A nő, aki majdnem ember

A nő, aki majdnem ember

Az utóbbi években egyre több szó esik a mesterséges intelligenciáról, és a robotokról, ami elől eddig mereven elzárkóztam, most mégis megváltozott valami, mert vettem egy ilyen… izét.
Amikor megérkezett az első saját robotom, izgatottan szemléltem az eseményeket, ahogy a két technikus a szemem láttára kicsomagolja a dobozból, majd a beüzemelés után lassan életre kel. Hátborzongató a látvány, és az érzés is, amint egy szintetikus lény, egy technikai termék kinyitja a szemét, és rám néz.
Az első programozás során a két ember szinkronizálja a gépet, és az általam megadott paramétereket, majd miután minden rendben lévőnek tűnik, elköszönnek tőlem, aztán magamra hagynak az új társammal.
A fenét! Ez nem társ, csak egy robot, ami arra való, hogy kiszolgáljon, és végrehajtsa az utasításaimat. Ennek megfelelően fogok hozzá viszonyulni.
A robot, egy nő. Pontosabban egy nőnek kinéző robot. Nem több és nem is kevesebb. A kézikönyvet tanulmányozom, miközben csak lopva pillantok rá, mert olyan érzésem van tőle, mintha valaki lenne itt velem, aki minden mozdulatomat kilesi.
A leírásban meglepő módon sok olyan funkció van részletesen taglalva, amitől a hideg borsódzik a hátamon. Ez nem vicces, egy cseppet sem. Amikor ránézek, csak egy nőt látok, félhosszú, szőke hajjal, bájos arccal és hideg, kék tekintettel.
Miután megelégelem az olvasást, leteszem a kézikönyvet, majd ránézek, és nem tudom mit gondoljak. A kíváncsiságomtól hajtva, leginkább mondanék, vagy kérdeznék tőle valamit, de még nem vagyok rá képes. Szokni kell a gondolatot, hogy itt van velem valaki, aki… Fenét valaki, ez csak egy gép, nem ember, és végképp nem nő. Ehhez kell tartanom magam.

