Angyal a hóban

Angyal a hóban

Lusta pelyhekben szállingózott a hó. Kövér pamacsok rohantak a szélvédőnek, hogy szempillantás alatt megsemmisüljenek. Az országúton nem maradt belőle csak egy kevéske víz, de az útszéli füvet sikerült deres halántékká maszkíroznia.
A nő bekapcsolta a rádiót. Szelíd, a kandalló duruzsolására emlékeztető zenét sugároztak. A lágy ritmus egy kevés meleget szimulált az autó belsejébe, amit a rövid úton még nem volt idő felfűteni. Elképzelte, hogy reggelre puha hódunna borítja majd a tájat, amely éppen aludni készül. Ettől a gondolattól egy kicsit otthon érezte magát, alig tízpercnyire a házuktól.
Jó az időzítés, éppen az ünnepek előtt havazik először – mondta vidáman. Kerekded mosoly jelent meg az arcán, ahogy az utat nézte.
Felbukkantak a múltból első családi házuk képei, vele a régi, sokkalta szerényebb életük, és ami egyáltalán nem tudatosult benne: hamvas szépsége, fiatalsága. Azt is inkább csak érezte, mint gondolta, hogy ezek a kópiák még véletlenül sem árulkodnak boldogságról. Valami zavaró hiányérzet van jelen rajtuk még a legjátékosabb, legbolondosabb helyzetekben is. Az a részlet viszont tiszta és élő volt emlékeiben, ahogy a behavazott ház udvarán, a koraesti sötétségben a gyerekek boldog visítozását, tompává szelídíti a havas közeg.
A fiú imádott óriási borulásokat művelni a szánkóval. Szerencsésen esett, mindig megúszta, néhány karcolással. Mostanság amatőr rally-versenyeken gyakorolja a férfias sportokat.
A kicsi lány nemsokára diplomázik. Folyton tanul, vizsgázik, majd tanul, randizik. Ez az új életritmusa, s az anyja boldog, hogy ebbe az új zenébe refrénként még bele van komponálva egy közös utazás nyaranta, csak ketten, a csajok. Télen viszont, az ünnepi készülődést leszámítva, semmi nincs már, ami az életre emlékeztetné. A túl sok egyedül eltöltött időben, még több magányosságról szóló gondolata támad, s ettől aztán egyre rosszabbul érzi magát. Tudja, hogy ezeket a gondolatokat ki kellene cserélnie. A pszichológus is ezzel jön minden alkalommal. Csak azt nem tudja, hogy mindez miért olyan nehéz munka neki.
Igyekszik felfigyelni a jó érzésekre. Ilyen pillanatok emlékét idézte fel benne most, a csillogó, fehér pelyhek sokasága.
Mikor is csináltak hóembert utoljára? Van annak tíz éve is már.
Az mindig csudajó móka volt!
Mikor a szűz hó belepte a világot, meglágyított minden sarkosságot, habos lepelbe varázsolt minden csúnyaságot, elfedett minden tökéletlenséget, ilyenkor a gyerekek és ő, hangos csinnadrattával kivonultak építeni. Igen, mert a férje ilyen dedós ostobaságokban nem vett részt. A megjegyzések elkerülése érdekében sosem hóembereztek, ha ő is otthon tartózkodott.
Mindig hajlandó volt a gyerekei játszótársa lenni. Ha visszagondolt a középiskolából épphogy kikerült csitri-önmagára, és eszébe jutott, hogy a habfehér menyasszonyi ruha volt az, ami végül, a házasság mellett döntésre késztette, mindig a homlokát kell fognia a szégyentől. A korai gyerekvállalást tényleg nem tervezte be.
Míg mások élték felhőtlen diákéveiket, ő büfiztetett és pelenkázott. Jó ízléssel rendezgette, szépítette az otthont. Ízletes ebédek, remekbe sikerült sütemények, befőttektől, házi savanyúságtól roskadó polcok árulkodtak jelenlétéről. Csak az otthonában lehetett kreatív, mert a férje olyan elfoglalt volt. Sosem vállalta, hogy vigyáz a gyerekre.
