A valódi csoda

5 (9)

A valódi csoda

Hajnali világosság szűrődött be az ablakon. A tompa fényű kékség, egy takaróval fedett alakra vetült. A nő a hátán feküdt, a teste mozdulatlanul hevert az ágyon. Félálomban lebegett. Lassan tért magához, épphogy csak ébredezett. A szemét egyelőre csukva tartotta, így nem láthatta a fényeket. Csupán az arcbőrén keresztül érzékelte a tápláló energiát. Fesztelen homloka mögött, pszichéjében varázslatos képek születtek. A fejét alig észrevehetően a bal válla felé fordította, és az álla ösztönösen előre billent. Engedte, hogy a halántéka mögött nyugvó szőke hajtincsek, az ágyneműje széléről, tovafodrozódjanak. Az általában rendezett hajzuhatag, most meglehetősen csapzottnak tűnt. Hosszú hullámai alaposan összegabalyodtak. Látványa, akárcsak a zavaros tenger. Pontosan olyan érzetet keltett, mint az álom, amely valamikor, az elmúlt néhány órában látogatta meg. Ennek azonban egyáltalán nem volt tudatában. Az éjjeli történetből, még csak ködös foszlányok sem maradtak meg az emlékezetében. Sőt! A kócos állapotát sem fogta fel. Egészen más dolog volt az, ami foglalkoztatta. A jelenében pergő álma bűvölte el. A ziláltságával továbbra sem törődve, és még mindig álmosan, teljes hosszában nyúlt el a takaró alatt. Mivel az elméje fokról fokra közelített az ébrenlét határához, idővel meseszép álmának szőttese is szertefoszlott.
Nem vágyott rá, mégis megnyitotta a szemét. Halványan rezzent csak meg a szeme bőre, és a pillái alól kémlelte, ahogy a napsugár rajzolta falevelek pezsgő táncot járnak a halványpiros színű szoba falán. Az udvaron álló öreg platánfa integetett ilyen hevesen, mert az izgága szél a testét csiklandozta. Már az Ősz fodrász székében kucorgott a természet. Figarója élénken csattogtatta képzeletbeli ollóját. A fák melírozott lombjai újra divatba jöttek, hogy azután tündöklő koronájuk hamvába hullva, sötét avarszőnyeggel lepjék el a Földanyát. Varázslatos sárga, narancs, barna, és vörös színrengeteg, meg a melegen ölelő fény. Ez várt rá az üveg túloldalán. Zora azonban nem akart felkelni az ágyból. Csakis a Dennel való álmát kívánta. Azt a csodát, ami az imént hagyta el, miközben a tudata egyre élettel telibbé vált. A szemhéját visszazárta, és olyan erősen gondolt az elmúlt pillanatok eseményeire, hogy az álombéli filmkockák, szinte igaz létként tértek vissza hozzá.
Furcsa egy jószág a lelked. Folyik veled, melletted és általad az élet, történik minden, ami megszokott. Egyszer csak ülsz annál a tónál, hallgatod a víz csobbanását, élvezed a Nap simogatását, látod, hogy a fénye miként táncol a vízen. Tudod, hogy számodra ez az idei nyár legjobb kikapcsolódása. Örömet, és megelégedettséget érzel. Egyszerűen boldog vagy azért, mert itt lehetsz! A következő pillanatban meglep ugyan, hogy a szíved újabb dobbanása más ütemet követ, de hagyod, mert az érzés oly régi, hogy talán fel sem ismered. Hamarosan eljön az éjjel, és vele együtt betakar egy gyönyörű álom. Életre kelnek a hajdani képek, és a fékezhetetlen vágy, ami egyre inkább rohan feléd, magával rángatja az emlékeidet. Az nem kérdés, hogy miért vagy itt. Hányszor zokogtál, vagy sírtál csendesen! Nincs idő, sem tér, nem ereszt ez a szerelem! A képzeleted fátyolán átható férfitekintet most is rabul ejt. Ugyanaz a minden titkát feléd sugárzó zafírzöld szempár. Egyszerre ragyog benne a csodálat, a vonzalom, a kérdés, a kétség, az aggódás, a fájdalom. A legféltettebb kincsed, ami örökre a szívedbe égett. Ettől a szédítő érzéstől majdhogy az eszedet veszted.
Az ágy melletti komód tetején a telefon váratlan ébresztőt fújt. A nő felriadt, és torkon ragadta a valóság. Egyetlen kósza könnycsepp gördült végig az arcán, amit egy gyors mozdulattal a párnája szélébe morzsolt, majd felkapta a készüléket, és megnyomta a némítás gombot.
