A Pontifex
A Pontifex
2328 március idusán korán kitavaszodott a Vatikán Palotában. A friss virágillat áthatotta az összes szintet, emeletet, alagsort és termet a hatalmas kőépületben. Veraghi camerlengo, Trieszt címzetes püspöke mégis idegesen törölgette a könnyeit ráncos arcáról, miközben VI. Ferenc pápa ravatalánál imádkozott. Őszentsége alig múlt 49 éves, tettvággyal, ambíciókkal volt tele, különösen mióta 2326 végén elvette hatodik feleségét, az ifjú Francesca Bernardi kisasszonyt Szardíniából. Az udvari pletykák szerint a Szentatya azóta kizárólag Francesca asszonyt rendelte a hálótermébe, még első feleségét, a Pápaasszonyt is hanyagolta, de hát, korholta sokszor a szószátyár káplánokat maga Veraghi is, a pápa joga eldönteni, ehhez senkinek semmi köze nem volt, a trónörökösről pedig már úgyis gondoskodott hosszú ideje. VI. Ferenc új erőre kapott a nász hatására, nemsokára újonnan mozgósította a Vatikán erejét és sikeres misszióval előbb a Pireneusok északi oldalán túlra vitte el Krisztus kegyelmét, majd egy rövid téli háborúban Luxemburgtól hódított meg egy pár völgyet az Ardennekben. Hadisikerein felbuzdulva Karácsony napján örömmel jelentette be, hogy a hű krisztushívő Hercegovina-Montenegroi királlyal felújította a szent szövetséget és a tavasz beálltával az Adria Flotta ki fogja űzni az istentelen magyarokat a nyugat-Balkánról. A korai tavaszt egy isteni jelként értelmezve megindult hát a dicső misszió, nem egészen nyolc nappal később a szövetséges krobótok flottája is kihajózott, hogy egy órán belül meg is semmisüljön mind a hat hadihajójuk. Ahogy persze a szárazföldi csapataik is, maga az Adria Flotta, azon huszonkétezer vértanú, lovasok és légionisták, összesen vagy négyezren. A magyarok bosszúhadjárata a hírek szerint azóta is tart, végigpusztították a krobót partokat, elfoglalták Mostart, porig égették Herceg Novit, és ki tudja, mi a tervük a Vatikánnal. Az Egyház elvesztette a hadereje több mint egynegyedét, a görög eretnekek pedig még nagyobb hadsereget kötnek le Tesszáliában és a Peloponésszoszon, és Hispánia is elveszni látszik. Őszentsége együtt halt az Adria Flottával, amikor a küldönc meghozta a velencei esperes jelentését, VI. Ferenc ágynak esett, és pár óra múlva meghalt.
A camerlengo nagy sóhajjal feltápászkodott térdepléséből, és utoljára megtörölte a szemét. Lett volna bőven miért zokogni, bár most csak a virágillattal keveredett tömjénfüst bántotta a szemét, nehéz lesz a következő néhány hét, amíg a Trónörököst meg nem koronázzák. Az ifju Alessandro prímáspüspökhöz már el kellett érjen a hír Aiaccuba, a custos esperes jelentette, hogy a katonái folyamatosan az eget kémlelik, a kikötőben teljes a készültség éjjel-nappal, hogy a Trónörökös léghajója akármikor kiköthessen.
