A rózsaszín inggallér

A rózsaszín inggallér

2021. decembere, Tirol. A Bajor-Alpok népszerű pihenőhelye, ezen a téli estén zsúfolásig megtelt. Egy gombostűt sem lehetett elejteni. Szerelmespárok, családok és baráti társaságok boldog kacajától, zsivajától vált hangossá a vendégház. Volt ott minden jó. Melengető gyertyafény, gőzgombóc, és más vacsorák ínycsiklandó illata, az önfeledt szórakozás lehetősége. Csupa vidámság szállt, ami betöltötte a teret, az aznapi megfáradt sítúra lezárásaként. A barátait táncba hívó zene üteme Mia testét is átjárta. Nem meglepő, hiszen a csapatból mindig is ő volt a parkett királynője, nagyszerű ritmusérzékkel megáldva. A helyi zenekar által játszott dallamra való taktusokat, az ujjaival dobolta el formás combjain, mégis ráhagyta a táncot. Most nem csábította eléggé. Nyugodt estére vágyott. Úgy döntött, hogy egy rusztikus faasztal mellett foglal helyet, a pultnál mért jó minőségű habzó bor társaságában. Az asztalnál egyedül ült, és az italból a második körénél járt. Enyhén megszédült elmével, a poharán megcsillanó apró fényt követve, a tekintete, egy tőle kissé távolabbra álló ember vonalait pásztázta. Vékony, sportos alkatú, feltűnő férfi volt. Először a farmernadrágját vette górcső alá, melynek takarásában is jól láthatóak voltak az izmos, szálkás lábak, és az igencsak formás fenék. Ahogyan végigsuhant a szemével a tetszetős idomokon, pillantása megakadt az illető galléros pólóján. A látványától meghökkent. A ruhadarab rózsaszínű volt. Habár ezzel a viselettel még határozottabban tűnt ki a tömegből, a nőnek akkor sem fért a fejébe a dolog. Hogyan létezhet egy férfi ilyen színű pólóval a felsőtestén? Méltatlankodott ugyan, mégis egy megmagyarázhatatlan októl vezérelve, továbbra is rendkívüli érdeklődést tanúsított a jelenség iránt. A szeme sarkából folytatta a szemlélődést, és a tekintete szépen lassan az arcára siklott.
Ott rakoncátlankodtak a széthulló göndör fürtök a homlokán, szemében az osztrák fenyvesek smaragdzölden izzó esti fényeivel. Nem létezett más, ami a figyelmét valaha is így megragadta volna. Olyan ismerős volt az érzés! Na meg az idő kerekének az a semmi máshoz nem fogható kattogása, amikor a hangot nélkülöző szünetekben, a végtelen önmagához képest is végeláthatatlanná nyúlt.
Az igazság az, hogy csak néhány másodpercig bámulta őt. Összezavarodott pillantását a szomszédos asztalon halmozódó söröskorsók hegyi vonulatainak egyik szegletébe fúrta. A gyomra hirtelen remegni kezdett, és érezte, hogy lassan elveszíti az uralmát a teste felett. A világ már egészen megvadult ütemben forgott körülötte.
Odakint, a hegyvidék mesés erdejében, sűrű, nehéz pelyhekben hullott a hó.
„Álom ez vagy valóság? Netán a bor?” – szédítette tovább a gondolat.
A bizonyosság azonban még várakozásra intette. Belső vívódása közben, a biztonságot továbbra is annak az asztalszegélynek a fürkészése jelentette a számára, melynek fogságából nemigen szabadult. Szívverésének egyre sűrűbbé váló ütemétől erősebben pulzált az ereiben a vér. Ettől a lüktető energiától bátorságra kapott. Ismét oldalra rebbent a tekintete, és a pillantásuk összetalálkozott. A férfi átható arcán lassan, egy határtalanul édes mosoly húzódott. Felismerte őt!
A zaklatottság olyan elemi erővel csapott le rá, hogy szanaszét gurultak a gondolatai. Nem állhatta a férfi kitartó figyelmét, és szemeivel lázasan kutatott egy nyugvó pont után. Végül egy kültéri lámpa fényében talált átmeneti menedéket.
„ Uramisten! Ő van itt, Ben!” – cikázott közben a gondolat a fejében.
Nos, többé nem volt képes a férfi irányába nézni. Zabolázta a testét, erőltette a gondolatait, és lelki tusájának eredményeként, egész egyszerűen úgy döntött, hogy menekülőre fogja. Amikor kitárta a hütte ajtaját, arcát azonnal megérintette a fagyos, hegyi levegő. Ügyet sem vetett rá. Nekiindult, és egyre gyorsuló lépteit megint csak annak a kinti lámpafénynek a vezetésére bízta, amely már egyszer megóvta zilált figyelmét. Egy kidőlt, odvas fa derekára ült le a fenyves erdő kellős közepén. Abban a hitben volt, hogy a távolság majd nyugalmat és biztonságot ad a számára, de ahogy a csuklójára helyezte reszkető ujjait, menten ráébredt, hogy nem győzheti szívének ezt a szapora ütemét.
