Add önmagad!

Add önmagad!

Albert nagyon fáradtnak, elcsigázottnak érezte magát már az első furcsára, kissé különösre sikeredett napján, mint újdonsült felsőtagozatos egyetemista.
– Figyelj új srác! – bökte meg kedvesen karját egy egri, talpraesett lány – A csajokkal beülünk valahová, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást! Úgyhogy, ha van kedved nyugodtan csatlakozhatsz! – aztán vigyorgó mosoly kíséretében magára hagyta, hadd eméssze kecsegtető ajánlatát.
– Figyelj Kriszti! Az van, hogy tényleg nagyon aranyosak vagytok, de megígértem az őseimnek, hogy sötétedésre hazamegyek, mert most hamar sötétedik… – bukott ki belőle a válasz. Hogy juthatott ekkora egetrengető hülyeség az eszébe, amikor már régen elmúlt tizennyolc, tehát egyenjogúnak számító, fiatal felnőtt férfi, aki azt csinál szabadidejében, amihez csak kedve van.
– Oh! Értem! – felelte a másik és máris, mintha Albert ismeretlen eredetű, fertőző betegséget terjesztene azonnal visszagaloppozott lábacskáival újdonsült barátnői közé, hogy együtt induljanak valamelyik romkocsmába, ahol kidumálhatják a nap eseményeit.
Albert úgy kullogott haza a sötétedni készülő pezsgő város falai között, mint akit kitaszítottak, leforráztak, vagy kiközösítettek. Sokszor szándékosan nem hallgatott örökké prédikálásra hajlamos, morgós apjára, aki szerint minden beilleszkedéssel kapcsolatos közeledését azzal vágta el, hogy nem hagyta magát megismerni, és nem engedte, hogy bárki is a lelkébe nézzen. Pedig Kata gyönyörű lány volt, és nyurga, karcsú alakjában volt valami királynői méltóság, és elegáns tartás, mely szinte felruházta őt a kivételes kiváltságok képességeivel.
Még jól láthatta, hogy a hét fős barátnői társaság boldogan, mosolygósan csicseregve, akár a dalos pacsirták egymás között, máris kész, hogy ismeretségeket kössön egymással. Hát akkor meg, mi volt a gond, hogy nem akart velük menni? Talán máris inába szállt a bátorsága? Később, amíg a metrón utazott a Déli pályaudvar irányába, hogy aztán fölkapaszkodhasson a már egyébként is zsúfolt konzervdobozra hasonlító buszra, jócskán volt ideje, hogy átgondolja függésben hagyott kapcsolatait.
,,Vajon mit gondolhat róla a legtöbb nő csoporttársa? És a legfontosabb: mit gondolhat róla Kata?” – minél inkább belelovalta magát annál inkább kétségbeesettebbnek, és szerencsétlenebbnek érezte magát. ,,Na, itt van egy botcsinálta, szánalmas idióta egyetemista, aki még arra is képtelen, hogy saját csoporttársaival rendesen elbeszélgessen, holott még négy évig legalább csakis egymásra számíthatnak az egyetem berkeiben!” Az egész annyira nonszensz és abszurdnak tetszett, hogy észre se vette és máris elpityeregte magát. Még szerencse, hogy a csuklósbusz hátsó részében egyrészt kevesebben utaztak, másrészt a legtöbb utas oda se figyelt, hogy egy majdnem két méter magas, termetes fiatalember folyamatosan törölgeti a szemeit, vagy épp amikor kifogyott az ötletekből folyamatosan fújja az ormányát.
Alig fél órán belül már odahaza is volt a kissé lepusztult, és lelakott szocialista lakótelepen, ami még a régi szép időket idézte. Édesanyja, bár négyszemközt minden esetben megbeszélték, hogy nem hozza kínos helyzetbe, és nem fog rá várni a buszmegállóban, mert azért egy felnőtt ember számára ez azért mégiscsak kínos, inkább otthon marad, és megpróbálja észérvekkel lecsillapítani örökké zsörtölődő apját, akinek képtelenség volt beadni, hogy az egyetemisták életében az időbeosztás relatív, instabil fogalom, hiszen bármi közbe jöhet.
Albert leszállt a buszról, mélyen összehúzta magát, kissé meggörnyedve, meleg sáljával szabályosan körbekerítette nyakát, és fél arcát, mint valami beduin harcos, hóna alá csapta vaskosan megpakolt aktatáskáját, majd gyorsított rohanással máris nekiindult, hogy átvágjon – látszólag -, a vaksötétségbe burkolódzó lakótelepen.
– Kicsim! Hahó! Itt vagyok! – integetett neki anyja. Ebben a szurkos masszasötétben bizony alig ismerte meg. Résnyire összehúzta a szemét, hogy egyáltalán láthasson valamit.