– Szegény fiú, szegény ifjú – mormogta magában Veraghi, idegesen morzsolva gyér szakállát. Egész délelőtt rótta a Palota lépcsőit, osztotta a parancsokat, futtatta a küldöncöket, ordítozott a takarító szolgákkal, ingerült levelet diktált Anconába, utasította mindkét feleségét, hogy legjobb ruháikkal, legszebb ékszereikkel felpakolva haladéktalanul fűttessék fel a legnagyobb gőzkocsit és induljanak Őszentsége temetésére! Mint camerlengonak, most Veraghinak jutott minden felelősség, három napja, mióta Ferenc elhunyt, nem aludt többet egyszerre egy óránál, alig evett, és az árnyékszéket sem látogatta. Sok terhelés ez egy hatvannyolc éves embernek, és még messze volt a nap, a Koronázás napja, amelytől kezdve az élete helyre billenhet. Este tizenegy óra elmúlt, és Veraghi engedélyezett magának egy kis pihenőt, egy óra szundítást, hogy aztán – miután az ajtónállója felébreszti – folytathassa a munkát. Ruhástól lefeküdt az ágyába, de mégsem tudott elaludni. Folyton a trónörökös járt az eszében. Öt esztendeje látta utoljára, amikor az ifjú betöltötte a tizenhetedik életévét, és atyja a nagykorúság elérésével beiktatta a prímáspüspökségbe, majd léghajóra szállt, hogy elfoglalja a hagyományos trónörökösi székhelyét Korzikán. Magas, sötét hajú fiatalember volt, akkor is már edzett termetű, csak úgy feszült izmain a püspöki talár. Nem lesz egyszerű pontifikátusa, a camerlengo csak ezen tudott agyalni. Mennyi csúfos vereség, mekkora anyagi veszteség, huszonkilenc hajó, a lovak, a legionisták felszerelése, fegyverei, a szövetségre áldozott erőforrások. A le nem aratott gabona, melyet a besorozott vértanúk hiánya hagy a földeken. Hispánia, Görögföld, Nyugat-Európa, Balkán, az Egyház szinte minden határvidéken nehéz helyzetben van, okos, higgadt döntésekre lesz szükség egy alig huszonhárom éves fiatal férfitől. Ráadásul, a Trónörökös még nőtlen volt, a püspökök el fogják várni, hogy a következő három évben három pápai esküvőt is üljenek meg, ezt is a hagyomány írta elő. Nem lesz olcsó mulatság az sem, de a camerlengo már legszívesebben ott tartott volna, mert addig is meg kellett szerveznie az Egyház összes püspökének, egyházmegyés, címzetes, különleges püspöknek egyaránt az ellátását, szállásolását Vatikán Palotában, és az azt körülölelő Cittasanta városában, a temetést, a böjti szertartásokat a Gyász Hetén, majd a három napos Koronázóünnepet. A kincstárnok atyákkal sokat fog veszekedni, könyörögni, alkudozni vagy fenyegetőzni, mire majd a harmadik ünnepnapon végre misét celebrál, és felhelyezi az új pápa fejére a bronzkoronát. „Sok a teendő, sok a gond, sok a költség” – gondolta, mikor az ajtón kopogás nélkül berontott egy plébánosi rangú custos.
– Elnézést, Eminenciás uram, dicsértessék! – hadarta – Kikötött a Szent György!
A camerlengo kis híján kiugrott az ágyból, mert nagy vakmerőségre vallott, hogy a sötét éjszaka közepén kikötött a vatikán legnagyobb nem hadi léghajója, melyet a trónörökös egyedi igényei alapján épített a Derry Manufaktúra a messzi Ír Királyságban. A custos menet közben szabadkozott, hogy bizony az esperes nem engedte eloltani Cittasanta jelzőtüzeit, mert számított arra is, hogy a néhai Szentatya egyetlen fia éjjeli órán érkezik meg.
Mire a Szent Trón Csarnokába értek, a trónörökös már ott állt a ravatalnál, körbevéve vagy féltucat idegen kinézetű lőfegyveres férfival. Arrébb, a bejáratnál még több alak gyülekezett, akiket a camerlengo nem ismert fel a gyér fényben. A lépcsőn lefelé Viraghi végigmérte a fiatalembert, és meglepődve tapasztalta, hogy még magasabb és erőteljesebb lett az évek folyamán, de furcsállotta, hogy díszruhát valamint fehér palástot öltött gyászviselet helyett. „Bizonyosan iparkodott” – gondolta Viraghi és gyorsan odasietett, amennyire tellett, fürgén térdet hajtott a jövendő pápa előtt.
– Dicsértessék, don Alessandro! – köszönt Viraghi – Részvétem a fájdalmadban!
– Ámen, don Marco, kelj fel kérlek! – az ifjú trónörökös csak a ravatalt bámulta – Azt írtad, Őszentsége gyorsan túlesett a szenvedésein!
– Így van, mio’signore, kora este dőlt ágynak, nem sokkal éjfél után pedig meg kellett szólalnia a harangoknak! Az Úr nagyon szerethette Őszentségét, hogy ily fiatalon, pár órányi haláltusát elszenvedve magához hívta!
– Az biztos! Hiszen boldogok a lélekben szegények! – Viraghi szava megakadt a torkán, döbbenten bámult az apját egy kicsit sem gyászoló trónörökösre, aki tovább beszélt – A bolond barma bullában hirdette ki, hogy melyik balkáni püspökség melyik nyomorult seggnyalójához fog kerülni! Csodálom, hogy nem küldött futárt a magyarok királyának, hogy előre beszámoljon a haditerveiről! A Custodes remélem, nem vett részt ebben a balkáni elmebajban?
