A peron csendje
A peron csendje
A vonat lassan begördül az állomásra. A sínek halk nyikorgással engedik magukhoz a szerelvényt, mintha minden megállás egy sóhaj lenne. Ott ülök a resti teraszán, ahol mindig. Most egy pohár gyömbért kortyolok. Nézem a nyíló ajtókat, a siető embereket, a bőröndöket, amik ide-oda dőlnek a peronon. Egy férfi a kisfiával száll fel a vonatra másik vágánynál. A gyerek kapaszkodik az apja kabátjába, felnéz rá, az arcán valami nyugodt bizalommal. Pont úgy néz rá, ahogy rám néztek egykor a gyermekeim.
Aztán elengedi a kabátot, és felszállnak.
Mindenki felszáll. Mindenki elmegy valahová. Én maradok.
Régen más volt. Volt egy otthonom, egy vacsoraasztal főtt étellel, egy családom. Életem. Eleinte csak egy feles volt munka után. Aztán kettő. Aztán már munka előtt is. Nem akartam részeg lenni, csak nem akartam józan lenni. A feleségem egy ideig kérlelt, hogy álljak le, aztán már csak hallgatott. A hallgatás rosszabb volt, mint bármi.
A lányom párszor megkérdezte, miért vagyok mindig ilyen. Nem tudtam mit mondani neki.
Aztán egyszer már nem kérdezte többé.
A konyhában ült, a kanalát forgatta a kezében, és néha felnézett rám. Az a nézés… Nem volt benne harag. Csak valami csendes csalódottság. Mintha valami fontos dolog tört volna össze benne, és már nem is próbálta volna megjavítani.
Most is érzem az ital utáni vágyat, de már nincs hova nyúlni. Az orvos szerint a szervezetem tönkrement, a vérnyomásom az egekben, a cukrom is. Ha iszom, meghalok. Ha nem iszom, csak tovább élek ebben a csendben.
A lányom egyszer meglátogatott. Az ajtóban állt, úgy, hogy bármikor elmehessen. Mintha még nem döntötte volna el, hogy be akar-e jönni. Végül belépett.
– Apa – mondta. Ennyi volt az egész. Nem volt harag, nem volt vád, csak egy szó, amiben benne volt minden.
Leült velem szemben. Beszélgettünk. Azt hiszem… igazán próbáltunk. Ő kérdezett, én válaszoltam. Hogy vagyok. Mióta vagyok józan. Dolgozom-e még.
Aztán csönd lett. A beszélgetés egy ponton mindig elfogy.
Most itt ülök a resti teraszán, és nézem a síneket. Egy régi vonatjegy van a zsebemben, évekkel ezelőtti dátummal. Egy olyan jegy, amit sosem használtam fel.
Egykor azt hittem, lesz egy pillanat, amikor minden helyreáll. Amikor a gyerekeim úgy néznek rám, mint régen. Amikor újra családom lesz. De most már tudom, hogy vannak dolgok, amik nem múlnak el, csak megtanulunk velük együtt élni.
A vonat elindul. Nem intek. Csak állok.
És maradok.
