A rémület éjszakája

A rémület éjszakája

Még egyszer ellenőrzöm a GPS adatait, ami szerint valóban közel járunk, már csak alig húsz mérföld, és tényleg megérkezünk. A következő kisváros Hill City, utána Grand Rapids, ami az úticélunk. Ez is csak egy poros kisváros Minnesotában, ám a környéke igazán vadregényes, ami túrázáshoz pont megfelelő.
– Azok ott már Grand Rapids fényei? – kérdezi tőlem Jenny.
– Még nem, ez még csak Hill City.
– Basszus, már kezdek nyűgös lenni!
Jenny ismét csak az út menti fekete semmit bámulja, én meg az útra tapasztom a szemem. Nem lenne jó belefutni valamilyen vadállatba, mondjuk egy szarvasba. Egy barátom nemrég elütött egy jávorszarvast, ami totálkárosra törte az autóját. Amikor megláttam a roncsot, elég hihetetlennek tűnt, hogy ő egy karcolás nélkül megúszta. Itt, a nagy semmi közepén nem szeretném…
Egy hatalmas, robbanásszerű hang szakítja meg a gondolatmenetemet, amitől a kocsi rázkódni kezd, és erőteljesen húz át a szembejövők sávjába, pedig én erővel tartom az irányt, és csak reménykedek abban, hogy most nem jön szemből egy autó sem. Miután az autó eléggé lelassul, a padkára kormányzom, és leállítom a motort.
– Jól vagy? – kérdem Jennytől ám ő csak ijedt arccal bólogat. -Maradj a kocsiban, megnézem mi történt.
– Elütöttünk valakit?
– Nem. Nem hiszem. Maradj bent és zárd be az ajtót!
– Ne. Ne hagyj magamra!
– De Jenny, csak meg kell nézni, hogy mi a fene volt ez.
A kezembe veszem az elemlámpát és kinyitom a kocsi ajtaját, amikor Jenny ismét megmarkolja a karomat. Amikor ránézek, a szemében csak rémületet látok, és érzem a kezén, hogy remeg, miközben úgy szorítja a karomat, hogy szinte fáj.
– Egy perc az egész, csak megnézem mi volt ez, és máris visszajövök. Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!
Jenny megölel, így még inkább érzem rajta, hogy reszket, de aztán mégis elenged.
– Siess vissza!
– Ezt megígérem, én sem szeretnék tovább kint lenni, mint amennyi szükséges.
Amint kilépek a kocsiból, és becsukom az ajtót, rám borul a sötétség. Ez nem olyan sötét, mint otthon Minneapolisban, ez valóban sötét, mert még a kocsi oldalát sem látom, ami a kezem alatt simul a tenyerem alá.
Amikor felkattintom a lámpát, szinte vakít a fénye. Az első kerékre irányítva már látom, hogy nagy a baj. Mondhatnám, hogy defektes lett, de valójában az egész abroncs szétrobbant, csak cafatok lógnak a felnin.
Továbbmegyek, hogy megkerüljem a kocsit, amikor meglátom a hátsó kereket is, ami pont olyan állapotban van, mint az első. A kocsit körbejárva örömmel nyugtázom, hogy a jobb oldalon sértetlen mindkét kerék, ám ez nem húz ki a bajból, mert a kocsiban csak egy pótkerék van.
Visszatérek Jennyhez, majd becsukom az ajtót, és le is zárom.
– Na mi van? – kérdezi tömören.
Miután elmondom neki, hogy mit láttam, az arcát a tenyerébe hajtja, és mintha sírna, pedig nem szokott.
– Nézd. Innen már látni a város fényeit, alig lehet több egy mérföldnél, amit gyalog megjárok alig húsz perc alatt.
Erre Jenny felkapja a fejét és rémülten néz rám.
– Azt már nem. Nem fogsz magamra hagyni!
– Hiszen csak alig fél óra, hozok segítséget, és…
– Nem. Ez is Minnesota! – mondja szinte kiáltva – Éjszaka mindenféle fenevadak kószálnak errefelé. Éhes farkasok, még éhesebb medvék, és még ki tudja miféle állatok.