– Nem, mio’signore! Szlavóniában a krobót király csapatai támogatták volna vértanúinkat! Micsoda balsors!
– Balfék, nem balsors – mondta megvetően a trónörökös, majd csettintett az egyik puskás idegennek – Treu aquest cadàver d’aquí! Ja comença a fer pudor!
Viraghi megint csak megdöbbent, a trónörökös a baleáriak nyelvén parancsolt.
– Uram, nem illendő! – mondta félelemmel a hangjában – Idegen szavak a világ első embere szájából! – A trónörökös nem is figyelt rá, a baleáriak közül kettő felnyalábolta az ernyedt holttestet, egy harmadik levette a halottról a méretes, arannyal ékesített bronzkoronát és átnyújtotta don Alessandro kezébe, a másik kettő pedig kicipelte a testet. Az ajtóban tolakodók félrehúzódtak előttük. Viraghi remegett a félelemtől, miközben a trónörökös a fejére próbálta a koronát.
– Nehéz! – mondta, csak úgy igazából senkinek – Nem csoda, hogy megbolondult az apám, ha ezt cipelte a fején! Viraghi püspök! Folyamatosan jegyezted a főkönyvet?
– Ter… Természetesen! – Viraghi nem talált szavakat a félelemtől. Istenkáromlás! Az ifjú minden kánont és szokást felrúgott, idegen katonákkal strázsáltat… Mi fog még következni? Mivel kérdőn nézte, Viraghi folytatta a válaszát:
– Minden ceremoniális költség, az óvatosan takarékos, de méltó eseménysorra várhatóan kicsit több lesz, mint tizenegymillió líra!
– Ne fáradj, szükségtelen a felhajtás! A temetést holnap hajnalban tartjuk, családi körben. A koronázásra nem kell ceremónia, mint láthatod, túlestem rajta!
– De mio’signore, a szokás úgy tartja…
– Nagy ívben leszarom – közölte az új pápa, és habozás nélkül elindult az emelvény felé, melyen a pápai trón állt. Viraghi megpróbált utánamenni, de az egyik baleári testőr ráfogta az ismeretlen, nem ír, de nem is vatikáni formájú karabélyt. Viraghi a puskacsövet bámulta, és izzadt. Nem szabadna hagynia, szerencsétlenség, ha az uralkodó ekkora szentségtöréseket hajt végre. Mi több, ez égbekiáltó bűn, Isten büntetése fogja súlytani őt, és a környezetében mindenkit, aki ezt megtűri.
– Mio’signore kérlek!
– Hogy mondtad, don Marco?
– Őszentsége! – suttogta megadóan a camerlengo – Egyházunk három évszázada alatt kialakult a kegyelem törvénye. Isten kegyelme mentette meg az egyházat a kipusztulástól, ez a… kapkodás, sietség, az Úr rosszallását vonhatja maga után! Atyád és elődei a nehéz évek alatt…
– Meghíztak – mondta szórakozottan az ifjú pápa – Tudod, négyszáz baleári áll a szolgálatomban. Sajnos még nem tudják a vatikáni nyelvet, de idővel megtanulják. Drága apám őket az Úr nyájának hű tagjaiként írta le. De szerintem inkább vad farkasok ők, mint juhok. Apám kudarcain gondolkodva jöttem rá, hogy kellenek nekem, és ők örömmel szegődtek az Egyház szolgálatába.
A pápa filozofálgatott, láthatóan nem vett tudomást az előbb kapott intelmekről, akkor is folytatta, amikor a nyugati lépcsősor felől vékony, asszonyi panaszhangok kezdtek hallatszódni!
– Kell egy erő, aki csak hozzám hű, kedves Viraghi, nem a Custodes, nem a mihaszna vértanúk. Kell, mert olyan változások lesznek, hogy egyeseket meg kell feddjek! Melyik hű lövészkáplárom fogja esetleg az apját-bátyját lelőni jó szívvel, ha kell! – a hangok a nyugati szárny felől egyre erősödtek – Sok, püspököm, sok változás lesz, és kevés az időm. Agostini esperes! Jöjj kérlek!
