A szerelmes szív hazavezet

0 (0)

A szerelmes szív hazavezet

A tóparti kisváros csendes nyugalmat árasztott azon a szürke, esős délutánon. Az ég sötét árnyalatokkal játszott, a vastag, fekete felhők lustán hömpölyögtek a horizontra, és a tó felszínén apró hullámokat szült az egyre erősödő szél. A kisvárosban nem volt szokatlan az ilyesmi időjárás, a lakók megszokták, hogy a természet néha váratlanul megmutatja zabolátlan arcát.
Anna gyors léptekkel sietett az iskolából hazafelé, karját szorosan összefonta maga előtt, hogy megvédje magát a hideg széltől. Szoros kontyba fogott haja lassan kicsúszott a helyéről, az eső cseppjei pedig sötét foltokat hagytak a bézs ballonkabátján. Bár sietett, nem bosszankodott a rossz idő miatt – számára az eső mindig is megnyugtató volt. Az eső hangja emlékeztette a gyerekkorára, amikor édesanyjával együtt ültek a verandán, és hallgatták, ahogy a cseppek dobolnak a tetőn.
Ahogy elérte a város szélén húzódó keskeny országutat, valami furcsa dolgot vett észre. Az út mentén egy fekete autó állt, kissé ferdén, mintha vezetője sietve parkolt volna le. A motorháztető felnyitva, a kocsi mellett pedig egy férfi állt. Határozott, de bosszús mozdulatokkal küzdött valamivel. Anna lelassított, majd egy pillanatra habozva megállt. Nem ismerte az autót, ami azt jelentette, hogy a férfi valószínűleg nem helybéli. A kisvárosban mindenki ismert mindenkit, és az új arcok mindig feltűntek.
Anna megigazította a táskáját a vállán, majd odalépett.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte óvatosan, próbálva túlharsogni az eső zaját.
A férfi felnézett, és egy pillanatig csak nézte Annát. Széles vállai alatt egy elegáns, de a vihar miatt átnedvesedett sötétkék kabát volt, haja kuszán tapadt a homlokához. Éles arcvonásai és szúrós pillantása azonnal elárulta: nem volt megszokott látvány a kisvárosban. Márk – mert így hívták a férfit – láthatóan nem volt túl jó kedvében.
– Nem hinném, hogy tudna – mondta hidegen, és visszafordult a motorháztető felé. – De azért köszönöm.
Anna nem sértődött meg a rideg válaszon. Látta a férfi arckifejezésén, hogy valószínűleg nem az ő személye, hanem a helyzet bosszantja ennyire. Egy pillanatig hezitált, aztán közelebb lépett.
– Műszaki hiba? Itt az esőben nem lesz könnyű szerelni – jegyezte meg, hangjában egy kis kedvességgel.
Márk nagyot sóhajtott, és újra a nőre nézett. A szemeiben egy pillanatra mintha valamiféle hála villant volna, de gyorsan elnyomta azt. Nem akarta, hogy bárki is azt gondolja, segítségre szorul.
– A motor nem indul. Valószínűleg az akkumulátor – mondta végül.
Anna bólintott.
– A közelben van egy műhely. Elkísérhetem oda, ha gondolja. Vagy hívhatok valakit.
– Nem szükséges – rázta meg a fejét Márk. – Majd megoldom.
Anna nem tágított.
– Nézze, nem lesz könnyű valakit találni ebben az időben. Itt a kisvárosban mindenki korán zár. Ráadásul ez az eső sem fog elállni egyhamar.
Márk arcán egy pillanatra átfutott valami, talán bosszúság, talán beletörődés. Végül bólintott.
– Rendben, ha tényleg nem gond.
Anna halványan elmosolyodott.
– Egyáltalán nem gond. Jöjjön, a házam nincs messze, ott fel tudunk hívni valakit.