– Ugyan már. Csak rémeket látsz.
– Nem léphetsz ki a kocsiból! Világos? Nem engedem.
– Akkor mit csináljunk? Várjuk meg amíg erre jár valaki, és hív segítséget?
– Próbáld meg a mobilt.
– Felesleges. Már egy órája nincs térerő, és minél északabbra megyünk, annál valószínűtlenebb.
– Akkor várunk.
– Jenny drágám. Gondold át még egyszer!
– Már átgondoltam, nem mehetsz ki egyedül a sötétbe.
– Akkor gyere vele!.
– Az ki van zárva.
Mivel Jenny nem enged el egyedül, velem jönni meg nem akar, így nincs más hátra, mint várunk. Legfeljebb a kocsiban alszunk.
– Éhes vagyok – mondja a nejem váratlanul.
– Sajnálom. Nincs kaja, legfeljebb egy kis keksz.
– Hol van?
– Hátul a raktérben.
– Bassza meg!
Jenny ismét az ablakon bámul kifelé, bár most sem lát semmit. Én is elhelyezkedek az ülésben, igyekszem kényelmes pózt felvenni, felkészülve arra, hogy reggelig itt leszünk, ami már csak alig nyolc óra.

A kényelem jól sikerült. A gyakorlat már megvan, hiszen máskor is aludtunk a kocsiban. Elszunyókáltam, amiből Jenny rángat ki. Szó szerint.
– Ébredj már! – rázza meg a karomat újra és újra.
Amikor észhez térek, azt látom, hogy a visszapillantó tükröt bámulja, amiből fény vetődik ránk. Egy autó közeledik. Én is felhúzódok, hogy jobban lássam, de nem történik semmi.
– Megállt – súgja Jenny, mintha rajtam kívül bárki meghallaná, amit mond.
– Miért állna meg?
– Honnan tudjam?
Szótlanul nézzük az úton álló fénypárt, de nincs semmi változás. Talán csak annyi, mintha valaki többször is elsétálna a fényszórók előtt, amiből csak egy halvány villanás látszik.
Kis idő után a fénypár egy pillanatra megemelkedik, mint amikor az autó gyorsít, de aztán visszaáll az eredeti magasságba.
– Jön – mondja Jenny megint súgva.
– Valóban, mintha közeledne, csak lassan.
– Miért hajtana lassan?
– Nem tudom.
Valóban egészen lassan közeledik hozzánk a jármű, most már a hangját is lehet hallani. Egyre közelebb ér, már csak alig ötven méterre van, de még mindig lépésben közeledik. A hangja elég jellegzetes, leginkább valamilyen klasszikus modell lehet, talán egy Challanger, esetleg egy Mustang, de lehet akár Camaro is.
– Félek.
– Mitől? – kérdezek vissza, ám amikor ránézek, a szemében valóban látom a félelmet.
– Mit akarnak ezek?
– Hamarosan megtudjuk.
– Ígérd meg, hogy nem nyitod ki az ajtót!
– Megígérem.
A tükörben már alig látni valamit, mert a fény kitölt mindent. Ahogy lassan közelednek, már bennem is kezd nagyobb méreteket ölteni az aggodalom. Nem normális ez a fajta viselkedés, mintha egy vadat cserkésző ragadozó lenne.
A következő pillanatban az eddig mögöttünk közeledő jármű most mellettünk jön egyre közelebb, ám ezzel együtt még lassabban. Most már tényleg aggódom. Leginkább Jenny miatt, aki a mellettem lévő ülésen ül, szinte teljesen összekuporodva. Már nem néz ki az ablakon, nem néz a tükörbe, csak a térdei közé lehajtott fejjel várja, hogy vége legyen.
Még egy másodperc, és a kocsi mellénk ér, így végre megláthatom, kik ülnek benne. Idegtépő lassúsággal közelednek, amikor rájövök, hogy a sötét miatt nem láthatom az utasokat. Felkapcsolom a belső világítást, ami halvány fényt vet a mellettünk lévő autóra, így mos már látom, hogy egy kabrió, nyitott tetővel, és ketten ülnek benne. Még egy másodperc, és talán megláthatom őket.
