A seb

0 (0)

A seb

Béla egy egyszerű, szerény, dolgos, vékony fiatalember volt. Nem voltak nagy igényei, hiszen erről árulkodott agglegényi kislakása bútorzata is, de mégis, főnöke vele példálózott a munkahelyén.
– Vegyetek példát Béláról, ő egyszer sem volt beteg, s nem lóg el. Nem úgy mint ti!
Ezt szinte mindennap a szemükre vetette, pontosan 12:10-kor kiállva az irodájának ajtajába, mint valami berögzült szélkakas.
Noha Béla daliás volt testalkatra, az arca nem volt valami szalonképes, az arcát a gyerekkori himlő kikapart nyomai tarkították, fogai kicsit csálék voltak, mintha egy hirtelen jött szélvihar ráncigálta volna összevissza az alacsony fehér kerítést.
Béla, szó, ami szó, meg volt elégedve az életével, hiszen a főnöke mindennap dicséri, volt rá példa, hogy hétvégén is felhívta, jó viszonyban volt mindenkivel, de…
Ám a szerelem sohase kopogtatott be az agglegényi porta ajtaján, s bár voltak próbálkozásai, sehogy sem akarta a sors az illetőt neki rendeltetni, sőt!
Inkább egy rosszindulatú, zsémbes, házsártos anyósi szinten rossz irányba intézte el Béla kapcsolatteremtési projektjét.
Aztán, idő múltával már nem izgatta magát hősünk, hogy senkivel sem tudná megosztani mindazt, amije van.
Ámde, már két hete lázként hevíti egy kellemes melegség, amelyről azt hitte, hogy beteg. Nem, nem, ez a szerelem volt, csak Béla annyira elszokott tőle, hogy halálos betegségnek tekintette.
Az oka? Nos, ehhez vissza kell mennünk az időben két héttel ezelőttre.
Azon a napon, mikor ez megtörtént, előtte Béla úgy érezte, elege van az egész világból, ugyanis drága főnöke két dicsérgetés közt egy új kollégát sózott a nyakába, aki mellesleg béna is, és már épphogy nagyot szívhatott a légkörből megérkezésekor, igen közelről megismerkedett Béla kollégája közül párral, öklök és szitkozódások között.
Akkor derült ki, hogy nagy bajkeverő a fickó, ezt jelezték is előző munkahelyéről, de Béla főnöke rálegyintett.
– Sebaj! Majd megjavul nálunk.
Aha persze… Hát ezt igen elszámolta a vén majom.
Visszatérve Béla akkori komor lelkiállapotához, olyan bosszús volt egész úton hazafelé, hogy csak a földet nézte, rá se mert nézni senkire, félt, nehogy olyat mondjon az előtte állónak, amit meg is bánhat.
Ekkor valami furcsa érzés folytán, tán mert nehogy duzzogásában a falnak, vagy valakinek neki menjen, ekkor tekintete megmerevedett a tömegből kikandikáló, bús és komor hétköznapokban szépet látó mosolygós lányon.
Béla szíve hevesebben kezdett verni, hol elsápadt, hol elvörösödött, s csak ott állt és elakadt lélegzettel figyelte, ahogy spontán álmai szerelme előtte ellépked.
Kis idővel elkezdte követni, na de hogy..
Mint valami pályakezdő titkos ügynök, jó távolságra lemaradva mögötte és ha netán szíve választottja megfordult, akkor ő nyomban elbújt valami mögé, ami ahelyett, hogy eltakarta volna, inkább egy komikus kinövésként éktelenkedett. Bélának ezt a kis rögtönzött magán műsorát a járókelők rosszalló tekintettel figyelték és összesúgtak:
– Na, még egy bolond kiszökött a pszichiátriáról. Nem kéne szólnunk valakinek? Áh, dehogy. Épp elég bajuk van nekik is.
Ezzel Béla nem is foglalkozott, hanem hogy ne veszítse szem elől lelke nyugalmának boldogságos megrontóját.
Útközben, miközben követte a lányt, azt vette észre, hogy abba az irányba megy, amerre ő szokott hazamenni.
Vajon hová mehet? – gondolta magában akkor Béla. – Munkába? Vagy haza? Biztos valami butikba.