Aztán megszületett a lánya is, és ő innentől kezdve, kétgyermekes egyedülálló anyává tett diáklánynak érezte magát. Igaz, jelen volt a gyerekek első lépéseinél, az első kimondott szónál is. De nem tett egy lépést sem az önállóság felé, s egy szava sem volt annak kifejezésére, hogy ki ő vajon saját, titkos vágyai szerint. Sokáig mentséget keresett gyengeségére, amiért megfeledkezett saját álmairól, és csak segédeszköze lett mások önmegvalósításának. Ahogy hosszú évek alatt szélnek eresztette a gyermekkor sérelmeit, a mentségei is mind elfogytak.
Hazaért. A vadonatúj BMW begördült az udvarra, már nyitotta is a garázst a távirányítóval.
A sötétszürke terepjáró benn állt a helyén. – Hogyhogy ilyenkor itthon van? –gyomrát görcsbe rándította az a régi feszültség, amely ismerős volt ugyan, de cseppet sem volt megszokható. Tudta, hogy ami most következik, attól rendszerint kimerül, mintha vámpírfogak szívnák belőle az életerőt.
Míg kipakolta a vásárolt élelmiszert a kocsiból, arra gondolt, siet mielőbb odatartani a nyakát, hogy ezzel letudja a kötelező házastársi érintkezést.
Vajon ma, mi lesz az előjáték? Talán a távirányító nincs a helyén? Nem. Férje nyilván megjegyzi majd, hogy ő megint lefogyott és a szokásos finomsággal közli: sokkal jobb nőt kapna azért a pénzért, amit rákölt. Aztán a mosogatószeres flakonnal lesz gondja, ami nem áll párhuzamosan a mosogató vonalával. Dühösen beállítja majd az egyetlen, épeszű emberek által elfogadható helyzetbe. Ezzel bebizonyítja neki és saját magának is, hogy egy egészséges férfi számára, az egyetlen megoldás kilépni ebből a lehetetlen környezetből és elmenni ketteshez vagy hármashoz. Esetleg motelbe menni négyessel, vagy ötössel vacsorázni egy puccos helyen.
Innentől az aranykalitka pár órára ismét elviselhető hellyé változik, a konyhakések, melyek eddig haptákban álltak a levegőben, most masszív fa tárolójukban landolnak.
Ebben a kegyelemből kapott időben akár cigánykereket hányhat a tíz méter széles nappaliban, vagy kelkáposzta főzeléket főzhet, nem kell rettegnie, hogy a férje megérzi a szagát. Vajon miért allergiás a kelkáposztára? A bejárónő szerint azért, mert a szegénységre emlékezteti. Lehet, de mégis sántít a logika, mert a pennicillinre is allergiás. Mindezekkel együtt nem állhatja az öregség gondolatát, s így a régi berendezési tárgyakat sem. Útálja a fából készült dolgokat és általában mindent, amin fog az idő. Talán, ezért nem szereti az embereket sem. Nem vetekedhetnek a fém és a márvány keménységével.
“Robotfeleség kellene neki!“ – gondolta és elképzelte, ahogy férje reggelenként, komótosan bekapcsolja a háztartási programot. Hibátlanul vasalt ing, makulátlanul fényes cipő teremne gombnyomásra. Valóság lenne végre a sarkos rend, mert teljhatalmat kapna a férfiagy ízlésvilága: semmi hiba, semmi görbület, mert ez utóbbi az ölelésre emlékeztet.
Keserűvé vált a szájíze gondolatai morbidságától, de nem hagyta abba. Úgy kellett ez, mint egy ismerős, baráti hátbavágás.
Két szatyor élelmiszerrel indult a garázsból az emeletre vezető lépcső felé. Lassan föllépett az első lépcsőfokra, mikor nyílt az emeleti ajtó, s férje azzal viharzott le, hogy siet, mert rendkívül fontos találkozója van. Éppen csak inget cserélni jött haza. Az asszony gyakorlott szemmel állapította meg, hogy a kedvenc fehéret vette fel megint. Mintha nem lenne legalább húsz ugyanolyan színű a szekrényben.