Ahogy ketten elindultak Anna háza felé, az eső szüntelenül kopogott körülöttük. Márk csendben sétált, mintha nem akarna semmit elárulni magáról, de Anna számára ez nem volt meglepő. Már rég megszokta, hogy az emberek sokszor páncél mögé rejtik valódi énjüket – talán azért is, mert ő maga is pontosan ugyanezt tette. Annában egy kérdés fogalmazódik meg.
– Mondja! Mi oka van egy ilyen városi embernek, mint maga, egy ilyen istenháta mögötti porfészekbe jönni, mint ez itt?
– A szüleimtől örököltem egy házat. Már régebben meghaltak, de az emlékek miatt nem voltam képes szembenézni a valósággal, ám most már nem halogathatom tovább.
– Ha jól értem nem akar most erről beszélni, igaz?
– Pontosan.
– Már meg is érkeztünk – mondja Anna, mikor megállnak egy nem nagy, de annál takarosabb ház előtt. – Én itt lakom.
A ház melegséget árasztott, ami éles kontrasztban állt az odakint tomboló esővel. A kis nappaliban egy régi, színes takaróval letakart kanapé és egy csipketerítős asztal fogadta a látogatókat, a falakon pedig családi fotók és festmények lógtak. Márk tétován állt az ajtóban, cipőjével megállt a lábtörlőn, mintha attól tartott volna, hogy piszkot hoz be a házba, vagy hogy betolakodik ennek a nőnek az otthonába.
– Csak nyugodtan – mondta Anna, miközben gyors mozdulatokkal összegyűjtögeti a kanapéról szétdobált párnákat. – Üljön le, míg kitaláljuk, hogyan oldjuk meg a helyzetét.
Márk habozott, majd levette az átázott kabátját, és óvatosan leült a kanapéra. Az esővíz még mindig lassan csöpögött a hajáról, ezért Anna egy törülközőt nyújtott neki.
– Nem vagyok hozzászokva az ilyen vendégszeretethez – jegyezte meg Márk, miközben a haját törölgette.
– Itt a kisvárosban ez természetes – felelte Anna mosolyogva. – De látom, maga nem nagyon jár ilyen helyeken.
Márk elmosolyodott, de a mosolya halvány és visszafogott volt, mintha ritkán gyakorolná.
– Valóban nem. A nagyvárosban minden más. Ott az emberek ritkán nyitnak ajtót idegeneknek.
– Lehet, hogy ezért van az, hogy mindenki annyira magányos – válaszolta Anna, majd rájött, hogy talán túlságosan is személyes volt a megjegyzése.
Egy pillanatra csend telepedett közéjük, amit csak az eső tompa kopogása tört meg. Anna elfordult, hogy vizet melegítsen két bögre teának. Márk közben körbenézett a nappaliban, és bár nem mondta ki, de megállapította, hogy a hely kicsit régimódi, de otthonos, olyan, amilyen egy családi háznak lennie kell.
– El akarja adni a házat? – kérdezte Anna, miközben a forró vizet öntötte a teafüvekre.
Márk egy pillanatig gondolkodott, majd vállat vont.
– Nem illik az életembe. Gyerekként szerettem itt élni a szüleimmel, de ma már csak egy hely, amire nincs időm. Inkább teher. Jobb, ha eladom.
Anna bólintott, de a szavai közé egy kis szomorúság vegyült.
– Néha azok a dolgok, amiket tehernek érzünk, lehetnek a legértékesebbek is.
Ahogy átadta a forró bögre teát Márknak, kezeik egy pillanatra összeértek. A mozdulat mindkettőjük számára váratlan volt, de egyikük sem húzódott el azonnal. Anna érezte, hogy az érintés egy apró, szinte elektromos rezdülést küld végig a testén. Márk szemeibe nézett, és azokban valami furcsa, de mély intenzitást látott.
– Köszönöm – mondta Márk halkan, és bár szavai egyszerűek voltak, valahogy mélyebben csengtek, mint azt a helyzet indokolta volna.