S ahogy követte tovább, kiderült, hogy ahol Béla lakik, ő tőle két utcával távolabb, egy kellemes babaházra jellemző, halvány rózsaszín épületbe lépett a lány. Béla megtorpant az utcasarkon, nem mert tovább menni, s aggódóan feltette magának a kérdéseket, amelyre ilyen felzaklatott lelkiállapotban nem tudott volna válaszolni. – És ha látta, hogy követem? Mi van, ha tudta, hogy követtem, és ide bújt? Ó, én bolond!
Bélát gyötörték megválaszolatlan kérdései, mardosta a bűntudat, hogy így, mint valami megszállott követte, de aztán a megnyugvás hűtötte le Béla aggodalmát, mikor a rózsaszín épület felé fordult vissza, látta, hogy annak az épületnek a harmadik emeletén egy erkély terebélyesedett és ott sertepertélt, rendezgette az erkélyt díszítő virágokat, muskátlikat szíve hölgye.
Hát itt lakik… – sóhajtotta nagy nyugodtsággal, egy pillanatra még kémlelte az utca sarkáról, majd elindult haza.
És azóta, két hete, munkája végeztével, kíváncsi gyerek tekintettel az utca sarkán tornyosuló épület falának támaszkodva figyelte szíve hölgyének tevékenységét, mosolyát, ahogy oly finoman babusgatta az erkélyen viruló virágokat.
Béla akárhogy is szerelmes belé, sajnos régi, rossz tapasztalatai mást mondanak, suttogtak a gondolataiba, de ezzel a fiatalember nem foglalkozott.
Sőt! Elhatározta, hogy ideje lépnie, erőt vesz magán és felkeresi a kedves, mosolygós lányt, akármi is lesz a végkifejlet, legfeljebb egy jól irányzott pofonnal lesz gazdagabb és nem egy csókkal.
Olyannyira elszánt lett, hogy egyik nap hazafelé belépett egy virágüzletbe, hisz tudta, hogy a nők egyik gyengéje a szép virágok, noha az eladó a szebbnél szebb csokrokat kínálgatta, a tekintete a bolt egyik zugában megbújó, cifra szirmú kis muskátlira szegeződött.
Keserű szájízzel csomagolta be neki a boltos a kis virágot és nem az egyik színpompás csokrainak egyikét, Béla, mint valami izgatott gyerek várta, hogy a kezei között legyen szerelme ajándéka.
Másnap, munkába menet is magával vitte, mert úgy érezte, ma van a nagy nap, és munka után megkísérli a lehetetlent. Munkája közben is számolta a perceket, rimánkodott az órának, hogy minél hamarabb teljen le a munkaideje, s ott lebegett szeme előtt a lány kedves, mosolygós arca.
Vajon mi lehet a neve? – álmélkodott Béla – Talán… Diána? Júlia, vagy talán Petra? Olyannyira el volt gondolkodva, elveszve szerelmes ábrándjaiban, hogy egyszer csak egy apró, szúró fájdalmat érzett a jobb kezének egyik ujján, bár a valóságban tényleg apró volt, ezt másképp érezte. Egy iszonyatosan döfő, éles fájdalmat, mely az elméjébe is behatolt, szilánkosra törve szét képzeletét.
Feleszmélve a jobb kezére nézett, és a mutatóujján egy apró, piros gömböt pillantott meg. Hüvelykujjával finoman elkente, majd megjelent egy újabb, csak nagyobbacska, azt is elkente, majd újra és újra S ekkor egy olyan érzés vette uralma alá, amelyet még soha nem érzett, mintha… kevesebb lenne. Elöntötte a verejték és remegni kezdett, elfogta a gyengeség, forgott körülötte minden, az ájulás környékezte.
– Mi történik velem? – zihálta a mellkasához szorítva a kezét, amennyi ereje csak volt, nehezen elindult, remegtek a lábai, minden lépésnél úgy érezte menten összeesik, ekkor kollégái közül utánaszóltak.
– Mi a baj Béla?
A kérdés hallatán megállt, émelyegve, de azt a látszatot próbálta kelteni hogy jól van.
– Jó… Jól.. Jól vagyok, csak szívnom kell egy kis friss levegőt.
– Rendben, csak siess, mert a szélkakas mindjárt kukorékol. Azt kiveri a perpatvart, ha te nem vagy itt, díszpinty!
– Igen, igen, mindjárt visszajövök – Béla nagyot nyelt a levegőből és továbbment legyengülő léptekkel, már alig volt benne erő, mikor a férfimosdóhoz ért, megfogva a kilincset pont abban a pillanatban a főnökével találta magát szemben.