A bejáratnál várakozó sokaságból kivált egy alacsony termetű férfi, aki a Pugnus Dei szürke reverendáját viselte, mellére tűzve az ezüstkereszt, az esperesi rang jelzése. Viraghi remegve nézett rá, azért fohászkodott, hogy csak véletlen névazonosság okozza az újabb rettegését, de a keserű felismeréstől, amikor ránézett az összeégett képű férfire, minden maradék ereje elhagyta.
– Filippo káplár?
– Don Filippo Agostini, a Pugnus Dei Nyugati esperességének esperese, dicsértessék püspök atya! -hajtott fejet a csúf kis emberke. Maga Viraghi is jelen volt amikor Sedes Iudiciaria száműzte ezt az embert Vatikán minden földjéről. Őszentsége, mármint még VI.Ferenc hajlott rá, hogy máglyára küldje. Minden rendes ember máglyán akarta látni ezt a démont, akinek rémtetteitől még a Pugnus Dei sokat látott, és igencsak gátlástalan parancsnokai is undorodtak. Teljes volt az egyetértés abban, hogy Hispánia misszióját ennek a bolondnak az ámokfutása juttatta újabb kudarcra tizennyolc esztendeje. Aztán, ki tudja, mi okból, az utolsó tárgyalási napon kegyelmet kapott, nem adták a lángoknak, pusztán száműzték. Beszélték, hogy magas rangú Pugnus ügynököket véltek látni a iudexek körül sündörögni előző este. Ki tudja? De az Udvar ezzel is megelégedett, mert a száműzetés is egyfajta halálnak számított, hiszen don Filippo hova is mehetett volna? A vad és ismeretlen Déli Földrészre, a legendás Africába? Az írekhez semmiképp, mert ők is gyűlölték, ugyanúgy kínzott, csonkított, erőszakolt és gyilkolt a kolóniáikon, mint a hispánok falvaiban. A Balkánon sem lehetett maradása, az Olimposzon túl a makedónok, északabbra a magyarok is körözték, azoknak az istentelen magyaroknak meg mindenhol hemzsegtek a fürkészeik. Aztán, ahogy az egyik baleári ránézett és meghajolt, nem volt kérdés. Ott volt a poroszló szemében a rettegéssel kevert tisztelet, amelyet idegen arc nem tud kiváltani. Ez a bestia sokkal közelebb bújt meg, mint bárki gondolta volna, lehet az ő keze van abban is, hogy don Alessandro, vagyis mostmár Őszentsége, egy kisebb magánhadsereget állított ki a hírhedten harcias baleárokból. Idegenek. Viraghinak nem volt kérdéses, mit jelentenek a változtatások, melyeket az új pápa emlegetett. Csak remélte, üzenhet majd időben fiának és örökösének, hogy erősítse meg Ancona védelmét. Magában elmondta ugyanazt a búcsúimát, melyet nappal még Ferenc ravatala előtt térdelve mormogott, miközben a nyugati lépcsősoron hálóruhás asszonyokat lökdöstek le durván baleári zsoldosok. A Pápa özvegyeit.
– Don Marco! – mondta mosolyogva don Filippo – kérlek add át a kamara és a rezidenciád kulcsait!
– Hogy micsoda? – kiáltott fel a camerlengo, felháborodásában visszatért az ereje, szabályosan felkiáltott, és az új pápát nézte kérdőn.
– Ahogy az esperes mondta, add át amit kért tőled, menesztelek a hivatalodból!
– De Szentatya, drága nagybátyád, V. Gyula élethosszig nevezett ki! VI. Gyula és VI. Ferenc is megerősített hivatalomban! Hűen szolgáltam az Egyházat!
– Én pedig nem folytatom tovább a hibáikat! Döntésem végleges!
– Kérem! Szentatya! – egy hálóköpenyes férfi kért szót, nevetségesen festve fején plébánosi diadémmal, talán így akarta igazolni jogát a jelenlétre – A camerlengo hivatala élethosszig tart! Ezt a kánon értelmébem a Szinódus határozta el amelyet…
Nem fejezhette be a mondandóját ez a plébános, egy baleári puskatussal leütötte hátulról.
– Endueu-vos d’una vegada aquest capellà de merda! – parancsolt a Pápa – Ha magához tér, gyónhat mielőtt indul a bitóra! Nos, camerlengo! Mint láthatod, nem szeretem, ha a dolgokat halogatjuk. Teljesen megszüntetem a Kamarát, így nincs már megbízás, amely kötne! Add át a kulcsokat!