Csak felületesen emlékezett az előző napi történésekre, sikerült majnem maradéktalanul törölni őket. Tudta, hogy antibiotikumot váltott ki a patikában. Az már csak halványan derengett, hogy a dobozból néhány tablettát a vasalófolyadékban oldott fel. Kínos gondossággal vasalta át vele, a patyolatból visszahozott tiszta, fehér inget.
Ahogy a férje a tekintetét elkerülve hozzá beszélt, már nyitotta is a garázst, majd kitolatott és elment. Valószínűleg ötöst viszi valahová. Azután a lány lakására mennek, amit a férje tart fenn.
Könnyű léptekkel vitte föl a csomagokat. A lakásban barátságos meleg fogadta, de jó hangulatát inkább az a tény tetézte, hogy ma, ilyen könnyen szabadult. Odaszaladt az ablakhoz, még elkapta a kapun kiforduló kocsit, s követte a szemével, amíg az utca végi házak takarásában már nem volt látható. Ahogy az ablakban ácsorgott, figyelme a fehéredő kertre vetődött. Végigpásztázta tekintetével, a gondozott angolkert részleteit, s megállapodott egy helyen. – Ma kellene megcsinálni! – libabőrös lett az izgalomtól, mint amikor kislány korában drága alvóbabáját, anyja tiltása ellenére, kivitte játszani.
A járda melletti normandiai fenyősor és a gömbtuják által bezárt derékszögben volt egy üres hely, az emeletről jól rá lehetett látni. Ezt a helyet, már régen kinézte magának, egy Rhododendront szeretett volna elültetni ott. Stílusromboló ötlete megint parázs viták forrása lett. Ahogy ebben a lelki nyugalomban nézte a kiválasztott pontot, végre biztos volt magában.
Egyre több hó maradt meg a füvön, sőt most már a viakoloron is látszódott, jelezve, hogy lehűlt a levegő. Itt a lehetőség, egy-két óra és szép nagy hó lesz a kertben. Addig ő is elkészül. Felvesz egy hosszú estélyi ruhát, hozzá azt a puha, fehér gyapjúkabátot, ami még soha életében nem volt rajta, mintha csak erre az ünnepi alkalomra tartogatta volna. A készülődés extázisában égve táncolta végig a hatalmas lakást.
Amikor elkészült, újból az ablak elé állt. A koraesti sötét és a benti lámpák fénye, egészalakos tükörré varázsolták a függöny nélküli ablakot. Elégedetten nézett szembe saját, karcsú és ragyogó alakjával. Izgatottan várta, hogy az utca elcsendesedjen, és ő maga felbátorodjon a nagy pillanathoz…

***

A kora reggel még nem bírt a sötétséggel. Kristálytiszta hó fehérlett be az ablakokon. A nő teljesen nyugodt volt. A férje nem jött haza az éjjel. Telefonját előrelátó módon a keze ügyébe helyezte, hátha keresni fogják.
A konyhaablakból látta, hogy a kertész a garázs elől, már eldobálta a havat. Most a bejáratot és a járdát kezdte megtisztítani. Ekkor szólt neki, hogy jöjjön be és igyon egy kávét. Míg kávéztak, megtudta tőle a helyi híreket, hogy a szomszédék kölyök vizslája elveszett, és a közeli műemlékpalás házba tegnap éjjel betörtek. Ide is az este, bejöhetett valami nagytestű kutya, mert a normandiai fenyőknél belefetrengett a hóba.
A kertész azon is csodálkozott, hogy a „főnök” még nincs itthon. Ilyenkor már minden éjszakába nyúló tárgyalással végezni szokott.
Ezután megköszönte a kávét, és folytatta a munkát. Az asszony mosolyogva nézte a hóangyalt a gömbtuják és a normandiai fenyők sarkán.
Látta, ahogy a kertész lapátnyomai után lépésről lépésre megtisztul a járda, végül kirajzolódik az egész út a kijárat felé.