– Béla! – Összerezzent a neve hallatán. – Jól van? Mintha sápadt lenne.
– Jól vagyok, jól vagyok… Csak… Megfáztam.
– Maga? Megfázva? Hisz maga egyszer sem volt beteg! Csak azt ne mondja Béla – csapta össze a kezeit Béla főnöke -, hogy ezekkel a szélhámosokkal összeszűrte a levet! Béla! – Főnöke arcáról sugárzott a kétségbeesés.
– Maga nem lehet beteg! – Dobbantott lábával haragjában.
Ekkor Bélában valami erős, tüzes harag gyúlt, bár higgadtan elviselte munkaadója hisztériáit, de úgy érezte most itt van ideje jelezni, hogy ő is ember!
Nézze! – fakadt ki Béla – Tény és való, hogy sosem voltam beteg, nem lógtam el soha, de most úgy adódott, hogy a szervezetem megadta magát. Hisz ember vagyok és nem robot! Béla főnöke meg se tudott mozdulni, kitágult szemekkel nézett a fiatalemberre, aki oly fehér volt, mint a fal, amelynek támaszkodott, s most a haragtól kipirulva, izzó szemekkel, rosszulléte dacára önbizalommal lépett fel ellene.
– S ha megbocsát, hazakéredzkednék, mert nem érzem jól magam. – Aztán faképnél hagyta a még percekig ott álló főnökét.
De ahogy a harag erőt adott neki vezetője ellen, tova is tűnt, újra érezni kezdte azt az émelyítő ürességet, amely a hatalmába kerítette.
Azt a maradék kis erejét is felemésztette a főnöke felé irányuló vehemens adrenalinlöket. Úgy érezte, most fog összeesni, az utolsó pillanatban lépett oda egy utcai padhoz, ahogy leült, nagyokat nyelt a levegőből, akár egy partra vetett hal.
Percekig ült ott, ránézett a jobb keze mutatóujjára és elborzadt a látványtól.
A szétkent göbök barnára festették ujja hegyét, s most is lüktetve jelent meg egy újabb, ami aztán elérve egy mérethatárt, önálló életre kelve egy csíkot húzva ment lefelé az ujján. Béla kétségbeesve előkapart zsebéből egy zsebkendőt és rátekerte az ujjára, pillanatnyi megnyugvásnak tűnt ez, mert mintha az az émelyítő csökkenés alábbhagyott volna.
És az ereje kezdene visszatérni, ami Bélát egy kis időre megnyugtatta.
Úgy érezte, hogy van annyi ereje, hogy haza tudjon indulni, nem kellett noszogatni, jobb kezét ökölbe szorítva zsebre vágta, akár a vadak, az utolsó percig az egészséges benyomást keltette, akármennyire is rosszul érezte magát.
Ahogy ereje bírta, sietős léptekkel ment az utcán, csak az lebegett a szeme előtt, mihamarabb hazaérjen. Volt, hogy annyira sietett és nem figyelt oda, hogy neki is ment pár járókelőnek, meg is szólták emiatt.
– Nézz már a lábad elé hülye gyerek! Részeg barom! Azt hiszed, hogy te vagy itt a kiskirály, idióta!
Ezeket meg se hallotta Béla, csak azt mondogatta magában hogy: érjek már haza!
Végre hazaért! Sietve kereste elő kulcsait, hogy ajtót nyisson, úgy kapkodott, hogy háromszor is elejtette azt, végre bejutva, becsapva maga után az ajtót a lépcsőhöz ért, ahogy tudta szedte a lábait, mert a másodikon lakott, s ez felért egy erőpróbával, mintha egy végtelenbe nyúló hegyre kéne másznia.
Lakása ajtajához érve ismét elhagyta az ereje, nekitámaszkodva az ajtónak, bedugva a kulcsot próbálta kinyitni, de nem tudta, csak tekergette a kilincsben, oly kétségbeejtőnek érezte helyzetét, hogy a sírás kerülgette, de végül sikerült neki, és ahogy kinyílt, bezuhant az ajtón.
Percekig fújtatott, hörgött a padlón.
Ránézett a kezére, s annak láttán felóbégatott: Jaj ne!
Az a kis zsebkendő amit az ujjára csavart, a szövetein átázott, s egy gombostűfejnyi vörös folt éktelenkedett rajta, Béla számára maga volt a vérfürdő.
