Achilles

0 (0)

Achilles

– Na, még csak ez hiányzott! – morogta a maga elé. A fekete, jobblábas utcai cipőjének a talpa kezdett leválni.
Szerette ezt a cipőt, elég sokáig kitartott, egyszer már javíttatta és azt gondolta, hogy legközelebb inkább vesz egy újat annyi pénzért. A levált talpút kidobta a szemetesbe, és kivett egy pár barnát a cipősszekrényből. Az órájára nézett. Késésben volt, így a fekete ballábast otthagyva, a sporttáskába pakolt cuccaival elindult a focimeccsére.
Középcsatárt játszott és mivel hazai meccs volt, nem kellett messze mennie. Néha elgondolkodott, hogy mi lehetett volna belőle, ha a sportkarrierje másként alakul. Kölyökkora óta imádta ezt a játékot, ha szabadideje volt, az este mindig a futballpályán találta, évszakoktól függetlenül. Szerette lábbal simogatni, babusgatni a labdát, és úgy teljes erőből, istenigazából sosem rúgott bele, inkább csavarta, ívelte külsővel, belsővel.
Főleg a sarkalások tetszettek neki, mert ezzel lehetett a legjobban meglepni az ellenfelet (néha a csapattársakat is). Élvezettel nézte, ahogy a kapu felé elcsavart labda hosszú ívet ír le a levegőben, míg odaér, ahova szánta. Sokat gyakorolta például, hogy célpontként csak a kapufát találja el. Mikor már ez gyakran sikerült, megpróbálta becsukott szemmel, csak az érzékeire támaszkodva. Addig gyakorolt, amíg úgy érezte, már benne van minden mozdulat a vérében.
Új megoldásokat talált ki, például saját magát indította úgy, hogy a labdát a háta mögül jobb sarokkal a feje fölött átrúgta és mire az ellenfél védője megfordult, s feleszmélt, addigra már utolérhetetlen tempóelőnye volt. Teljes szívéből hitte, hogy a futball olyan játék, amiből nem lehet kinőni, és az ember ebben a játékban örökre gyerek marad!
Sosem volt tagja híres csapatnak, de gyakran előfordult, hogy álmában nagy stadionokban játszott és a sokezer néző tapsolt a trükkjeinek.
Szeretett volna egyszer egy jobbról beadott labdát, felugrás közben kissé balra kifordulva, bal sarokkal a jobb válla fölött a kapu bal felső sarkába lőni. Ilyet még a tévében sem láthatott senki. Mikor egyedül volt a pályán, magasra rúgott labdákkal gyakorolva többször is sikerült már. De eddig tétmérkőzésen még nem jött el ez a pillanat, bár rúgott és fejelt is gólokat, és mindegyik után, szinte önkívületbe került, mikor az a semmihez sem hasonlítható érzés – a góllövés öröme – végigsöpör rajta, akár egy orgazmus, megfeszült és beleremegett az egész teste. De az a gól, az IGAZI, még váratott magára. Minden meccs előtt arra készült, hogy talán majd most…
A többiek már az öltözőben viccelődtek egymással, ment a hergelés, ami a meccsre való ráhangolódás része volt.
– Lőjünk eggyel több gólt, mint az ellenfél! – ennyi volt az edzői utasítás.
Átöltözött és ment a pályára bemelegíteni az izmait.
A futballpálya olyan volt, mint egy forró katlan. A szélét övező jegenyefák árnyéka még csak néhány méterre lógott be az oldalvonalon belülre. A frissen nyírott fű párolgó illata miatt szinte ólomszerűvé vált a levegő. Kánikulában focizni, na, az aztán kiveszi az ember erejét.
A pálya szélén, a hűvösben, hideg sörrel a kezükben vagy ötven szurkoló gyűlt össze bíztatni őket. Az ellenfél is itt gyakorolgatta már a kapuralövéseket. Az ő szurkolóik különválva, kis csoportban iszogatva, beszélgetve latolgatták az esélyeket.
