Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
A zsebtolvaj
Mike reggel fél nyolckor a tizennégyes buszon utazott. A busz tele volt emberekkel, valaki dolgozni ment, mások iskolába, orvoshoz vagy hivatalos ügyet intézni valamelyik hivatalba. Mike egyik csoporthoz sem tartozott, neki a busz volt az egyik munkahelye. Sok helyen dolgozott, általában olyan helyeken, ahol nagy volt a tömeg, de a busz volt a kedvence. A zsebtolvajnak itt könnyű a dolga, sok ember van viszonylag kis helyen és a következő megállónál már le is lehet lépni. Ez minden valamire való zsebes álma. Most is épp leszállni készült K. Jánosné köztisztviselő pénztárcájával a zsebében. A buszmegállóból gyalog ment tovább a Tulipán presszóba. Törzshelyén ismerős arcok fogadták, gavallér módjára rögtön meg is hívta őket egy italra. Így K. Jánosné tudtán kívül vásárolt három kávét, kettő nagyfröccsöt és egy fél deci rumot. Nem maradt sokáig, hiszen még csak most kezdődött a nap. Elindult másik kedvenc vadászterületére, a központi pályaudvarra. Útközben a biztonság kedvéért még kizsebelt egy szabadnapos postást, és Andi nénit, a Nagykőrösi utcai óvoda teknős csoportjának óvónőjét. Nagyon jó volt abban, amit csinált, fiatal kora ellenére tökélyre fejlesztette pénztárcaszerző tudományát. Harminckét éves korára már elismert név volt a szakmában. Nem csak zsebtolvajlásban volt profi, a betörésben is az élen járt. Egyszer például olyan észrevétlenül tört be Tóth Menyhért egyéni vállalkozó és Tóth Menyhértné női fodrász kertvárosi házába, hogy azok a betörést követő hónapban elváltak, mivel a feleség szentül meg volt győződve, hogy ura titokban elitta az összes kosztpénzt, amit egy kosztpénz feliratú fémdobozban tartottak a konyhában. A férj hiába tagadott a feleség hajthatatlan volt. Mondjuk az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy már nem is szerette férjét, akit egy éve csalt egy férfi fodrásszal, de ez egy másik történet.
Mike kisétált a peronra, cigarettára gyújtott, és az éppen beérkező vonat leszálló utasait figyelte. Egy ötven év körüli férfi szállt le a másodosztályról, tiszta, de kopott kabátban, hóna alatt autóstáskával, pedig nem is volt autója. Éppen felnézett az állomás órájára, amikor összeütközött egy fiatalemberrel.
– Elnézést! – mondta az idegen.
– Semmi baj – válaszolta a férfi. Egy pillanatra összenéztek, és mentek is tovább. A férfi kiment az állomásról, átment az úton és felszállt a huszonhatos buszra. Zsebéből aprópénzt vett elő, hogy jegyet vegyen. Nem volt nála sok pénz, de azt a keveset a zsebében tartotta. Mike ezt nem tudta mikor összeütközött vele, csak megszerezte, amit akart, és már el is tűnt egy távolabbi kijáraton. Hazafelé még összeütközött egy cipőbolti eladóval, és ezzel befejezettnek tekintette a munkanapját. Egy vendéglőben evett egy zóna pacalt, és csak utána tért haza kis lakásába, amit a külvárosban bérelt. Leült a konyhaasztalhoz kinyitotta az ablakot és rágyújtott. Mozdulatai rutinszerűek voltak, hiszen szinte szertartásosan mindennap ezt csinálta. Kipakolta az asztalra aznapi fogását, és egyesével nyitotta ki a tárcákat. Mint egy gyerek karácsonyeste, olyan izgalommal várta, vajon mi lesz az ajándék, vagyis mennyi a pénz. Az iratokat csak futólag nézte át, másnap pedig különböző kukákba kidobta őket. Az utolsó pénztárca a férfié az állomásról. Pénz nem volt benne, ennek nem örült, de szokott ilyen lenni néha, annyira nem hatotta meg a dolog. Kivette a személyi igazolványt, elolvasta a nevet, és hirtelen összerándult a gyomra. Saját nevét olvasta, csak a születési év volt hússzal kevesebb, mint az övé. Mihályfi Kelemen, sohasem szerette ezt a nevet. Még az intézetben találta ki magának a Mike becenevet. Szüleit nem ismerte, fél éves korában adták nevelőintézetbe. Semmit nem tudott magáról csak a nevét. Egy ideig fontolgatta, hogy megkeresi őket ha felnő, de a hosszú és kemény évek után már nem érdekelte. Megtanulta, hogy csak magára számíthat, és úgy gondolta, ha ők nem keresik, akkor ő sem fog utánuk kutatni. Másnap kidobálta az iratokat, és a pénztárcákat, csak egyet tartott meg. Napokig nézegette az igazolványképet. Nem is tudta miért nem vette rögtön észre, hogy mennyire szembeötlő a hasonlóság. Akkor a peronon nem nézte meg alaposan, de most, pár nap után, csak egy kérdés motoszkált a fejében. Talán az apám? Nem tudta igazán mit akar, de úgy érezte látnia kell még egyszer.
Taxival ment a pályaudvarra, és vonatra szállt a lakcímkártyán szereplő város felé. Fél tízkor futott be a vonat az állomásra. Mike már fejből tudta a címet. Kis kérdezősködés után egy parkba ért, középen játszótérrel. Leült egy padra, újságot olvasott, és a házat figyelte. Régi kis ház volt, rozoga kerítéssel. Meglátta apját, ahogy a ház előtt söprögetett. Felállt, elindult felé, de meggondolta magát. Majd éjszaka visszajövök, gondolta. Hajnali fél három volt, mikor az erre a célra készült kis szerszámával bejutott a kertkapun. Nem jelentett neki gondot, ennél bonyolultabb zárakat is könnyedén kinyitott. Az egyszerűen berendezett nappaliban lassan körbejárt. A komódnál megállt. Fekete gyászkeretben egy nő képét nézte. Anya – gondolta, és egy számára ismeretlen érzés futott át a testén. Néhány percig nézte, aztán átment a konyhába, és leült egy székre. Néhány percig gondolataiba merült, majd hirtelen elővette a pénztárcát, és az iratok mellé pénzt rakott, szinte mindet, ami nála volt. A konyhaasztalra tette, majd olyan észrevétlenül távozott, ahogy érkezett. E naptól kezdve minden évben, ugyanezen a napon, és mindig ugyanilyen észrevétlenül, meglátogatta az apját, pénzt rakott a pénztárcába, és hazafelé a hajnali vonaton mindig kizsebelte a kalauzt.