Anna leült mellé, egy kicsit közelebb, mint ahogy azt az illendőség miatt kényelmesnek érezte volna. Az érintésük után a levegő megváltozott, valahogy sűrűbb és feszültebb lett, mintha egy láthatatlan erő húzná őket egymás felé. Egyikük sem mondott semmit, de a csend beszédesebb volt, mint a szavak.
– Maga tényleg nem illik ide – szólalt meg Anna végül, de a hangjában nem volt ítélkezés, csak játékos kihívás.
– Komolyan mondja? – Márk arca közelebb hajolt az övéhez, szemei pedig az arcát fürkészték, mintha egy megfejthetetlen titok nyomára akarna bukkanni.
Anna halkan felnevetett, de a nevetése megremegett, amikor Márk keze óvatosan megérintette az övét. Nem rántotta el a kezét, ehelyett hagyta, hogy a férfi ujja lassan végigsimítson a kézfején. Az érintés egyszerre volt gyengéd és magabiztos, mintha Márk egyszerre akarná felmérni a terepet és jelezni a szándékát.
– Ez nem tűnik magának túl gyorsnak? – kérdezte Anna halk hangon, bár nem igazán akarta tudni a választ.
Márk enyhén elmosolyodott, de a mosolya most más volt – bensőségesebb és szinte kihívó.
– Maga szerint túl gyors?
Anna nem válaszolt. Ehelyett hagyta, hogy Márk közelebb hajoljon hozzá, és a férfi ajkai lassan az övéire találtak. Az első csók lassú és kísérletező volt, mintha mindketten biztosra akarnának menni, hogy ez a pillanat tényleg megfelelő. De ahogy a csók mélyült, mindketten elvesztek az érzésben.
A pillanat megszakadt, amikor a teásbögre enyhén megbillent Anna kezében, és néhány csepp tea a kanapéra hullott. Zavartan elhúzódtak, de a köztük lévő feszültség nem oszlott el, sőt, mintha csak fokozódott volna.
– Talán túl gyors – szólalt meg Anna, de a hangja most halkabb és melegebb volt.
– Vagy talán pont jó – válaszolta Márk, és a pillantásában egyértelműen ott bujkált az ígéret, hogy ez a történet még csak most kezdődik.
Anna egy gyors mozdulattal letette a bögrét az asztalra. Márk egy pillanatra csak figyelte őt, arcán egy finom mosollyal, amit alig tudott elrejteni.
– Szóval, a teát jobban félti, mint a saját határait? – kérdezte játékosan, de a hangjában ott volt az a cinkos él, amitől Anna elvörösödött.
– Talán – felelte Anna röviden, és lesütötte a szemét. – Egy kisvárosi nőnek muszáj vigyáznia az értékeire.
Márk elnevette magát, de a nevetése mély volt és meleg, nem gúnyos.
– Azt hiszem, értem. De talán néha érdemes kockáztatni.
Anna egy pillanatra megállt a mozdulatban. Felnézett, és Márk szemeiben valami szokatlant látott: nemcsak vonzalmat, hanem valami mélyebb érdeklődést, talán még egy csipetnyi tiszteletet is. Nem tudta, miért, de úgy érezte, hogy ez a férfi – minden távolságtartása ellenére – valójában nagyon is nyitott lenne a változásra.
– Maga mindig ennyire határozott? – kérdezte végül, és játékosan összehúzta a szemöldökét.
– Csak amikor valami igazán fontos – felelte Márk komolyan, majd finoman megérintette Anna kezét, ami még mindig a kanapé karfáján pihent. Az érintés ezúttal nem volt véletlen, nem volt kísérletező: egyértelmű szándékot hordozott.
Anna szíve hevesen vert, de nem húzódott el. Hagyta, hogy Márk keze a sajátjára simuljon, és megérezte a férfi érintésének hőjét. Ez a pillanat más volt, mint az előző. Most nem zavarta meg semmi, csak ketten voltak, a csendben, a ház melegében, míg odakint az eső tovább kopogott.