Elkezdődött a mérkőzés. Harcos kis csapat volt az ellenfél. Vezettek néhány szép akciót, de aztán a nagy melegtől egy kicsit „leült” a játék, és csak a mezőnyben adogattak. A félidő vége előtt néhány perccel aztán labdát szerzett és kipasszolta a jobbra.
Gyuri, a szélső, egy csellel becsapta a védőjét, majd az alapvonalnál felnézett. Ő intett a kezével és a beívelés felé indult Az ellenfél középhátvédje észrevette a szándékot és belevetődött a beadásba, de kissé elszámította magát, így a labda íve a hátán csattanva megtört és felpörgött egészen magasra.
Hirtelen felszökött az adrenalinszintje! Érezte, hogy itt most valami olyasmi fog történni, ami még soha! Saját magának szokta ilyen magasra felrúgni, mikor gyakorolt, hogy aztán amint a labda visszatér, kissé kifordulva sarokkal küldje a kapuba! S íme, itt jön, itt száll felé ez a gyönyörű, ez a csodálatos labda! Pont úgy, ahogy elképzelte, pont úgy, ahogy gyakorolta!
Elrugaszkodott a fűről. Piruettszerű mozdulattal fordult meg a levegőben, és onnantól már nem látta a labdát, onnantól már érezni kellett, hogy hova fog érkezni! Abban a pillanatban, ahogy eltalálta, egy csattanást hallott, meg egy ütést érzett a jobblába sarkán.
A hátára zuhant és lent maradt a füvön, de röviddel utána mintha valaki gólt kiáltott volna… Mikor felült, érezte, hogy valami nem stimmel. A többiek értetlenül néztek, hogy mi történt, hiszen nem bántotta senki.
Megállt a játék, míg két társa lecipelte a pálya szélére.
– Öregem! Gyönyörű, trükkös lövés volt! – mondta Gyuri a csatártársa, aki előtte beívelte a labdát.
– Bakker, nem bírok a jobblábamra ráállni! – mondta. Mentő vitte a kórházba.
Az ügyeletes orvos megvizsgálta, majd a hüvelykujjával megnyomta a jobblába sarkát. Felkiáltott fájdalmában.
– Achilles – mondta a doki.
– Örvendek – nyújtotta a kezét és ő is bemutatkozott.
Az orvos elmosolyodott.
– Félreértett, Kárpáti doktor vagyok. Achilles ez az ín, itt a jobb sarkánál, ahol most kétcentiméteres folytonossági hiányt, magyarul szakadást érzek.
Eszébe villant a kép, felugrás a labdáért, aztán egy ütés, amit csak annak érzett, meg a csattanó hang. Hallotta volna, ahogy elszakad az a bizonyos Achilles-ín?
Kezdte nagyon kellemetlenül érezni magát! Arra gondolt: Úristen, sosem fogok tudni már többet futballozni! Egy tenyészbika érezheti így magát, miután kiherélték! Mintha a lelkében valami visszavonhatatlanul eltört volna…
A műtét után tíz napig nyomta a kórházi ágyat, majd járógipszet kapott, és hazamehetett. Sosem gondolta, hogy ettől mennyire megváltoznak a szokásai. Hat hétig a gipsz vele megy mindenhova, ott van a legintimebb pillanataiban is szinte együtt lélegeztek, a teste részévé vált. Megszokta, hogy csak egy ballábas cipőt, egy zoknit kell használnia.
Aztán jöttek látogatni a haverok, akik elmondták, hogy a bőre a gipsz alatt mennyire fog majd viszketni a nagy melegben, és ajánlottak kötőtűt, fakanálnyelet, bicikliküllőt, hurkapálcát, sőt még fém fűrészlapot is a vakaráshoz. Megnyugtatta a tudat, hogy mindegyikből van otthon.