Feltápászkodva, kabátostul a fürdőszobába rohant, az ottani szekrény bal szélső fiókját kihúzva kötszert markolt fel, s a kád szélére ülve próbálta elállítani az ujjából lüktetően előbukkanó vörös göböket, melyek elérvén méretüket, szétolvadva folytak Béla ujján.
Annyi biztos, nem bánt csínján a kötéssel, egy kisebb pólya méreteivel vetekedett. Elkezdte jobban érezni magát, hiszen nem érezte azt a borzalmas, émelyítő, teltségcsökkenő rosszullétet. Felállva a tükörbe nézett, rémisztő, de egyben különös is volt számára, oly falfehér volt akár a törékeny, máztalan porcelán. Megérintve arcát, olyan érzetű is volt a bőre, az a selymes krétás érzet.
De ahogy bekötözte sebét és már nem érezte azt a szörnyű érzést, kipozsgásodott pehelyborostájú arca, szemei is eredeti fényükben csillogtak, nem oly lakkosan, mint rosszullétekor. Mi az ördög bújhatott belém? – gondolkozott Béla, s közben végighúzta arcán a kezét a tükör előtt. – Miféle kórság lehet ez? Jaj ne! A virág! – csapott homlokára.
Igen a virág, ottmaradt.. Élet-halál tusájában teljesen megfeledkezett róla, otthagyta, és most ott védtelenül, egymagában díszeleg az asztalán a komor falak közt, mint egy apró kis derengés a végtelen sötétben.
Vagy… Valamelyik drága kollégája hazavitte, hisz gazdátlanul szabad préda lett.
De Béla reménykedett abban, hogy még az asztalon, ahol hagyta, ott fogja várni szerelme ajándéka.
Már estébe járt az idő, a város is az alváshoz készülődött, az épületek sötét alakjait megtöri a közterületes lámpák gyenge, zárlatosan vibráló fénye, s a házak ablakából kiszivárgó fények tompulnak, s eltűnnek, mintha álmos kőóriások lehunynák szemeiket.
Béla is alváshoz készülődött ágya szélén ülve, az ujjára tekert pólyát igazgatta és a napon vele történteket végiggondolva, nagyot sóhajtva bedőlt az ágyba.
Éjféltájt még sehogy sem tudott aludni, vergődött, forgolódott, míg végül is végre bebocsátást kapott álomországba.
De akármennyire is elaludt, nyugtalan álmok gyötörték. Álmában, munkahelye komor falai közt botorkált, sehol egy lélek, csak ő, csak a lépteinek halk csoszogása vízhangzott a folyosón. Sehol senki… Ekkor a háta mögül fény kezdett derengeni, egyre erősebben vibrált.
Megfordulva, szemei kitágultak a csodálkozástól és elmosolyodott, a fényben egy alak állt, és ahogy kilépett belőle, kitisztultak körvonalai. A lány volt az, kedves mosolyával, egész bájos, megbabonázó énjével, mely az első perctől fogva magával ragadta Bélát és elméjét.
Béla percekig csodálta a lányt, ekkor eme tünemény karjait széttárta a fiú előtt, Béla nem tudta hogy pontosan mit akar tőle, majd a lány egy finom legyintéssel magához hívogatta. Ekkor döbbent rá Béla hogy mit is akar, hogy megölelje…
S nem is tétovázott, odalépett hozzá és a karjaiba simult, akárcsak a lány, magához szorította. Oly jó, s meleg érzés volt Bélának, hogy soha, de soha el nem engedné szíve hölgyét.
Ahogy végigsimította kezét szerelme hátán, Bélát ekkor sokként ért egy ismerős, iszonyatos fájdalom, az a szúró, idegszálakon végigszaladó bénító fájdalom, s ennek hatására ellökte magától a lányt.
Béla nyomban ránézett a kezére, nem látott semmit, de a semmiből ekkor mutató ujja hegyéből az a rettenetes látvány tárult elé, mellyel a borzalom elkezdődött.
Lüktetően dagadni kezdett egy vörös göb és szétfolyni, és ha ez nem volna elég, kezeinek minden egyes ujjából megjelentek lüktetve vörös göbök és folytak szét a kezein, hisztérikusan próbálta ruhájába törölni és bekötni a kezeit.
Reménytelen helyzetét ekkor tovább tetézte egy vészjósló hang: Béla!