Ez a nap is ugyanúgy telt el, mint a többi. Munka után edzés, bevásárlás, főzés, egy könnyű vacsora, és a kihagyhatatlan esti mozi. Mielőtt ágyba bújt, készített egy pihentető fürdőt.
Nyakig merült el a kád vizében, és behunyta a szemét. Rövid időn belül, a teljes nyugalom érzése járta át. Gondolataiban felvillantak a reggeli álom képei, és önkéntelenül is továbbfűzte azokat. A meleg, fürdőhabos víz olyan természetességgel követte a teste vonalát, ahogyan Den karjai fonták azt át egykoron. Annyira lágyan, és simogatóan!
Miközben egyre csak haladt előre a történet a fejében, egy jól ismert puha borzongás terült szét a bőrén válaszul. Az ereiben mély lüktetéssel áradó vér őrült száguldásba kezdett, ami lázas izgalomba taszította. Másodpercek teltek csak el, fel sem ocsúdott, és máris káprázatának a rabjává vált. Erős vágyat érzett a férfi után. Azzal is tisztában volt ugyanakkor, hogy némi ellentmondással küzd. A Den nélkül eltöltött idők során, az olykor keserédes lét mindig ejtett egy újabb sebet a szívén. Ezen a ponton már tudta, hogy elveszett. Nem létezik számára visszaút. A gondolattól zaklatottá vált, és máris visszakozott. ”Kérlek! Ne most!” Nem akart ismét megküzdeni a makacsul összekuszálódott érzéseivel. Karját kinyújtotta a levegőben, és a kezével segítség után kutatott. Hamar rátalált a fürdő oldalán rögzített kapaszkodóra. Meglehet, hogy abban a hitben élt, valahogyan mégis átvészelheti a dolgot. Az esze viszont azt súgta, hogy már minden hiába, hiszen a belső világa hajthatatlan maradt. Kétségbeeséssel telve lépett ki a kádból, majd a mosdókagylóhoz fordult, és a tükör alatti fiókból fogkefét és fogkrémet ragadott magához.
A szívében tomboló érzelmeket ezután sem volt képes elcsendesíteni.
„Utólag eszmélsz rá, cirka 30 év elteltével, egy rutinszerű fogmosás bűvöletében, hogy a pillanat, amelyben a tekintete foglyul ejtett, örök béklyót font a lelkedre. Fogaid ritmikus súrolása közben, ennyi idő után is fel tudod idézni azt a csodálattal adózó mosolyt, ami csupán érted ragyogott. És talán van itt valami más is. Továbbvisz a gondolatod. Sokkal több mindenre emlékezel. Hisz bizonyos, hogy azok a forró ölelések, azóta is benned élnek! Hát hogyne tudnád hevesen dobogó szívét, a csókjának fanyar áfonya ízét, és a füledbe suttogott szavaiban pulzáló megannyi érzést is? Igen, ismered. Semmi kétség, hogy Ő, a másik feled. A lelkedből való.
És vajon mi lehet még, ami megmaradt neked?
Az a halovány remény, amely akkor és ott magába burkolt visszavonhatatlanul, egy lényeddé váló hálóba fonva a szívedet. És amikorra az öblögetés művészete a végéhez ér, a tükörbe nézel, és felismered benne önmagad. Egy érett nőt látsz, akinek az arcán átsuhanó lágy mosoly mögött ott lakik az a tinilány is, aki te voltál akkoriban. Megigézett a legszebb szempár a tószéli kisbolt sorai között, és a sorsod megpecsételődött.”
Ma éjjel a szokásosnál is nehezebben jött az álom a szemére. Az ágyából figyelte, amint a szellő, különleges táncot lejt a vén platán lombjai között. A szél a szemnek láthatatlan, de attól még teszi a dolgát. Lehet úgy, hogy olykor megfeszülve elválaszt egymástól, máskor meg észrevétlen összeköt. Ilyen képessége is van. A nő pedig áldotta, miként az megpördült, és ott az ablak túloldalán, a nem létező karjából egy biztató mosoly kíséretében, ezúttal gyengéden engedte útjára a földre hulló faleveleket. Mélyen elgondolkodott. „Elhagyni a levélnek a fát, így annyira jó, és könnyed! Hálával telve kitáncolni az elmúlásból? Ez a legszebb kegyelem! ” Tekintetével még sokáig követte a levelek nem mindennapi forgatagát. Végül a fejét a párnára hajtva elszenderedett. És ki tudja? Talán ugyanez az ábránd ringatta őt hajnaltájt, amikor a komód tetején, ismét megcsörrent a telefonja. Több évtizednyi magányos várakozás után, a férfi üzenetet küldött.
Bizony, hogy nem hív a tegnapi álom többé téged, Zora!
Hiszen ez a valódi csoda.