– Szia! Hát te?! – lepődött meg, és máris valami nagyon rosszra gondolt.
– Gondoltam kijövök eléd, mert jóapáddal már nem lehet egy szobába se megmaradni! – kedvesen cuppanós puszit adott felnőtt fia pufók képére.
– Én is örülök, hogy nem kell egyedül hazamennem! – kényelmesen sétálni kezdtek.
– Mesélj drágám! Hogy sikerült az első napod az egyetemen? – sugárzó, büszke szemekkel nézett rá az asszony.
– Hát… nem igazán úgy sült el, ahogy terveztem… – vallotta be őszintén. Anyja annyira érezte fia sebezhető lelkivilágát, hogy elég volt egyetlen mozdulat, vagy szomorkás, árva tekintet és máris tudta mi a baj.
– Édesem! Hát ennyire azért mégsem lehetett szörnyű! Vagy igen?
– Az egyik szimpatikus lány meghívott, hogy ugorjunk be az órák után egy romkocsmába kicsit megismerni egymást!
– És te természetesen alapból visszautasítottad, mondván: haza kell érned időben! Eltaláltam?! – kérdezte úgy, mint aki már jól kiismerhette saját gyerekét.
– Hogy találtad ki? – lepődött meg.
– Drágám! Ez a szülők dolga! – jegyezte meg mosolyogva az anya.
– Most azt fogod mondani, hogy hülye voltam, és egy idióta, hogy nem mentem velük! Igaz?! – nézett rá kérdőn.
– Ugyan már kincsem! Miért mondanák ilyet?! Felnőtt ember vagy már, és hoztál egy önálló döntést. Ennyi. Ha szerettél volna elmenni, és mégse mentél, annak is megvolt az oka!
– Tudod, apa az utóbbi időben borzalmasan gyanakvó, és idegeskedő lett. Mint aki szándékosan felhergeli magát, hogy egyedül csak neki legyen mindenben igaza.
– De drágám! Apád imád téged, csak nagyon nehezen mutatja ki az érzéseit.
– Fogadni mernék, hogy neked is az idegeidre ment, mert már vagy százszor megkérdezte, hogy hol vagyok ebben a sűrű, sötét estében?
– Te is tudod, hogy ő másként fejezi ki magát.
– Ezt én mind megértem, de nagyon nehéz úgy élnem a saját életemet, ha ő mindenben megkérdőjelez! Akkor inkább ne beszéljen, és ne mondjon semmit, mert hihetetlenül nagy a nyomás alattam.
– De hát még csak most kezdted az egyetemet, és máris eleged van? Mi lesz még három évig?! – lepődött meg fia kijelentésein.
– Nem szeretném, ha haragudnál rám, de az egyetem egy olyan álomvilágnak tűnik, ahol a felszínen mindenki kurva segítőkész, és barátságos, és elvileg egyenjogú partnerként kezelik a hallgatókat, de ez csak a látszat, mert ha kérdezni mersz, ha vitatod a tanárok válaszait, vagy egyszerűen csak nem vagy eléggé megnyerő, vagy szimpatikus, egy-egy tanár szándékosan megbuktat az adott vizsgán.
– Ez biztos csak valami gyerekes tréfa. Honnét hallottad?!
– Nem kellett túlzottan hallgatóznom, mert szinte érződik a levegőben. Elég az, ha az ember a nagy aulában összefut egy-két felsőbb évessel. Azok aztán azonnal kitálalnak a genyóságokról.
– Édesem! Nem szabadna mindent ennyire komolyan venned! Miért nem próbálsz meg kicsit örülni annak, hogy végre egyetemista lettél, és legalább egy tucat egyéb lehetőség közül választhatsz, majd ha végzel! – anyja bizakodása, és folyamatos optimista hozzáállása hihetetlen segítség volt folyamatos kisebbrendűségi, és önbizalomhiányos személyiségének.
– Figyelj anyu! Az a helyzet, hogy a magyar szak egész biztosan nem fog sikerülni. Azt is megmondom miért. Kérlek ne szakíts félbe! – látta, hogy anyja értetlenkedik. – Sajnos nem csak irodalomtörténetből áll a magyar szak – de annyira radikális sziklakemény szigorral mennek rá arra azt átkozott nyelvészetre és nyelvtani tárgyakra, hogy az ember egész egyszerűen kikészül! És akkor a többi nagyágyú docens pökhendien azt fröcsögi, hogy túl lehet élni! Hát persze! Annak idején még más idők jártak, és elég volt ha valaki valakinek az ismerőse, de manapság farkastörvények uralkodnak. Mesélték, hogy az egyik srácot sem engedték át szófajtanból erre felsétált a tetőre, és leugrott! – Albert szavai egy életével számottevő öreg aggastyán hangján szóltak, amitől anyját valósággal kirázta a hideg. Hosszú percekig ballagtak némán az időközben koromsötét, őszies éjszakában.