Ennek hallatán rettegve fordult a hang irányába, főnöke tornyosult fölötte, és nem tudni hogyan, a helyiség fényviszonyai által még rémisztőbb volt a tekintete.
– Mi a baj? Csak nem… Beteg? – Egyre haragosabban nézett a fiatalemberre és elkezdett kakas módjára kukorékolni:
– Maga nem lehet beteg! Maga nem lehet beteg! Maga nem lehet beteg!
Ez oly átható volt, hogy Béla elméjébe fájdalmas villámcsapásként hasított, hasogató fájdalmat érzett felette tornyosuló főnöke minden szava által. Fejét fogva összegörnyedt, hol a fülét fogta be, hol a fejét fogta, mert úgy érezte szétrobban, s nem bírva tovább elkiáltotta magát a földre zuhanva:
– Hagyja abba! Elég! Hagyja abba, könyörgöm! – Zokogva gubózott össze.
Majd e fülsiketítő monoton terror alábbhagyva, egy kellemes hang szólította meg Bélát:
– Béla… Szerelmem…
Ez megnyugvásként hatott rá. Megkönnyebbülve törölgette le arcáról könnyei és verejtékének sós egyvelegét, feltápászkodva fordult a hang irányába, de ahogy megfordult nem készült fel arra a látványra, mely sokként fogja érni.
A lány, kibe oly szerelmes, most annak láttán a félelem és a visszataszító undor egyvelege fogta el.
Az a mosoly, mellyel elcsavarta Béla fejét, most taszítóként hatott a fiúra.
Mindenhonnan tüskék sokasága meredt a lányból, akár egy eleven tövisbokor, s ha nem volna elég, akárcsak a keresztre feszített isten fiának, egy töviskoszorú díszelgett fején koronaként, s ahelyett, hogy ékesítette volna, annál rémisztőbb volt, mert a koszorú tövisein elsorvadt virágok, kórók, elpusztult, az elporladás küszöbén álló barnás, szürkére száradt lepkék díszelegtek.
– Hát meg se ölelsz? – kérdezte hívogatóan, kezeit Béla felé nyújtva. Ennek láttán, s hallatán, Béla riadtan elkezdett hátrálni, annyira sokkolta szíve választottja antikrisztusi kinézete, hogy nem figyelte ,hogy kifogy lába alól a talaj.
Mintha egy végtelen, sötét lyukban zuhanna, kétségbeesve rúgkapált, tapogatózott hátha el tud kapni valami biztos kapaszkodót, de reménytelen volt a próbálkozása, csak zuhant, és zuhant.
Esélytelennek érezte helyzetét, miközben zuhant, a végtelen sötétségben újra érezni kezdte azt a szörnyű ürességet, de most olyan szinten, mintha teljesen kifogyott volna belőle minden élet.
Üres emberi vázaként zuhant lefelé, utolsó gondolata az volt hogy: Vajon mi vár rám a sötétség végén?
S nem kellett többet várnia a válaszra, amikor is nekicsapódva ezer darabra tört, akár egy porcelánbaba, a földbecsapódás pillanatában riadt fel álmából.
Feleszmélve vette észre, hogy az ágy mellett hever párnájával, takarójával, az ágya melletti kisasztal felborulva, mellette pedig egy pohár hevert széttörve, a víz szerteszét folyt. Béla feltápászkodott, ágyára dobta a vele lezuhant ágyneműt, mely vizes érzetű, akárcsak a pizsamája, hiszen ilyen rémálom bárkit leizzaszt. Miután rendet rakott, belekezdett a beágyazásba, ahogy a lepedőjét akarta teríteni az ágyára tekintete megakadt egy folton, melynek láttán megriadt és a kezén lévő kötést vizslatta.
Az a folt bár oly apró volt mint egy nagyobbacska borsó, Béla számára akár egy hullaházi véres rongy, amibe a boncmester törölte meg a kezeit munkája végeztével. Ez nem lehet! Ez nem lehet igaz! Hogyan? Riadtan nézte végig a keze kötését, de nem látott semmi átázottságot.
Ez oly sokként érte hogy besietett a konyhába, egyenesen a hűtőhöz, s annak ajtajából kivett egy pálinkásüveget, egy nagy adagot öntött a szájába éhgyomorra.
Noha nem volt alkoholista, de most jólesik neki, ahogy a pálinka végigszalad a szervezetén folyékony tűzvészként, maró melegséggel a gyomrába érkezve.