Eltelt két hét, de nem kellett használni egyiket sem, Újabb két hét és még mindig semmi, de már kezdett ideges lenni, mert állandóan kérdezgették, hogy viszket-e már. Az ötödik héten már azt gondolta, valami baj lehet, talán elhaltak az idegek a gipsz alatt, vagy ilyesmi.
Az utolsó napokban már drukkolt, hogy na, viszkess már, de nem viszketett az istennek se!
Aztán letelt az idő, és bebicegett a kórházba. Míg odaért végigkísérte valami furcsa érzés. Csak nem félek egy gipszlevételtől? – kérdezte magától, és nem tudta megmagyarázni, hogy mitől ideges. Nem találta a helyét, izgett-mozgott a padon, míg a sorára várt. A röntgenhez szólították, ami nem tartott sokáig, pár perc elteltével már visszaülhetett a helyére. Fogott egy ott heverő újságot, és belemerült az olvasásba, hogy lefoglalja magát.
S egyszerre csak érezte, hogy a bőre, a gipsz alatt, elkezd viszketni, de úgy istenigazából. Megpróbált benyúlni az ujjával, de nem érte el azt a helyet és itt se bicikliküllő, se fakanál, se semmi. Aztán próbálta elmozgatni a gipszet jobbra-balra, de nem sikerült és a viszketés egyre erősebb lett, ezért ököllel ütögetni kezdte. Már mindenki őt nézte, mikor nyílt az ajtó és újra szólították.
Felfeküdt az asztalra és a gipszmester munkához látott. Idősebb férfi volt kannásbor szagú lehelettel. És abban a pillanatban, amikor az olló elsőt harapott a gipszbe, és egymás mellett látta a két lábát, hirtelen bekattant neki, hogy mitől van az a hiányérzete.
– A kurva életbe! – csúszott ki a száján.
A gipszmester kezében megállt az olló és bambán rábámult. Olyan képet vágott, hogy kitört belőle a röhögés. Amaz még egy pillanatig nézett, aztán mivel tovább röhögött, folytatta a vágást. Azt gondolhatta róla, hogy ez hülye, és érezte, hogy már csak azért is úgy vágja, hogy fájjon! Fájt is, ahogy az ollót nekifeszítette a sípcsontjának, de az a belső érzés sokkal erősebb volt és ő csak röhögött, röhögött…
Aztán bejött a főorvos, megvizsgálta, majd ránézett a még mindig vigyorgó képére.
– Látom, jó kedve van. A röntgen szerint a lábával minden rendben van! Hamar meg fog erősödni és két hónap múlva már újra futballozhat!
Még akkor is vigyorgott, mikor később a folyosón egycipőben féllábon állva beleszólt a telefonba:
– Drágám! A másik zoknimat, meg a félcipőm párját, hehe, otthon hagytam, légy szíves Gyurival küldd utánam!
Leült a kórházi padra, és amíg várt, a kapufára gondolt, a meg nem rúgott legszebb gólra. Aztán megérkezett a csapattársa egy zoknival és egy félcipővel.
– Gyuri! Eddig annyira el voltam foglalva magammal, de az a meccs nem megy ki a fejemből.
– Ne is mondd! Nekem se! Egy góllal nyertünk. A felső lécet találtad telibe a bal vinkli felett! A kapusnak esélye sem volt rá, hogy ezt kivédje! Fantasztikus volt! A labda aztán visszapattant a mezőnybe pont elém, én meg bevágtam!
Megnyugtató érzés töltötte el, hogy akkor mégsem volt hiábavaló a sok gyakorlás.
Aztán eszébe jutottak, és ott doboltak, de inkább daloltak a fülében a főorvos reménykeltő szavai: „két hónap múlva már újra futballozhat!”.
Közben ránézett a Gyuri által hozott cuccra. Gyuri a barna jobblábas cipője helyett a kidobott fekete cipőjének a párját hozta utána. Nézte a két ballábas cipőt, a barnát a lábán, a feketét meg a kezében, és újra rátört a nevetés, és csak nevetett, nevetett…