Márk lassan felállt, és finoman megérintette Anna állát, hogy a nő újra ránézzen. Nem szólt semmit, de a pillantásában minden ott volt, amit szavak nélkül is ki lehetett fejezni. Anna érezte, hogy nem tudja tovább megjátszani magát, nem tudja elrejteni az érzéseit.
A csók ezúttal sokkal intenzívebb volt, mint az előző. Márk karjai gyengéden, de határozottan ölelték át, miközben Anna kezei a férfi mellkasára siklottak. Az érintésük most már nem volt kísérletező. Olyan volt, mintha két régóta visszatartott szenvedély találkozna. Anna érezte Márk meleg leheletét az arcán, miközben a férfi ajkai a nyakára tévedtek.
– Ez őrültség – suttogta Anna, de a hangja inkább izgatott volt, mint tiltakozó.
– Talán – felelte Márk, miközben ajkai újra megtalálták az övét. – De az őrültség néha éppen azt jelenti, hogy élünk.
Anna nem tudott válaszolni, mert Márk mozdulatai teljesen elvonták a figyelmét. A férfi keze lassan végigsimított a derekán, majd megállt a hátánál, mintha biztos akart volna lenni abban, hogy nem lép túl egy láthatatlan határt. Anna azonban nem húzódott el, sőt, kezeivel közelebb húzta magához.
A testük közelsége egyre feszültebbé tette a légkört. Márk végül elhúzódott egy pillanatra, hogy Anna szemébe nézzen.
– Mondja, ha túl sok – mondta halkan, miközben a homlokát a nő homlokához érintette.
Anna elmosolyodott, és finoman megrázta a fejét.
– Ha túl sok lenne, már megállítottam volna.
Márk ajkai újra rátaláltak az övéire, és Anna úgy érezte, hogy most először igazán önmaga lehet. A szenvedély nemcsak egy impulzus volt közöttük, hanem egyfajta megkönnyebbülés, hogy nem kell tovább rejtegetniük az érzéseiket. Ahogy lassan hátrébb dőltek a kanapén, Anna kezei Márk kabátját kezdték kigombolni, miközben a férfi mozdulatai is egyre magabiztosabbá váltak.
A testük összefonódott, az eső hangja pedig szinte elhalványult a háttérben. Az este olyan volt, mintha megállt volna az idő – csak ketten léteztek, és semmi más nem számított. Ez volt az a pillanat, amikor mindketten tudták, hogy valami különleges kezdődött el közöttük, valami, ami talán megváltoztatja az életüket.
Az éjszaka nyugalma lassan szertefoszlott, ahogy a hajnal halvány fénye bekúszott az ablakokon. Az eső már elállt, de a ház körül még mindig vizesen csillogtak a fák levelei és a járda. Anna lassan ébredt fel a kanapén, a meleg takaró alatt, amit Márk gondosan ráterített. A férfi nem volt ott, csak a halvány kávéillat árulta el, hogy már talpon van.
Anna kinyújtózott, és ahogy visszagondolt az éjszakára, a szíve megtelt furcsa, de kellemes érzéssel. Rég nem engedett meg magának ilyen pillanatokat, de most mégsem bánta. Valami különleges történt közöttük, és ő nem akarta elengedni ezt az érzést.
A konyhába érve Márk háttal állt neki, és épp két bögre kávét készített. A férfi hallotta a közeledését, de nem fordult meg azonnal. Anna óvatosan megérintette Márk vállát, mire a férfi végre ránézett, halvány mosollyal az arcán.
– Jó reggelt – mondta Márk halkan, és egy bögrét nyújtott át neki.
– Jó reggelt – felelte Anna. – Azt hittem, eltűntél.
– Csak egy kis időre – válaszolta Márk, és a hangjában valami furcsa szomorúság csendült. – De nem akartalak úgy itt hagyni, hogy ne búcsúzzak el.
Anna megdermedt. A férfi szavai hidegzuhanyként érték, pedig próbálta nem azonnal a legrosszabbra gondolni.
– Elbúcsúzz? Máris mennél?