Oly annyira szorongott, hogy az egész délelőttje azzal telt, hogy szobája sarkában lévő széken ülve feszülten kötözgette be a kezeit, afféle előrelátóan, ha netán bármikor sebes lenne. Annyira le volt foglalva, hogy elfelejtett szólni a főnökének, de ez nem is érdekelte.
Ekkor a szoba másik sarkából, érces hangú csörrenés zökkentette ki Bélát eleven múmiává változásából. Csörgött a telefon, az a régi pörgető, tárcsázós típus, még az előző tulaj hagyta itt. Bizonytalanul lépkedett a telefonhoz, megfogva a kagylót, erőtlenül beleszólt:
– Ha.. Ha.. Halló, tessék…
– Béla! Hol van? – A főnöke volt az, a hangja nem volt valami nyugodt. – Hol a jó fenében van?! Már rég bent kéne lennie! Mi a franc baja van?
– Hiszen mondtam is önnek… – felelte remegő hangon Béla. – Még nem érzem jól magam.
– Na ne tréfálkozzon itt nekem, Béla! – mondta haragosan a főnöke. – Ha nincs itt félórán belül, páros lábbal repítem ki!
– De… De… De hát… Haldoklom! – fakadt ki Béla, felülkerekedve a vonal másik oldalán hisztiző főnökével szemben.
– Hogy mit csinál? – kiáltotta a telefonkagylóba a főnök. – Maga? Haldoklik?! Béla maga meghülyült! Na jó ebből elég! Fél óra múlva várom, vita lezárva!
– Na de… – Béla épphogy beleszólt volna a telefonba, süketet jelzett.
Kiborultan állt percekig a telefon mellett, kiesett a kezéből a kagyló, oly gyengének érezte magát eme telefonos csatározás által.
Beletörődve a sorsába felöltözött, és elindult, már az sem érdekelte, hogy mi van a kezével, meg egyáltalán, most már semmi sem érdekelte. Beérve a munkahelyére, főnöke már ott várta keresztbe tett kézzel, szigorúan összehúzott szemöldökkel, de közben látszott rajta az diadalos kitartás, hogy csak azért is ő itt a mindenki felett álló.
Béla rosszul volt, úgy érezte ha lenne itt ásva egy sír, akkor menten belevetné magát.
De nem volt, csak a sötét gondolatok adtak némi erőt, s kitartást neki, mégis úgy érezte, mintha már félig üres lenne.
Ránézve a kezére átázott a kötés, szinte vörös színű volt a kötszer az ujján.
De már az se érdekelte, munka közben töprengett, bár amennyire csak bírt.
A nap végén Béla már nagyon rosszul volt, de azt a kis erejét ami volt, a munkaidő végeztével igyekezett beosztani, rosszulléte ellenére nem feledkezett meg a virágjáról, amit itt hagyott, gyengén csoszogva lépett a portás kabinjához, mivel nagy nehezen jelezték neki, hogy a virágját a portán leadták, miután tegnap elviharzott.
Odalépve a kabin ablakához, megszólította a portást.
– El.. Elnézést kérek – A portás a hang felé fordult olyan tekintettel, mintha vérig sértették volna.
– Bocsánat, itt hagytam egy virágot és leadták önnek – A portás végig sem hallgatva Bélát, a háta mögött lévő asztalhoz nyúlt, megragadva a cserepet, a fiú elé csapta a porta ablakába. Béla szemei kikerekedtek, a portásra nézett, majd megint a virágra, majd újra oda-vissza nézett.
– Mi van? Valami nem tetszik?- förmedt fel a portás.
– Ez… Ez… Ez nem az én virágom- mutatott a növény irányába felháborodva Béla.
– Na és? Maga hagyta itt, jobban kellett volna vigyáznia rá!
– Ez valami tévedés. Én nem ezt a virágot hagytam itt!
– Na! Idefigyeljen! – csapott az asztalára a portás. – Ne rabolja a drága időmet! Most pedig menjen azzal a kóróval, míg szépen mondom! Megértette?
Bélának se türelme, se idege nem volt ahhoz, hogy az igazáért kiálljon eme szócsatában, megfogva a virágot el is sietett onnét.
Pedig mindenben igaza volt a virággal kapcsolatban, hisz köztudott volt, hogy Béla egy szép kis cifra szirmú muskátlit vett élete szerelmének, a mosolygós lánynak.