Amikor az ajtónk egy vonalba ér, a másik autó megáll, majd ezzel együtt egy gázfröccs hangja tépi fel az éjszakát és az idegeinket. Mint egy gépállat úgy ordít ránk.
Az arcokat nem látom, ezért a kezembe veszem az elemlámpát és rájuk világítok vele. Bárcsak ne tettem volna.
A másik járműben két alak ül, és mindketten engem néznek, a tekintetük, mint egy bábu. A fejüket takaró kapucni alatt két fehér arc látszik, mintha nem is élő emberek lennének, hanem csak bábok. A két mozdulatlan, fehér arc szinte világít a sötétben.
Néhány pillanatig meredtem bámulom őket, amikor feltűnik, hogy a hozzám közelebb ülő alak szája mozog.
Ekkor eszmélek rá, hogy az ablak zárva van, ezért egy kicsit lejjebb engedem, hogy halljam a szavakat is. Most nem beszél, ezért még lejjebb engedem, amikor eljut hozzám a hangja.
– Segíthetünk?
Az ijedtség után, most a megkönnyebbülés vesz rajtam erőt, érzem, ahogy a feszültség oldódik bennem. Mert az a hang, ami a tudatomig eljut, egy gyerek hangja, jobban mondva egy kislányé. Ez felbátorít ezért még lejjebb tekerem az ablakot, miközben Jenny az oldalamat üti.
– Ne nyisd ki! – mondja halkan.
– De hát csak gyerekek.
– De milyenek? Nem láttad az arcukat?
A kérdést válasz nélkül hagyom, majd visszafordulok feléjük. A pillantásom az egyik fehér arcra esik, aki most a kocsi mellett áll, és közvetlen közelről néz a szemembe.
– Segíthetünk? – kérdezi ismét azon a csilingelő gyereklány hangon.
– Igen. Defektet kaptunk, kettőt egyszerre, de csak egy pótkerék van. El tudnátok vinni a városig?
– Persze. Hill City itt van alig öt percnyire.
– Jaj, de jó, nagyon hálásak lennénk, ha…
Csak egy pillanat volt, amíg Jennyre nézek, ám amikor visszafordulok, az arc már nincs előttem. Hiába nézek körbe, a lámpa fényében nem látom őt, csak azt, aki még most is a kocsiban ül a volán mögött.
A nézelődésből Jenny sikolya térít magamhoz. Amikor felé fordulok, a feje megint a térdei között van, az ablak előtt meg ott áll az az arc, aki egy pillanattal ezelőtt még hozzám beszélt.
– Hozzátok a cuccokat, mert indulni kell – mondja a fehér arcú idegen, majd mire egyet pislogok ismét eltűnik.
– Jenny. Hallasz? Elvisznek minket. Gyere, indulnunk kell!
– Nem, én félek tőlük.
– Nincs mitől félni, hiszen még csak gyerekek, talán valami maszkabálból jönnek. Gyere!
Összeszedem a szükséges dolgokat, beledobálom egy táskába, majd Jennyt átölelve kiszállunk a kocsiból. A másik kocsi hátsó ajtaja már nyitva, mintha csak ránk várna. Bedobom a táskát, majd Jennyt magam előtt terelgetve én is beülök, mire a kocsi csikorgó gumikkal elstartol, így repesztünk Hill City felé.

Alig három perccel később a kocsi megáll Harry bárjánál. Mikor már a poros aszfalton állunk, a beszédes fehér arcú röviden így szól:
– Sok szerencsét!
– Köszönjük – mondom hálásan, ám azt csak Jenny hallja, mert a Camaro már messze jár.
– Gyere, együnk valamit!
Szerencsére Harry bárja nyitva van, és még enni is lehet. Leülünk egy asztalhoz, és mire körülnéznénk, egy felszolgálólány áll meg az asztal mellett.
– Sziasztok, én Gina vagyok, mit ennétek?