Márk nagyot sóhajtott, és letette a kávésbögréjét.
– Anna, ami tegnap este történt, csodálatos volt. De… én nem tartozom ide. A nagyvárosban élek, egy teljesen más világban. És nem akarom, hogy azt hidd, bármit megígérhetek neked.
– Szóval ez csak egy kaland volt számodra – mondta Anna halkan, és érezte, hogy a gyomra összeszorul. A kávé a kezében hirtelen túl forrónak tűnt, de nem tette le.
– Nem, nem erről van szó – tiltakozott Márk, és közelebb lépett hozzá. – Ez több volt annál, és ezt te is tudod. De a helyzet az, hogy az életem bonyolult, és nem akarom, hogy miattam szenvedj.
Anna elfordította a tekintetét. Nem akart gyengének tűnni, de a könnyek már égetni kezdték a szemét.
– Akkor miért hagytad, hogy megtörténjen? Miért nem állítottad meg magad, ha tudtad, hogy ez nem mehet tovább?
– Mert nem tudtam ellenállni neked – felelte Márk őszintén, és a hangjában ott volt az őrlődés. – De nem akarom tönkretenni az életedet. Én csak átutazó vagyok itt, te pedig ennél sokkal többet érdemelsz.
Anna arca elkomorult.
– Miért gondolod, hogy eldöntheted helyettem, mire van szükségem? Miért gondolod, hogy engem nem érdekel, ki vagy és honnan jöttél?
Márk nem tudott mit felelni. Csak nézte Annát, és látta, hogy a nő minden szava tele van fájdalommal, de mégis igazsággal. Hosszú pillanatokig némán álltak egymással szemben, míg végül Anna törte meg a csendet.
– Ha tényleg el akarsz menni, akkor menj – mondta, de a hangja most már ridegebb volt. – De ne próbáld azt mondani, hogy ez értem van. Csak magad miatt teszed.
Márk lesütötte a szemét. Nem akart vitatkozni, mert tudta, hogy Anna igazat mondott. De a szívében ott volt a kétely: mi van, ha tényleg megpróbálná? Mi van, ha az élete nem csak az lenne, aminek eddig hitte?
– Sajnálom – mondta végül, majd felvette a kabátját. – Köszönöm, hogy segítettél. És köszönöm… a tegnap estét.
Anna nem válaszolt. Csak állt ott mozdulatlanul, miközben Márk kilépett az ajtón. A kávéja lassan kihűlt a kezében, de nem számított. Ahogy az ajtó becsukódott, a ház újra csendbe borult, és Anna csak állt ott, azon tűnődve, vajon tényleg vége van-e ennek a történetnek, mielőtt igazán elkezdődött volna.
Anna órákig csak ült a nappaliban, kezében a kihűlt kávésbögrével, és a gondolatai egymás után cikáztak. Márk szavai mélyen megérintették – nem csak a fájdalmuk miatt, hanem azért is, mert érezte, hogy a férfi igazat mondott. De ugyanakkor azt is tudta, hogy amit köztük történt, az több volt egy múló pillanatnál. Ezért nem hagyhatta, hogy ilyen könnyen elvesszen.
Anna úgy döntött, hogy nem fogja hagyni, hogy Márk egyszerűen kilépjen az életéből. Így hát ahelyett, hogy hagyta volna, hogy az érzelmei maguk alá gyűrjék, cselekvésre szánta el magát.
Először is, felkutatta Márk szülői házát a városban. Nem volt nehéz dolga, a kis közösségben mindenki tudta, hogy a város szélén álló régi ház most az örökös, Márk kezében van.
Anna kora délután érkezett a házhoz. Az épület ódon volt, de gyönyörű, hatalmas kerttel és csodás kilátással. A kocsifelhajtón Márk autója parkolt, ami megnyugtatta, hogy jó helyen jár. Vett egy mély lélegzetet, és az ajtóhoz sétált, aztán bekopogott.