– Parancsára, Őszentsége! – mondta Viraghi, és három vaskulcsot horgászott elő reverendája belső zsebéből, majd Filippo esperes kezébe nyomta. Ezután mély meghajlással szólt újra a pápához! – Őszentsége, kíván még tőlem valamit?
Felkészült a halálra, de eldöntötte, hogy ellenáll, hátha lelövik a pribékek. Mégis könnyebb, mint máglyán vagy bitófán kínlódni.
– Szabadon távozhatsz! – mondta a Pápa. Közben az apja özvegyei abbahagyták a sikítozást, kezdték felfogni, hol vannak, és mi folyik körülöttük. A Pápaasszony halkan sírni kezdett, a három korosabb özvegy is látványosan összehúzta magát, egyedül donna Francesca állt egyenes tartással, hófehér hálóinge térd fölé ért, a férfiak, különösen a baleáriak, nyíltan bámulták ami láthatólag kicsit se zavarta az ifjú szőke özvegyet. – Természetesen méltó módon, az anconai gárdád kíséretében, minden javaddal és szolgáddal együtt!
Viraghi csak pislogott a döbbenettől, egy piszkos darab sarat nem adott volna az életéért. Meghajolt és elkullogott, igyekezett mihamarabb összeszedni javait, összetrombitálni az őreit, és intézkedni, hogy galambászt kerítsenek, és feleségeit értesíthesse a történtekről. A Pápa levette a kényelmetlen koronát a fejéről, hanyagul maga mellé helyezte a padlóra, azután intett, mire a baleáriak odahajtották elé apja özvegyeit.
– Drága Fiam! – nyögött fel a Pápaasszony – mire véljük ezt az egészet?!
– Csendet, némber, egyiktek sem az anyám! – Ez való igaz, az új pápa anyja réges rég elhunyt már, VI. Ferenc sorrendben harmadik, korban második legidősebb felesége volt – Te, meg a másik három vénasszony még ma eltakarodtok a Palotából! Cittasantában lesz a rezidenciátok, nem jöhettek többé ide! A kincstár kiutalja nektek ami jár, kifelé!
Úgy, ahogy voltak, hálóruhában tessékelték ki őket a baleáriak, kivéve donna Francescát, aki gonosz mosollyal integetett korábbi asszonytársai felé. A pápa nevetve intette maga mellé a fiatalasszonyt, akire az egyik baleári egy ezüsttel kihímzett papi palástot terített.
– Pippo! – mondta a pápa Agostininek – A drága Viraghi püspök biztonsága elsődleges fontosságú. Tudtommal Grosseto püspöke még mindig gyűlöli. Valami házassági mizéria!
– Don Alfredo haragvó ember – helyeselt don Filippo – vénségére egyre meggondolatlanabb is.
– A toszkánai legionisták számszeríj vesszői aranyszín tollazással készülnek! – bólintott a pápa. Az összeégett arcú ember is bólintott majd elsietett. A hatalmas csarnok kezdett kiürülni, a pápa nem hivatott be másokat, a baleáriak pedig nem eresztettek be kíváncsiskodó, vagy hangoskodó udvaroncokat. Egyikük, egy bronzbőrű, szemkötős ember, tűrhető vatikánisággal jelentett.
– Hamarosan biztosítjuk az egész Palotát, Őszentsége részére! Addig kérlek maradj a trónodon, itt biztonságos!
– Hogy tetszett, kedvesem? – kérdezte a pápa donna Francescát
– Nem tetszett – fintorgott az özvegy – Nem arról volt szó, hogy majdnem két évig izzad rajtam az apád! Nem győztem inni az éjteát! Mikor veszel el? Mikor kap apámurám katonákat?
– Még ma a déli mise után! Szűk körben, szerény szertartás lesz!
– Nem ezt ígérted!
– Akkor türelem, kedvesem! Pápaasszony leszel, amint lehet! Apád viszont megkapja a háromszáz custost! II.Péter nem hagyja cserben a híveit!
A tavaszi eső déltájban kezdett rá, még naplementekor is kitartott. Kilencven embert akasztottak fel, szinte megállás nélkül dolgoztak a hóhérok. A kilencvenegyedik ordítva, szentségelve próbált megszabadulni a közönyös baleáriak szorításából, miközben azok arra vártak, hogy a hóhérsegédek levágjanak valakit, aki már bevégezte a sorsát. Grosseto püspöke, don Alfredo átkozódott, a poklok kínjait emlegette, mikor végre elmetszették egy balszerencsés szobalány nyakán a kötelet, és felszabadult a hely őeminenciája tokás nyaka részére. A pápa és donna Francesca egymásba karolva nézelődtek a vesztőhelyen, mintha csak egy piacon válogatnának, mikor az öreg püspök feléjük kiabált:
– Szentségtörő! Gyalázatos! II.Péter, mi? Átkozott légy! Szegény apád ha ezt látná, mit művelsz az egyházzal, te gyermek?