– Szia Gina. Valami kiadósat ennénk, az sem baj, ha finom.
– A ház ajánlatát javaslom.
– Legyen az, és hozzá két sört is kérek.
– Rendben, máris hozom.
Amíg várakozunk, Jenny alaposan körülnéz a helyiségben, ahol rajtunk kívül még hárman ülnek egy-egy asztalnál. Az egyik eszik, a másik kettő meg csak sört iszik, miközben látszólag nincs is tudomásuk a körülöttük zajló világról.
Jenny, miután befejezte a helyiség felfedezését, odahajol hozzám.
– Látod azt a lányt a falon? – kérdezi tőlem.
– Látom. Mi van vele?
– A bejáratnál is láttam egyet, és a pult mögött még több van.
– Igen. Úgy látom, hogy keresik, mert eltűnt.
– Nem gondolod, hogy egy ilyen kisvárosban szokatlan, hogy ennyien eltűnnek, és mind fiatal lány?
– Lehet, hogy fura, de én nem engedem, hogy te is eltűnj.
– Kedves vagy.
– Meg is hoztam a két sört, a kajára még egy kicsit várni kell, nálunk minden frissen készül. – Addig hozzak még valamit?
– Nem szükséges – mondom Ginának, ám Jenny rákérdez.
– Mondd csak, kik azok a lányok a falon és a bejáratnál is?
– Keresik őket, mert eltűntek.
– Hogyan tűntek el?
– Szerintem nem akarjátok tudni.
– Mi van, ha mégis?
– Akkor elmondom.
– Halljuk! – mondja Jenny, majd hátradől és csak néz Ginára.
– Alig három napja volt az utolsó eltűnés…
– Három napja?
– Aha. Szóval este bejött egy pár, leültek és rendeltek.
– Mit rendeltek?
– A ház ajánlatát. Aztán hozzáláttak az evéshez, és megettek mindent. Aztán a fiú kiment a vécére, addig a lány itt ült, ahol most te is, utána váltás volt, és a lány ment a vécére, de nem jött vissza.
– Hogy érted, hogy nem jött vissza?
– Úgy, ahogy mondom. Kiment és azóta senki nem látta. A fiú még egy ideig kereste, de amikor a helyi seriff is kijött, akkor már sehol nem volt, pedig még a vendégek is körbejárták a környéket, de senki nem látta.
Jenny arca egyre sápadtabb lett, amint hallgatja az eseményt. Egyre lejjebb csúszik ültében, és látom rajta, hogy ismét a rémület uralkodik el rajta.
– És a másik eltűnés? – kérdezem én, mert egyre kíváncsibb vagyok, és mert Jenny szótlanságba burkolózik.
– Az is szinte ugyanaz. Bejött egy pár, ettek, majd a lány kiment a vécére, és azóta senki nem látta. Nyomtalanul eltűnt.
– Ők mit ettek?
– Amit ti is.
– Ők is itt ültek, ahol mi?
– Igen.
– Rosszul vagyok – mondja Jenny, majd összegörnyed ültében és úgy tűnik hányni fog.
– Légyszi ne ide hányj, inkább menj ki a mosdóba! – mondja Gina jóindulatúan, de Jenny nem így érzékeli.
Felpattan, és szinte vicsorogva mondja Ginának.
– Oda én nem fogok menni. Nem. Inkább a bejárat…
Nem fejezi be a mondatot, mert futva megy a kijárat felé, majd miután kirobban az ajtón, hallani lehet, ahogy hány, pedig már vagy tíz órája nem ettünk semmit.
– Lehet tudni valamit az eltűnésekről?
– Nem sokat. Állítólag két lány volt az úton, azt mondták, hogy gyanúsan viselkedtek, követték őket idáig, de rajtuk kívül nem látta senki. Csak az a lány említette, de sajnos ő már nem mondhat ennél többet.
– Két lány? Egy kabrió Camaroval?
– Azt nem tudom, hogy Camaro volt-e, de igen, két lány volt. Olyan fehér arcú lányok, mintha valami Halloween jelmez lett volna. Legalábbis ezt mondta.