Rövid várakozás után Márk nyitott ajtót. Amint meglátta Annát, arcán meglepettség villant át, majd zavartan elmosolyodott.
– Anna? Mit keresel itt?
– Beszélnünk kell – mondta Anna határozottan. A szíve zakatolt, de nem mutatta. – Nem hagyhatom, hogy így érjen véget, Márk. Nem így.
Márk pár pillanatig habozott, majd félreállt az ajtóból, jelezve, hogy beléphet. Anna belépett, és a ház hűvös, elhagyatottságot árasztó légköre szinte azonnal megérintette. Nem voltak képek a falakon, a bútorok egy része porosan állt, mintha már régóta nem használták volna őket.
Márk becsukta az ajtót, majd a nappaliba vezette. Anna leült egy régi, kopott karosszékbe, de Márk továbbra is állva maradt, mintha készen állna arra, hogy bármelyik pillanatban távozzon.
– Hallgatlak – mondta Márk, de a hangja óvatos volt, mintha attól tartana, hogy valami olyat hall, amit nem akar.
– A tegnap este… – kezdte Anna, miközben próbálta megtartani a nyugalmát. – Ha tényleg azt gondoltad, hogy semmi keresnivalód itt, miért engedted, hogy… közel kerüljünk egymáshoz?
– Mert nem vagyok jó abban, hogy nemet mondjak, amikor valami igazán fontos – felelte Márk, és a tekintete elkomorult. – És te fontos vagy. De ez nem változtat azon, hogy az életem nem itt van.
– Akkor miért nem próbálod meg? – kérdezte Anna élesen. – Miért nem adsz ennek egy esélyt?
Márk elfordította a tekintetét, de Anna nem hagyta magát. Felállt, és a férfi elé lépett, szinte karnyújtásnyi távolságba.
– Én tudom, hogy nem egyszerű – folytatta. – Tudom, hogy nem egyik napról a másikra változik meg minden. De nem akarom, hogy az életem hátralévő részében azon gondolkodjak, mi lett volna, ha… És azt hiszem, te sem akarod.
Márk sóhajtott, és a hajába túrt, mint aki próbálja összerakni a gondolatait.
– Anna, én nem akarok csalódást okozni neked. Nem akarom, hogy a végén te legyél az, aki megbánja ezt az egészet.
Anna közelebb lépett, és a kezét gyengéden a férfi mellkasára helyezte. Érezte a szívdobogását, amely szinte egy ritmusban vert az övével.
– Hagyd, hogy én döntsem el, mit bánnék meg és mit nem – mondta halkan. – Ha te is úgy érzed, hogy érdemes harcolni ezért, akkor próbáljuk meg együtt. Ha pedig tényleg azt gondolod, hogy nem vagyok neked elég fontos, akkor mondd ki most, és elmegyek.
Márk hosszú pillanatokig nem szólt semmit, de a keze lassan Anna kezére simult. Az érintése egyszerre volt gyengéd és határozott, és ahogy ránézett, a férfi szemében valami megváltozott.
– Nem akarom, hogy elmenj – mondta végül, és a hangja most már teljesen őszintén csengett. – De meg kell értened, hogy én nem vagyok egyszerű eset.
– Sosem akartam egyszerű férfit – válaszolta Anna mosolyogva, és a szíve végre megkönnyebbült.
Márk elnevette magát, és ez a nevetés végre feloldotta a köztük lévő feszültséget. Ahogy újra átölelte Annát, mindketten érezték, hogy ez még csak a kezdet – de ez a kezdet valami sokkal nagyobb és mélyebb dolog felé vezette őket. Márk nem tudta tovább tagadni, hogy ennek a nőnek helye van az életében – még ha ez azt is jelenti, hogy a saját rutinjait és terveit meg kell változtatnia.

Márk visszatért a nagyvárosba, hogy lezárja az ottani ügyeit. Anna tiszteletben tartotta a férfi döntését, hogy időre van szüksége, de mélyen belül érezte, hogy Márk vissza fog jönni. Ez az érzés tartotta benne a lelket, miközben a mindennapi életével foglalkozott: a könyvesbolt üzemeltetésével, az ügyfeleivel, és azzal, hogy továbbra is ott legyen a közösség számára.