„Most rögtön meg kell nyugodnia!” – csak erre tudott gondolni.
A sűrű hóesés már alábbhagyott. A szomszédos fa tetejéről egy fülesbagoly – talán csak néhány másodpercig – lélegzet visszafojtva figyelte őt. Majd együttérzően annyit jelzett: Uh-húúú! – és a hangját a letaglózó, időtlen némaság követte. Kieresztette a gőzt.
– Mia – a hang, ami szólította, ismerős volt. Kellemesen mély, és olyan bársonyos, mint a kabát, amely most a vállára borult. Önkéntelenül is a puha textilbe gyömöszölte magát, és a karjai vonalát éppen elhagyó kezek után hajolt, de nem érte el. Egész testében remegett. Ekkor jött csak rá, hogy kissé meghűlt, a tájra telepedett csípős és hideg levegő miatt. Amikor nekiindult esztelenül a sűrű erdőnek menedéket remélve, csupán csak egy pulóvert viselt a pólója fölött.
Valaki figyelte őt.
Ben állt mögötte. Nem mozdult. A nevének ízlelésén kívül, másról ő sem szólt. A csend uralta a létezésüket. Meglehet, hogy nem beszélhettek helyettük a szavak. Az egymás nélkül eltelt hosszú évek visszhangja talán, e tiroli hegyek ölelésében megbújó hallgatás, mely a semmit nem mondó, de mégis oly árulkodó nesztelenség fátyolával borult rájuk. Egyetlen hópehely sem hullott már az égből. Megállt körülöttük az idő.
Ismét a férfi hangja törte meg a csendet:
– Nos, újra találkozunk oly sok év után – lépett a nő elé tétován, majd mélyen a szemébe nézett. Tisztes maradt közöttük a távolság. Mia hirtelen felállt, és viszonozta a pillantást. Rabul ejtették azok a lángoló szemek! A szíve a torkában kalapált, a tenyere izzadni kezdett, így hát sebesen a háta mögé rejtette finom kezeit. A két erős kar lágyan magához húzta. Ő engedett. Érezte a másik testének határozott vonalát, amely a csípőjéhez tapadt. A szapora szívverését a mellkasában, miként az ő szívének dobogásával együtt haladt. A karjait lassan, a férfi izmoktól megfeszült nyaka köré fonta. Csodálta hajának enyhén már őszbe forduló, ismerős göndör tincseit, és a szája elragadó ívét, meg annak a szegletében megbújó melengető mosolyát. Mindent tudott róla.
Ben arca lassan közelített felé. Puha ajka a nő ajkát érintette, és ő érezte a forró leheletét. A fizikai mélység megszűnt közöttük. Együtt élték a mesés pillanatot, és vágyták az érzést, melyet csak e régen áhított csók adhatott. Mindeközben számukra ködbe fulladt a tér.
A magaslati felhők szürke elegye, lassan egy családdá olvadt össze. Beborította az eget egy nagy, egybegyűlt felhőtakaró. A tájra vetett halvány árnyék mögül, csak a hold tompa fénye szűrődött át időnként, talán mert ezen az estén, a hókristályok csillogó idomainak védelmezője volt. A korábban határozott véleményű uhú, szoborként állt a tűlevelek sokaságának árnyában, ott, ahol a fenyves fái között élő különös szellő, gyengéden lebegtette testének óvó tollait. A fenyőerdő lakóinak egy altatót is dúdol ez az alkonyi fuvallat, amikor leszáll az est. Mint minden éjjel, most is nyugodt álmokba ringatott e páratlan dallam. A vidék békés volt, és csendes.
Ismét sűrű hóesés borult a vidékre. A férfi újra csókolt. Követelőn, vadul birtokolta a nő ajkait! Gyengéd, ugyanakkor határozott szorításában, soha el nem múló szenvedéllyel fogta körül a testét. Megint, és újból akarta! Lényének ölelésében az összes porcikáját uralta, és mindent elsöprő vággyal kívánta a lelkét is! Nem volt képes betelni vele! Érezte. Tudta. Ismerte. Nem tudni meddig álltak így szótlanul.
Mia a lehető legszorosabban bújt a férfihez. Lehunyt szemmel, és teljes átéléssel hallgatta a mellkasából áradó szüntelen dobogást, mely véget nem érő ritmusként, az ő bensőjéig hatolt. Végül, a lelke sejtelme árulta el, hogyan érez:
„Én mindig is erre a helyre vágytam. Nekem ez az otthonom.”
Egy ponton azután, teljes megnyugvással és boldogsággal telve Ben vállára hajtotta a fejét, és a fülébe suttogta:
– Három dolog volt az életemben, amiben mindig biztos voltam. Nem létezik számomra szerelem házasság nélkül. Kizárt, hogy a szívem nagybetűs Ő-je, bármilyen rózsaszínű öltözéket viseljen! Végezetül az a fájó gondolat, hogy „Nem látlak többé!” Az első és az utóbbi nem jött be – súgta még, miközben a férfira vetette a tekintetét, és pajkosan elmosolyodott.
– A rózsaszín inggallérodon még gondolkodom.