A pápa elengedte az özvegyet, és nem törődve a saras talajjal, maga is odalépett az akasztófához!
– Don Alfredo! – mondta halkan – Mi vitt rá, hogy meggyilkolt szegény kiérdemesült camerlengonkat? Nem csillapodott benned az ősi harag, ami házaitok közt dúlt? Gyónj meg püspök uram, állj tisztán az Úr elé! Gyónj, és ígérem, feloldozlak!
– Dögölj meg! – sziszegte a vénember
– Csak utánad! – nevette ki a pápa, majd egy biccentéssel jelezte a baleáriaknak, átadhatják a püspököt a hóhérnak.
Az este újra a Trónon ülve találta a Pápát. A belépője teljes sikerrel zárult, de még sok a tennivaló. Az udvaroncok sürögtek-forogtak a Szent Trón Csarnokában, Francesca újra a jegyesek fehér ruháját viselte. Cittasanto népe gyülekezett az Üdvösség Terén, II. Péter tudta, meg kell jelenjen előttük. Ostoba csőcselék, őket nem fogja úgy zavarni a névválasztása, mint azt a kivénhedt toszkánai püspököt. Gyorsan, az új nevét gyakorolandó, rendelt négy tucat tízlírás bankót, melyeket egyenként aláírt, majd a tömegbe fogja szórni, ha szerencséje lesz, pár csatornapatkány agyon is tapossa egymást az alamizsnáért. Persze, ezeknek a szarban dagonyázó disznóknak nincs fogalma arról, mekkora is az Egyház válsága, de don Alessandro, vagyis e naptól II. Péter pápa majd megtanítja nekik.
A camerlengo, vagy don Alfredo halála szükséges rossz, akár életben is maradhattak volna, hezitált ezen az ideúton egy ideig, de végül jobb, ha nincs gátja a változásoknak. Az sem lesz hátrány, ha Ancona és Grosseto egymásnak esik a Pippo által rendezett merénylet miatt, és majd ő, a pápa rendet tesz, igazságot szolgáltat, és mindkét püspökség élére egy új, fiatal, idomítható püspök kerül. Az öregek problémásak, túlságosan hisznek a régi utakban, lándzsás vértanúk rohamával akarják legyőzni a magyar vagy az ír hadigépezetet, esetleg leállítanák a missziókat, ha sok az áldozat.
II. Péter, az Egyház uralkodója, minden király királya eldöntötte, hogy ő nem missziót indít, hanem győzelmet arat. De ehhez nem öreg püspökök kellenek. Egy Pippo kell, még baleáriakból ezer, sokszáz Pugnus Ügynök, egy elég ostoba külhoni szövetséges és persze a gátlástalan, buja Francesca. De az egész csúcsán ott ül ő, mindenki pápája. Még csak huszonhárom éves, Francescánál is három évvel fiatalabb. Lesz ideje végrehajtani a tervét.
A Palota Nagy Balkonja alatt ezer fáklya fénye teremtett nappalt az éjszakából, talán Cittasanta mind a nyolcszázezer lakosa eljött az Üdvösség Terére. Don Santiago, a ceremóniamester minden tudását latba vetve készült, a szabók sosem dolgoztak még ennyire gyorsan. Nem csoda, nekik és don Santiagonak is megmutatták a vesztőhelyet, tudták mi vár rájuk, ha hibáznak. Az utolsó igazításokat is elvégezték a pápai díszruhán, majd II. Péter újra felküzdötte a fejére a nehéz Bronzkoronát.
– Olyan csodálatos, Szentatya! – hazudta színpadiasan don Santiago – Akár Mihály arkangyalt látnám! Boldogság ez, nagy boldogság! Szentatya, engedelmével megkezdeném a procedúrát!
II.Péter bólintott, hogy engedélyezi, a ceremóniamester pedig kilépett a kőerkélyre, hogy bejelentse a tömegnek:
– Annuntio vobis gaudium magnum: habemus papam!