– Kész a hatos! – halljuk meg a pult felől, amit Gina is megerősít.

– Kész a kajátok, máris hozom.
Elfog a rémület. Ezek szerint a két lány… belegondolni is szörnyű, hogy mi lett volna, ha…
Egy perccel később Gina leteszi az asztalra az ínycsiklandó tálat, amin egymásra pakolva sorakoznak a legfinomabb illatos húsok.
– Amúgy nem kell félnetek, mert a seriff nyitva tartja a szemét, és még a szövetségiek is itt járnak a környéken, ha bármi történne…
Gina nem fejezi be a mondatot, inkább magunkra hagy, mert Jenny sápadtan és fáradtan betántorog, majd visszaül a helyére.
– Hogy tudsz ilyen jóízűen enni?
– Hát… mert éhes vagyok, és mert finom is. Kóstold meg.
– El akarok menni.
– Mégis hova? Gyalog az éjszakában meddig jutnál?
– Mindegy csak el innen.
Jenny csak könyököl az asztalnál, amikor Gina ismét odalép hozzánk.
– Hozhatok neked valami könnyűt?
– Nem, köszi, el akarok menni. Van a közelben egy motel, vagy csak egy szoba? Aludni akarok.
– Hát… – kezdi Gina, majd körbefordul.
– Szerencsétek van – mondja, miközben rámutat egy asztalnál alvó középkorú fickóra.
– Ez nekünk miért szerencse?
– Mert neki vannak kiadó szobái. Az, hogy most itt van, azt jelenti, hogy nincs lakója.
– Remek – mondom két falat között.
– És van egy autószerelő műhelye is, de az most nem működik.
Ennek hallatán felkapom a fejem, leteszem a húst, és felállok, majd odalépek a fickóhoz, és megbökdösöm a vállát. Az ember csak horkant egyet, és alszik tovább. Meglökdösöm erősebben is, mire felegyenesedik, és rám néz. Pontosabban az arca felém fordul, a szemei nyitva vannak, de hogy mit lát, azt talán még ő sem tudná megmondani.
– Uram! Kivennénk egy szobát erre az éjszakára.
Ez hatott. A pasi feláll, majd kissé dülöngélve elindul a kijárat felé, de én nem követem. Jenny nincs ott, ahol eddig ült. Eltűnt.
– Hol van a lány, Jenny? – kérdezem Ginától, aki értetlenül néz rám.
Érzem, ahogy elszáll belőlem az erő. Én nem hiszek az ilyen misztikus dolgokban, de ha Jennyről van szó, akkor nem kockáztatok. Odalépek a táskámhoz, amiben a puskám is van, – egy lefűrészelt csövű mossberg, ami kényelmesen elfér a táskában, – majd kiveszem, és megfordulok. Gina jártas ebben a jelenetben, mert amikor meglátja a shotgunt a kezemben, egyből hasra vágódik, ám én átlépek fölötte, és berontok a hátsó helyiségbe.
Csend van és sötét.
– Jenny! – kiáltom bele a sötétbe, majd fülelek. Semmi.
Megyek tovább, miközben a nevét ismételgetem.
– Jenny!
Nem jön válasz, de még egy nesz sem. Tovább nyomulok előre, amikor egy ajtó zárja el az utam. Megnyomom a kioldóját, és egy erőteljes lökéssel kitárom. Az éjszaka sötétje néz a szemembe, én meg lépek kettőt előre, és körbenézek. Nem látom Jennyt, amitől egyre idegesebb leszek, ezért előbb elfutok az épület eleje felé, arra számítva, hogy talán az útra ment ki, de mivel nem látom, visszarohanok a hátsó rész felé. Itt csak néhány ház van, köztük fák és bokrok, bármelyik mögött lehet. Merre menjek?
Talán az ösztönöm irányítja a lépteimet, talán az, hogy mintha hangokat hallanék, elindulok abba az irányba. Egy gondozott kerten átvágva, egy nagyobb tér kerül elém, ahol az egyik oldalon egy lakóház kertje terül el, a másik oldalon pedig a helyi tűzoltóság épülete rejtőzik a sötétben.