Márk a nagyvárosban mindent átgondolt. Az irodájában ült, a hatalmas üvegfalon keresztül nézve a város forgatagát, és rádöbbent, hogy a rengeteg zaj és nyüzsgés már nem jelent számára semmit. Egykor úgy gondolta, hogy a siker és a pörgő karrier a boldogság kulcsa, de mostanra rájött, hogy valójában Annával érzi magát igazán otthon.
Ahogy az idő telt, Márk eladta a nagyvárosi lakását, és lezárta néhány régóta húzódó munkaprojektjét. Egyre világosabbá vált számára, hogy az új élete nem ott van, ahol eddig hitte, hanem a kisvárosban, Annával.

Anna a könyvesboltban volt, amikor Márk újra megjelent. Nem szólt előre, nem írt üzenetet – egyszerűen csak belépett az ajtón. Anna éppen egy vevővel beszélgetett, de a szeme sarkából azonnal meglátta. Az az érzés, amit akkor érzett, amikor Márk belépett, olyan volt, mint egy meleg hullám, amely végigsöpört rajta.
– Márk! – szólalt meg meglepetten, miközben elnézést kért az ügyfelétől, és odasietett hozzá.
– Szia – mondta Márk mosolyogva, és ugyanazzal a magabiztos, mégis kissé zavart mosollyal nézett rá, amit Anna annyira szeretett. – Hiányoztál.
Anna szinte nevetve nézett rá, és a szívében érezte, hogy minden eddigi bizonytalanság elszállt.
– Te is hiányoztál. Miért nem szóltál, hogy jössz?
– Mert szerettem volna látni az arcodat, amikor meglátsz – válaszolta Márk. – És… van egy meglepetésem.
Anna kérdőn nézett rá, miközben Márk egy papírlapot nyújtott át neki. Anna kibontotta, és elolvasta: egy tulajdoni lap van a kezében, amely szerint Márk lett a tulajdonosa a megörökölt régi háznak.
– Ez azt jelenti… – kezdte Anna, de a szavak elakadtak a torkán.
– Azt jelenti, hogy maradok – mondta Márk határozottan. – Nem csak egy ideig, hanem hosszú távon. Ez itt az otthonom, Anna. Te vagy az otthonom.
Anna könnyeivel küszködve nézett rá, majd szorosan megölelte. Ez volt az a pillanat, amikor végre minden a helyére került. Márk letelepedett a kisvárosban, és Anna oldalán új fejezetet kezdett az életében. Bár eleinte mindketten tartottak attól, hogy az eltérő világaik nehezen férnek meg egymással, hamar rájöttek, hogy együtt minden akadályt képesek legyőzni.

Egy évvel később.

A könyvesbolt kibővült egy kis kávézóval, amelyet Márk segítségével alakítottak ki. A hely a város közösségi életének központjává vált, ahol emberek találkoztak, beszélgettek és élvezték a békés légkört. Anna és Márk együtt dolgoztak a mindennapokban, miközben a kapcsolatuk tovább mélyült.
Az esős napok már nem jelentettek egyedüllétet vagy szomorúságot Annának. Egyik délután, amikor a szakadó esőben a kávézóban üldögéltek, Márk egyszer csak előhúzott egy kis gyűrűt a zsebéből.
– Anna – kezdte Márk, és a szemei csillogtak. – Tudom, hogy az életünk nem volt egyszerű, de azt is tudom, hogy nélküled semmi nem lenne teljes, de tudni akarom. Hozzám jössz feleségül?
Anna könnyek között mosolyogva bólintott, és ahogy Márk megcsókolta, a kávézó közönsége tapsban tört ki. A boldogságuk beragyogta a helyet, és mindketten tudták, hogy mostantól valóban együtt kezdhetnek új életet.