– Kincsem! Nézzünk bizakodva a jövőbe! Tegyük fel, hogy sikeresen elvégzed az egyetemet. Utána milyen céljaid, és terveid vannak? – kérdezte érdeklődve.
– Figyelj nem hiszem, hogy ebből bármi jó elsülhetne…
– Ilyet a továbbiakban még csak gondolatból sem szeretnék hallani! Tehát? Milyen terveid vannak a jövőre nézve? – karolt újra fia karjába.
– Írtam egy verset egy gyönyörű lánynak, de nem tudom, hogy kedvel-e? – jegyezte meg különös mosollyal száján.
– Oh! És még te beszélsz, hogy képtelen vagy új ismeretségeket kötni! És milyen a hölgy?
– Katának hívják, és egy imádnivaló, égi tünemény. Minimum szépségkirálynőnek kell lennie.
– Ő mit mond?
– Hát, elolvasta a verset, nagyot kacagott, és ennyi!
– Hmm! Kezdetnek azt hiszem nem is olyan rossz! Elvégre mosolygott, nem?!
– De! Nagyon is!
– Albi! Mit szeretnél csinálni?
– Nagyon érdekelne a forgatókönyvírás, és a filmezés, ha egyszer már nem kerülhettem be a Színművészetire! Jó volna összegyűjteni egy kis pénzt, és kimenni külföldre! Hátha ott több szerencsével járnék! – vallotta be talán legtitkosabb vágyát.
– Hát ez nagyszerű! Látod-látod! Mégiscsak tudod, hogy mit szeretnél. Nagyon büszke vagyok rád! – húzta magához, és átölelte.
– Csak az a gond, hogy ezeket a szép álmokat nem tudom megvalósítani!
– Ugyan már aranygyerekem! Bízzál kicsit magadban!
– Hiába bízom anyu, pénz és kapcsolatok nélkül eláshatom magamat is, és az álmaimat!
– Egyszer szívesen megismerném az új barátnődet! Egyszer elhozhatnád!
– Félek, hogy apám nem örülne neki túlzottan!
– Azzal te ne törődj! Majd én lecsendesítem, ha másként nem megy akkor egy sodrófával! – jegyezte meg talpraesetten. – Viszont most siessünk, mert a végén még kihűl a vacsora! – azzal mindketten szaporára fogták a lábaikat.
Másnap Albert megint méla kedvetlenséggel ment a Rákóczi úton, és ahogy készült bekanyarodni a Kazinczy utca irányába szinte mindig vetett egy jelentős, lemondó pillantást a Színművészeti Egyetem irányába. ,,Vajon miként fog majd alakulni a jövője, ha egyszer egyáltalán végez?!” – töprengett.
A hölgytársaság tagjai úgy döntöttek, hogy mivel aznap csupán csak öt órájuk volt és az utolsó jelentéktelennek tűnő őskor előadás nyugodtan elóghatták, hiszen a vén szivar úgy se veszi észre, arra gondoltak, hogy kárpótolják Albertet, amiért tegnap nem tudott velük tartani a romkocsmás ismerkedés kapcsán.
– Jó reggelt kedves barátom! – köszöntötte Rami, aki hosszú ideig utazótársa volt. – tegnap nagyon eltűntél! Csak nem történt valami zűr? – kérdezte érdeklődve.
– Tudod, apám folyton rágja a fülemet, hogy sötétedésre érjek haza! Halálciki, mert elvileg már betöltöttem a tizennyolcat, de még mindig hajlamos úgy kezelni, akár egy hisztis, pisis, hülye gyereket! Bocsánat, ha bajt okoztam volna!
– Nagyon hiányolunk, mert azt gondolom, hogy jó csapatot fogunk a csajokkal alkotni! Nézd csak! Ki érkezett meg! És micsoda ruhaköltemény van rajta!
Kata jött oda hozzájuk. Albert tátott szájjal szóhoz sem jutott. Annyira fantasztikus volt az adott pillanat.
– Sziasztok! Szia Albi! Még meg se tudtam köszönni a nekem írt versedet! Annyira romantikus vagy! – könnyed puszit lehelt pufók arcára, amitől Albertnek máris veszettül kalapálni kezdett a szíve, és jócskán felrobbant a pulzusszáma. Szólni sem bírt.
– Igen! Ő is nagyon örül, hogy ennyire tetszik neked! – vette át a kezdeményezést Rami.
– Elugorhatunk órák után abba a kis kínai büfébe itt a Rákóczi sarkán! Persze, ha Albi nem siet!
– Persze az remek lesz! – Rami máris karon fogta egyik oldalról a kissé félszeg, és megszeppent Albertet, míg a másikon Kata karolt belé, és Albert először érezhette azt, hogy nemcsak barátokat találhatott, de egy kis hóbortos szerelemféleséget is.