Amadu

Amadu

A fiú már tizenhárom is elmúlt, amikor először látta meg az óceánt. Nem lakott messze tőle, de abban a kis, szegény faluban, ott, Afrika szarván, ahova a sors pottyantotta, nem sokan jutottak ilyen messzire. Az ottani emberek nem nagyon utaznak, csak ha születés, betegség, vagy haláleset nem szólítja őket. Amadut az öreg nagyapja, Bahra hívta magához a kis halászfaluba. A véletlen hozta össze őket oly sok év után a városi kórházban, ahova anyja vitte őt vakbél gyanúval. Amadut meglepte az öregember mélyen barázdált, cserzett arca, ahogy ott téblábolt napszítta, viseltes ruhájában, korához nem illő zavartsággal. Nem ilyennek élt az emlékeiben. Találkozásukat valami titok lengte körül a múltból, amit a felnőttek zavarán keresztül sejtett, és aminek magyarázatát meglett férfiként sem tudta meg. Igaz, nem is kérdezősködött, nem bolygatta a múltat. Egyfajta engesztelés, vagy csak hűtlenül kezelt rokoni kapcsolat marta az öreg lelkét, nem tudni, de meghívta őt otthonába a nagy víz mellé.

Akkor is ott kószált kora hajnalban a szikrázó fövenyen. Egyedül volt. Az öszvér fogatok, a málhások már az éjszaka folyamán elindultak a városba a helyi portékákkal, hogy kora reggel elsőként érkezzenek a bazár szabad helyeire. Ahogy haladt, hátra-hátra nézve figyelte, hogy tűnik el lábnyoma az ütemesen érkező hullámokban, mintha egy filmszalag egymást követő kockáit látná. Olykor számolta a fodrokra szakadt hullámokat, hogy valóban minden hetedik nagyobb-e a többinél, vagy csak a helyi halászok ugratták ezzel a mesével. A távolba révedt, és a levegő párás kékjén át csodálta a messzi, nem látható szigetek felett összegyűlt felhőcsokrokat és hallgatott. Neki új volt a szűnni nem akaró morajlás, mely éjszakánként álomba ringatta. Ez a mély, ütemes zúgás, néha borzongással töltötte el. A hangok, számára egy titokzatos mélységből törtek fel és az otthon hallott babonák, varázslatok és mesék szörnyei itt lépnek partra az ismeretlenből, hogy félelemben tartsák az egyszerű embereket. De most, ahogy a tekintete újra előretévedt, észrevett valamit. Egy ezüstszürke, partra vetett testet. A félelem és a kíváncsiság hajtotta. Az előbbi visszahúzta, de az utóbbi volt az erősebb. Ahogy közeledett hozzá, egyre jobban kirajzolódtak a részletek, egy farok, egy uszony, hosszúkás, csőrszerű száj és hatalmas fej. Igen, ez egy delfin. Közelről már azonnal felismerte, pedig élőben most látott ilyet először. Partra vezette egy megtévedt áramlás és most ott várta sorsa beteljesedését. Az eset nemrég történhetett, a bőre még nedves volt, de az ereje fogytán, a hiábavaló vergődésektől. Az állat néma tekintete nem mutatott se fájdalmat, se félelmet, pedig az élete volt a tét. A csendes vergődés látványa először megbénította, majd pánik fogta el. Segíteni kéne, de hogyan? Zihálva körülnézett. Eddig csak egyedül volt, de most a tehetetlenség súlyával tetézve villámcsapásként hasított belé a magány érzete. Hol van anya, az örök búvóhely, hol van Malika a dadus, aki féléves koráig szoptatta, amikor anyjának elment a teje apja hirtelen halálakor? Hol van a bátor apa, akinek arcát csak képzelete rajzolhatta meg? Hol vannak barátai, Awake és Pepetela akik mind erősebbek nála? Egyáltalán hol van a segítség, hol van itt az igazság? Nem tehetett mást, magának kellett cselekednie, az idő nem áll mellette, sebesen vitte, sodorta az eseményeket. Először farkánál fogva próbálta húzni a nálánál nagyobb tehetetlen állatot, majd lökdöste, taszigálta, de mindhiába. Aztán támadt egy ötlete. Kaparni kezdte a nedves homokot az állat alatt, hogy az így kialakított üregbe minél több víz gyűljön össze. Ha vizen fekszik a súly, mégiscsak könnyebb mozgatni. Szíve majd kiugrott a helyéről de elszántan kapart. Ki tudja meddig küszködött így, az idő kegyes volt hozzá és megállt egy darabig. Tenyerét véresre karcolták a kagylóhéjak éles szilánkjai, sebét mardosta só. A nagy test végre megmozdult és vízzel telt mélyedésbe csusszant. Az állat, megérezve, hogy újra elemében van elkezdett küzdeni és vízzel telt pocsolyában. Amadu nekifeszült és minden maradék erejével tolta a testet beljebb. Így, annak sikerült egyre közelebb eveznie a tengerhez. Erre már a tenger is válaszolt és egy hirtelen nagy hullámmal benyelte mindkettőjüket mélybe. A morajlás megszűnt. Csend lett. A világ hirtelen eltünt, mintha egy végtelen, hosszú alagút túlsó végére került volna.Utolsó eszmélése az volt, hogy vadul kapálódzik, mintha le akarná rúgni magáról a vizet, hiszen úszni nem tudott. Félig ájultan, a kimerültségtől elgyötörten kezdte feladni a küzdelmet. Egyszer csak érezte, hogy valaki gyengéden a hátára veszi és a part irányába viszi. Anya, gondolta kábultan, de az érintés nem volt ismerős. Végre levegőhöz jutott. Aztán térde és könyöke az ismerős parti homokba csapódott. Amikor végre kinyitotta a szemét nem látott senkit maga körül. Csak képzelte volna? Erőt gyűjtött és felállt. Újabb erő kellett, hogy szembenézzen a vízzel és akkor észrevett valamit. Egy ezüstszürke testet a habok fölött. Tekintetük találkozott, de a következő pillanatban a delfin, száját csattogtatva a magasba ugrott, majd eltünt a habok között.
Amadu hosszasan nézi a jól ismert vizet. Alkonyodik. A hűvös szellőtől kellemes borzongás fut át testén. Indulni kéne. Sofőrje fegyelmezett türelemmel várja. Végigsimítja ősz szakállát és a botjáért nyúl. A delfin formájú ezüst markolat ismerősen siklik tenyerébe. A találkozás ma sem jött össze, de Amadu hiszi, hogy valahol, ott a mélyben, ahol a legendák és mesék születnek ott él másik énje, akivel egykor egy láthatatlan szál kötötte össze. Örökre.
És még valamiben hisz, a hetedikben…