincsenek rajta sebhelyek, nincs rajta tetovált sorszám. Nem szorítja rabruha a csuklóm. Lassan körbenézek. A fal világos bézs, a megszokott repedés a plafonon ott van, ahol mindig is. Az ablakon keresztül beszűrődik a reggel fénye. Hallom, ahogy odakint egy autó elhúz, a villamos csilingel, valaki a ház előtt kutyát sétáltat. A szekrényajtón lóg a blúzom, amit tegnap este készítettem ki. A telefon rezeg az éjjeliszekrényen: 5:30 – Ébresztő. Az éjjeli szekrényen egy családi fotó – mi hárman az erdőben, mosolyogva. Aztán egyszerre tompán, szinte fájdalmasan, átszakad bennem valami. Ez csak álom volt. De olyan valóságos, olyan nyers, olyan borzalmas, hogy még mindig érzem a sár tapadását a lábujjaim között, a füst szagát az orromban, a halál csendjét a fülemben. Nem tudom, miért álmodtam ezt, nem tudom. Csak azt tudom: egy pillanatra ott voltam. Láttam, éreztem, túléltem. És most itt vagyok. Élek. Felülök az ágyban kócosan. Kilógatom a paplan alól az egyik lábamat. A padló meleg a talpam alatt. A kávé illatát érzem a konyhában, amit a férjem főz. Egy madár rikolt fel az ablakpárkányon. Odanézek. Egy holló. Egy pillanatig néz, aztán elrepül.