De ehelyett mást markolt a kezében testéhez szorítva, a cserépben tényleg egy kórónak tűnő virágszerűség senyvedett, tömbbé száradt a földje, ha meg emelnénk, a növénnyel együtt ki jött volna.
És a virág? Nos.. A muskátli helyett egy elsorvadt kerti ibolya volt a cserépben, amin látszott, hogy hirtelen rántották ki tenyészhelyéről és ebbe a virágcserépbe tömködték. Mintha csak bűnt követett volna el, s ezzel büntetik.
Béla bánatosan nézegette a szegény virágot, s belegondolt abba, ha netán úgy alakul, hogy a mosolygós lánynak nem kell még ő sem, akkor majd a saját sírjára ültetteti, hátha ott rendbe jön.
Egész úton ilyen, s ehhez hasonlók jutottak eszébe. Megérkezve a rózsaszín épülethez, a szemközti oldalon a ház falának támasztva magát figyelte az épület erkélyét, hátha itthon van végóráinak egyetlen megnyugvást adó múzsája.
Annyira figyelte a rózsaszín épület erkélyét, csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy pont mellette ment a lány. Öszerezzent ahogy megpillantotta a maga mellett elsétáló angyalát.
A lány, átsietve az úton bement a babaházba, Béla nagyot szívva a levegőből, összeszedve minden megmaradt erejét utánament, érezte, hogy egyre gyengébb, lábait még nehezebbnek érezte, az alsó lépcső sarkában hallotta a mosolygós lány cipőinek fokonkénti csattogását. Ahogy igyekezett a tempót tartani, a következő lépcsősornál összerogyott, leverte a víz, a cserépbe gyömöszölt félhalott virág a padlóra esett, a cserép három darabra tört, s a virág a földjével együtt szétszóródott. Béla ijedten a földön heverve próbálta összehúzni a darabokra tört, szétszóródott ajándékát. A cserép nagyobbik darabjába tuszkolta össze a földet és bele a virágot, amely most úgy nézett ki, mint egy kiselejtezett, piaci fonnyadt fejessaláta, egy földhalom közepén, csak az az összesatnyult, megfakult virágzata ne lett volna.
Nagy küszködés árán felállt, kezeivel tartotta egyben darabokban lévő ajándékát, olyan nehéz volt az utolsó lépcsőt megmásznia, hogy muszáj volt az egyik kezét használnia a megkapaszkodásra, s ahogy elengedte egyik kezével az összekuporgatott földkupacot, nyomban a fele elszóródott a lépcsőfokokon.
S akárhogy is úgy érezte, hogy élet és halál között gyötrődött, az elszántsága példás lehetett volna bármelyik csatában elesett és hazavágytól vezérelt katonáéval.
Végül… Megérkezett a céljához, a harmadik emeletre. Megrogyva dőlt a korlátnak, verejtékét megtörölve, ahogy áthúzta a virág földjétől bepiszkolódott kezét homlokán, úgy húztak végig ujjai elkenődött csíkokat.
Megfordult, dilemma elé állt, nem tudta, hogy vajon melyik ajtó mögött van az ő tüneménye, el is határozta gondolatban ,hogy mindegyik ajtón kopogtasson. Leült a padlóra, kezei közt a szétporladó föld összekoszolta ruházatát, arcát és ujjának kötését, mely vörösesbarnás színben játszott.
A gyengeségtől nehezek voltak a szemhéjai, elbágyadt, már az elalvás környékezte, mikor jobb felől ajtónyílást hallott, menten fel is riadt, s a hang irányába nézett. A résnyi nyíláson egy körbefürkésző szemet pillant meg, mely ismerős volt Béla számára.
– Ő az… – bökte ki felállva, hát itt volt Béla számára a pillanat, de…
Nem tudta, hogy hogyan szólítsa meg, nem tudta, hogyan mondja el neki, hogy mióta meglátta, álmatlan éjszakákat, vad gondolatokat gerjesztett benne, s most lehet ez az egyetlen lehetősége, hogy szerelmet valljon, s utoljára..
Nem volt most már visszaút, lesz ami lesz bekopogott.
Az ajtó túl oldalán izgatott topogás hallatszott és szöszmötölés mintha készülődne. Béla hallgatózott, nem tudta mi folyik az ajtó túloldalán.
Ekkor kinyílt és megpillantotta őt.
A lány pedig őt, de mintha mást várt volna.
