Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
A pöttyös csoda
Az én történetem egy dalmatáról szól, aki igazi küzdő volt. Nyolchetes, pöttyös gombócként érkezett hozzánk. Defny lett a neve ennek az ennivaló kislánynak.
Defny igazi kis vadóc volt. Rendkívül játékos és értelmes kutyus, de a filmbeli dalmatákkal ellentétben nem volt valami közvetlen az idegenekkel. Bár idővel hozzászokott a gyerekek általi simogatásokhoz, az elején nem nagyon tolerálta.
Hét hónapos lehetett, amikor észrevettem, hogy a hátsó lábait kicsit furcsán emeli. A doki szerint előfordul náluk, úgynevezett fajtabetegség, kapott rá injekciót és másnapra „kutyabaja” sem volt.
A napjaink reggeli gyors sétából, egy déli és egy csavargós esti sétákból álltak. Imádta a póráz nélküli létet, bár beletelt egy kis időbe míg dűlőre jutottunk egymással ez ügyben. Makacs volt, de én még inkább. Elég öntörvényű kutya lévén, párszor összetűzésbe is kerültünk emiatt.
Történt egy szép délutáni nap a kötelező oltás miatt kellett az állatorvoshoz mennünk. A doki rendelője tőlünk szerencsére egy ötperces sétára volt.
Mivel gyakorta sétáltunk arra és – a dalmatám örömére – csak ritkán mentünk be, így nem gyanította, hogy most mi lesz az úti cél. Ahogy közeledtünk rendelőhöz, mintha megérezte volna és elkezdte húzattatni magát. Az arra sétálóknak legalább feldobtuk a napját. Ugyanis voltam én a póráz végén és volt Defny, aki leült és az istennek sem volt hajlandó egy lépést sem tenni. Próbáltam parancsolni neki, hogy álljon fel és jöjjön. De meg sem mozdult, sőt egyre erőteljesebben ellenkezett. Mikor már nem hatott ez sem, mint „jó gazdihoz” illik, elővettem a kedvenc nasiját, hogy ezzel becsalogassam.
És láss csodát, működött! Hittem én, mert Defny jó kutya módjára felállt, kivette a kezemből a jutalom falatot és ahogy megérezte, hogy nem feszül a póráz, sarkon fordult és uccu neki! Úgy futott hazáig, mint a nyúl. Csak a házunk bejáratánál tudtam utolérni, hiába kiáltoztam a nevét, meg sem hallotta. Az ajtó előtt ülve várt rám örömmel csóválta a farkát, ahogy odaértem hozzá. Én már nem voltam ennyire boldog, mint ahogy ő gondolta, de rá is jött hamarosan, mikor leszidtam.
Ha valaki kutyatulajdonos, az jól tudja, hogy ilyenkor milyen ártatlan szemekkel tudnak nézni. Ez nálam is hatott, el is szállt a mérgem. Megsimogattam a fejét és szent volt a béke.
Azért szép lassan összecsiszolódtunk és tényleg szófogadó kutya vált belőle. Másfél éves korában viszont visszatért a betegsége. Munkából hazaérve mindig jött elém üdvözölni. De egy alkalommal hiába vártam, hívtam semmi. Amikor megláttam tudtam, hogy nagy a baj.
A dalmatám úgy feküdt a földön, mint egy darab fa. Szó szerint kővé vált, úgy nézett ki mint egy élethű szobor. Nem mozgott, lábai kinyújtva mereven, egyszerűen nem lehetett behajlítani. A szeme üvegesen nézett vissza rám, a száját sem tudta kinyitni.
Az első döbbenet után az orvoshoz vettük az irányt. A doki is teljesen értetlenül állt az eset előtt. Valami bénulásra gyanakodott, amit nem tudni mi okozhatott. Mérgezést kizárta, inkább idegrendszerrel összefüggő betegség állhatott a háttérben.
Bár igyekeztem tartani magam, de amikor azt mondta, hogy sajnos nagyon valószínű, hogy nem éli túl, eleredtek a könnyeim.
– Az nem lehet, hogy az én életvidám, bohókás dalmatám itt hagyjon – gondoltam magamban, de az orvosnak csak annyit tudtam kinyögni, hogy meg tudja-e mégis menteni.
– Nézze, elkezdek infúziót adni neki, de két hétig mindennap kell adni. Ha beválik, akkor meg fog gyógyulni. Ha úgy jó, nyugodtan maradhat itt addig a kutyus.
– Köszönöm doktor úr – hálálkodtam – de inkább vállalom, hogy mindennap elhozom, nem hagyom itt.
Valahogy úgy éreztem, hogy az otthoni környezetében, ahol én is ott tudok lenni mellette, az jót tenne. Azt szerettem volna, hogy érezze, ott vagyok neki ha szükséges, nem pedig egy idegen környezetben gyógyuljon.
Az első éjszakát végigsírtam mellette és próbáltam a doki utasításait betartani. A bénulás miatt szájzára volt, ami azt jelentette, hogy nem tudta még a száját sem kinyitni. Műanyag injekcióval adagoltam a szájába a vizet, hogy ki ne száradjon.
Másnap megismételtük az infúziót és még a következő két nap sem történt semmi változás.
– Őszintén szólva – kezdte a doki – én már azon is csodálkozom, hogy még él. Iszonyú élni akarás van benne.
Ez szíven ütött. Hazafelé az úton végig beszéltem hozzá, hogy tőle életerősebb kutyus nincs és sikerülnie kell meggyógyulnia, mert más lehetőség nincs. Amikor az esti injekciós itatásra került a sor már nem az az élettelennek tűnő szempár nézett vissza rám, hanem a régi pajkos tekintet. Az élettelennek tűnő tekintetbe visszatért az élet.
Másnap reggel már az itatás is könnyebben ment, ugyanis az eddig szoborszerű pöttyösöm már a fejét is fel tudta emelni. Alig vártam, hogy menjünk az orvoshoz és megnézze ő is.
– Ez szinte hihetetlen – csodálkozott. – Megmondom őszintén, hogy még öt százalék esélyt sem adtam annak, hogy túléli.
– Igazság szerint én sem gondoltam – válaszoltam vissza.
– Talán érezte azt, hogy szeretik és erőt adott neki. Magához biztosan nagyon ragaszkodik – mondta.
A könnyeimet nyeldekelve csak bólintani volt erőm. Innentől kezdve napról napra egyre jobban lett. Ami azt jelentette, hogy fokozatosan szűnt meg a bénulása. Először a fejét tudta mozgatni, majd egy hétre rá, már a mellső lábait is képes volt mozgatni. Igaz még csak kúszni tudott, mert a két hátsó lába még merev volt. Szinte újra meg kellett tanulnia járni.
Beletelt vagy két hétbe mire lábra tudott teljesen állni. Még bő fél évig látszott a járásán, hogy nem mindig tudta a hátsó lábait koordinálni, kicsit imbolyogva ment. Defny kedve is egyre jobb lett. Ahogy erősödött, úgy tért vissza a régi dalmatám.
Bár sétáink során sokan furcsállva néztek ránk, mi tudtuk, hogy mindennap egyre jobb lesz.
Egy év múlva már nyoma sem volt a betegségének. Újra a régi Defnyként tündökölt.
Dalmatám úgy hálálta meg nekünk a gondoskodást, hogy sok-sok évet velünk élt még, közel tizenhat évet varázsolt szebbé. Ha valamit lehetett tőle tanulni, mindenképpen azt, hogy küzdeni kell és hinni a csodában.