Amikor odanézek, egy pillanatra még látom, ahogy a bejáró harmónika ajtaja épp a padlóra zár, ezzel együtt hallom a csattanását is. Egy gyors mozdulattal odaugrok és felrántom, meg sem várva, hogy kinyíljon, a lenti résbe vetem magam, és begördülök a kapu alatt.
Amikor felállok, a félhomályban meglátok két alakot, amint épp vonszolnak valamit a padlón.
– Állj! – kiáltok rájuk, de mivel nem engedelmeskednek, a mennyezetbe lövök egyet, mire mindkettő megáll. – Ne mozdulj!
A fegyver csövét az álló alakra irányítom, és közelebb lépek hozzá.
– Fred – hallom meg Jenny gyenge hangját.
– Jenny! Jól vagy?
– Csináld már! – mondj az az alak, akire a fegyverem csöve irányúl.
Ekkor valami váratlan dolog történik. A helyiségben fény gyúl. Előbb csak villanások, majd sorban pattogva kivilágosodnak a mennyezeten sorakozó neon fénycsövek. A meglepetés fokozódik, hiszen a velem szemben álló alak, ugyanaz a… a fehérarcú, aki elhozott minket idáig, aki segített nekünk. Így, hogy teljes megvilágításban láthatom, már egészen más benyomást kelt. Alacsony vézna, és…
– Mi folyik itt? – kérdezi egy mély hang, aki tőlem jobbra közeledik felém.
A következő pillanatban még három tűzoltóruhás nagydarab férfi sorjázik elő az ajtó mögül. A kinyújtott tenyerem megállítja őket, én pedig tovább lépkedek a fehér arcú felé.
– Csináld! – kiált rá ismét a társára, aki Jenny mellett térdel, és akinek valami csillogó tárgy van a kezében.
A térdelő nem mozdul, ezért aki velem szemben áll, egy hirtelen mozdulattal ott terem a másik mellett, kiveszi a kezéből azt a valamit, ami leginkább egy késre hasonlít, majd a feje fölé emeli, és… a fülrepesztő durranást követően, egy kecses hátraszaltóval elterül a kemény padlón.
Újratöltöm a puskát, és most a másik felé araszolok, aki ebben a pillanatban veszi fel a padlóra hullott kést. A kezében tartja a fegyverét, de most nem Jenny a célpontja. Feláll, lép egyet felém, miközben a kést felém fordítja.
– Nem győzhetsz – mondja nekem, miközben úgy vicsorít, hogy meglátom, a szájában a metszőfogak sokkal nagyobbak, mint egy kutyának. Baszki. A döbbenettől kissé leeresztem a puskát, és szinte csodálkozva nézek rá. Még sosem láttam vámpírt, ami azt illeti eddig megvoltam arról győződve, hogy nem is léteznek.
– Mi vagy te? – kérdezem tőle, ám ő válasz helyett a kést a nyakához emeli, és egy mozdulattal magába szúrja. A következő pillanatban elterül a padlón és csak néz fel rám.
– Nem győzhetsz – mondja ismét, de már alig lehet érteni a szavait.
– No lám. Mégis én győztem.
– Nem győzhetsz. Visszatérek.
Amint ezt kimondja, több dolog is történik egyszerre. A fehér arcú vámpír kileheli a lelkét, és tényleg, valami szürke, ködszerű felhőcskét látok, ami mintha belőle áramlana, miközben a teste, mint valami kihülő parázs szertefoszlik.
A másik dolog, ami meglepetést okoz, hogy az összes ajtó kicsapódik, és feketeruhás kommandósok lepik el a helyiséget. Ezekkel mit sem törődve odatérdelek Jennyhez, aki épp ebben a pillanatban tér magához.
– Látod, mondtam, hogy nem engedem, hogy elvigyenek.

Miután minden tisztázódott, és Jenny is megerősödött, végre eljutottunk Grand Rapidsba, és végigjártuk az eltervezett túrát.