Bélát megpillantva ráfagyott az arcára a mosoly egy pillanatra, de azután igyekezett egy erőltetett mosollyal érdeklődni, mit óhajt a fiatalember.
– Jó napot. Miben segíthetek? – Igazította meg haját a lány.
– Tudod…- nyelt nagyot Béla – Mióta megláttalak, nem tudok aludni, folyton te jársz az eszembe,, vártam a napot, mikor találkozunk szemtől szembe és… – Béla gondolkodóba esett, hogyan is folytassa tovább mondanivalóját, eközben a lány döbbenten állt a küszöbön, várva a fura fiú kibontakozását. – És… még utoljára láthassalak, s elmondjam neked, hogy beléd szerettem.
– Bocsánat – felelte nagyokat pislogva. – Azt hiszem valakivel összetéveszt engem, ne haragudjon meg, de a jövendőbelimet várom, és nem lenne jó vége, ha itt találná. Bélában összeomlott minden, nem elég, hogy úgy érzi, csak percei vannak hátra, de még szíve hölgye, kivel csodálatos jövőt képzelt, most mintha csótányként tiporná el.
– Kérem, legyen szíves távozni! – Csukta volna be az ajtót a lány, de Béla egy vehemens kézmozdulattal megállította annak csukódását.
– Legalább az ajándékomat fogadd el! Kérlek! – Tuszkolta az ajtón belülre a kezében lévő törött cserepet. Ahogy nyomta befelé, rémes áldásként szóródott le a föld a lány lakásának parkettájára, s azon megszentségtelenített halottként hevert az összeszáradt ibolya. A lány türelme elfogyott, egy határozott mozdulattal visszalökte Béla kezét az ajtó másik oldalára.
– Azonnal tűnjön innen, mielőtt rendőrt hívok! Nem hallja? – kiáltotta a lány, nagy lendülettel becsapva az ajtót. Béla támolyogva, összetörve, percekig állt a lány ajtaja előtt, hallotta, ahogy bezárkózott, s halkan ugyan, kis részleteket hallott, hogy valakinek telefonál:
– Siess gyorsan! Itt egy örült! Bezárkóztam, de még mindig itt áll!
Béla lelkileg összeomlott, elindult a lépcső felé, kezében roncsként széthulló ajándékával, pár fokot lépve hangosan kifakadt:
– Ezt érdemlem basszátok meg? Ennyit érek nektek? Béla elkeseredetten törölte könnyeit, s ahogy lépett, úgy érezte, mintha újra átélné a rémálmát. Elbotolva, nem tudni, hogy hogyan, átesett a korláton, csak zuhant a szintek között, zuhanásának halk süvítését hallgatta. Elérve a földszintet, a földhöz csapódásakor a puffanás helyett, mintha egy tucat tányér tört volna szét.
Erre mindenki felfigyelt a házban, a hangoskodás az szinte mindennapos, azzal nem foglalkoztak, na de ez a szilánkos hangú ricsaj, az már bántotta a fülüket.
Mindenki a földszintet nézte, a szinteken a korlátnak támaszkodva. Fehér törmelék, s darabok voltak szerteszét, köztük mozaikos darabokban a törött virágcserép, és a szétporladt, száraz föld. Összesúgtak, hogy vajon mi eshetett le?
Egy a kérdés, de sok a válasz.
Valaki azt mondta, a plafon beázott, s a vakolat hullott le, más azt mondta, a lépcsőház sarkában egy szobor volt állítva emlékei szerint évek óta, meglökhették és az törhetett darabokra.
Az biztos, se nem vakolat, se nem szobor, Béla volt az, s az nem vér volt, ami folyt ki az ujján, hanem az önbizalom.
Mely erőt ad annak, kinek szüksége van rá, ha nagy tetteket akar véghez vinni, ugyanúgy lüktetve árad szét testünk minden szegletében akár a vér, s nyirok egyveleg.
De az élet sok önbizalom romboló hatással sebzi meg az embert, akár a hétköznapi feladatok során megvágjuk, szúrjuk ujjunkat.
És mik ezek a szúró, vágó dolgok? Nos, a rossz munkahely, stressz, a megbecsülés hiánya, akár az éles kés, hegyes tű.
Hadd adjak egy jótanácsot! Bármit is szeretnénk elérni, azt önbizalommal tegyük, s ne hagyjuk, hogy a mindennapok negatív erői megsebesítsenek.