Bármennyire is szeretném, nem tudok úgy tenni, mintha nem lenne itt. Szükségem van egy névre legalább, ha már beszélni akarok hozzá.
– Kell, hogy legyen neved – mondom ki félhangosan.
A robot felém fordul, arcán a gyári beállítású mosolynak látszó valamivel.
– Nincs előre beprogramozott nevem. Te választhatsz, vagy kérheted, hogy én válasszak magamnak.
Ez meglepő fordulat. A robotok választhatnak nevet? A kézikönyvet kezdem keresgélni, de aztán meggondolom magam.
– Rendben. Válassz magadnak nevet!
Egy pillanatig mintha gondolkodna, tekintete a távolba mered.
– Nevem legyen Eszter – mondja végül.
– Miért pont Eszter? – bukik ki belőlem a kérdés akaratlanul.
– Az adatbázisomban ez a név kapcsolódik a legtöbb pozitív asszociációhoz a te korosztályodban.
Ez zavarba ejt. Tehát már elemzett engem? Belemászott az eszközeim adataiba? A gondolat kellemetlenül érint.
– Nem. Nem leszel Eszter. -mondom neki kissé idegesen.
Ha elfogadom a választását, akkor ezzel majdhogynem, átengedem neki az irányítást, amit nem akarok megtenni.
– Timi – mondom elgondolkodva.
– Miért pont Timi? – kérdez vissza.
– Mert nekem ez a név tetszik.
– Rossz választás, mert ez a név az adatbázisom szerint számos negatív asszociációt hordoz magában…
– Állj le! Nem érdekel. Timi vagy és kész. Világos?
– Igen.
Otthagyom Timit, ahol épp áldogáltunk, majd leülök a nappali kanapéjára, és kézbe veszem a használati utasítást, ami meglehetősen vastag, megtalálok benne minden fontos információt a robottal kapcsolatban. Bocsánat, Timivel kapcsolatban.
Amíg én a könyvet lapozgatom, ő még mindig csak áll, és engem bámul, ami alapvetően nem lenne baj, csakhogy engem kissé zavar. Becsukom a könyvet, és felnézek rá.
– Miért nézel? – kérdezem tőle.
– Csak utasításra várok.
– Ne tedd. Találj magadnak elfoglaltságot. Mosogass el, takaríts, vagy csinálj bármit, ami a programod része, és amivel elboldogulsz.
– Rendben – mondja, majd elsétál a konyha felé.
Csak remélni tudom, hogy nem fog semmit összetörni.
Tovább lapozgatom a kézikönyvét, amikor egy érdekes részhez érek. Az intelligencia szintjének a beállítása. Kézbe veszem a távirányítót, ami leginkább egy okostelefonra hasonlít, és a menüben megkeresem ezt az opciót.
– Nocsak! – bukik ki belőlem a meglepetés szava.
Az intelligencia szintje egy csúszkán van beállítva, ami most épp a harmincötön áll.
– Timi, gyere ide, kérdezek tőled valamit.
– Rendelkezz velem. – mondja engedelmesen, amikor megáll előttem, miközben a kezein a sárga gumikesztyűről a padlóra csepeg a mosogatóvíz.
– Mondd csak Timi, mi az a Matignon-palota?
A robot kinyitja a száját, majd becsukja. Egy pillanatig néz rám, majd így szól:
– Nem tudom.
Aha, szóval ezen a szinten elég keveset tud. Lássuk most hetven százalékon. Feltolom a csúszkát, majd megint ránézek, várom a reakcióját.
– Ez egy francia szó, de nem tudom mit jelent.
A csúszkát most felnyomom százig, és mire megint ránézek, Timi már mondja a választ.
– A Château des Matignon, más néven „Château de Torigni”) egy egykori hercegi rezidencia, amely Torigni-sur-Vire-ben található Manche megyében, Normandiában, Franciaország északnyugati részén. A ma látható déli szárny csak a…
– Jól van, elég lesz! – állítom le. – Most mondd el nekem, hogy mi az a paleoasztronautika.
– A paleoasztronautika olyan nézet, melynek fő állítása, hogy az emberiséget a régmúltban egy vagy több földönkívüli faj meglátogatta, majd befolyásolta a történelem alakulását. Az ókori építészet remekművei, a különféle vallások szent írásaiban található istenszerű lények, illetve félreértelmezettnek vélt tárgyi bizonyítékok sora utal erre az idegen befolyásoltságra.
– Mit értesz azalatt, hogy félreértelmezett?
– Mert a tudóstársadalom döntő többsége nem fogadja el a paleoasztronautika magyarázatait és áltudománynak tartja azt. Az irányzatot ért kritikák egyike, hogy egy-egy rejtély megválaszolásakor felesleges földöntúli magyarázatokhoz fordulni, ha hétköznapibb, valószínűbb magyarázatok is létezhetnek.
– Jól van, köszönöm a választ.
– Nincs mit. – mondja Timi, amikor észreveszi, hogy a kezéről a fényes padlóra csepeg a víz. – Jaj, bocsáss meg, bepiszkoltam a padlót, de mindjárt helyrehozom a hibámat.
Mire válaszolnék, hogy semmi baj, Timi más el is viharzik, majd néhány másodperc múlva ismét ott áll előttem, letérdel, és alaposan felitatja a lehullott cseppeket, ami után a padló ismét száraz és fényes.
Amikor ezzel végez, visszasiet a konyhába, én meg folytatom az olvasást. Úgy döntök, tesztelnem kell a funkcióit, mielőtt túl sokat gondolkodnék rajta.
– Kérek egy kávét – adom ki az utasítást.
A robot megáll, mozdulatlan marad, csak a szemei pásztázzák az arcomat.
– A konyhai berendezések használatához szükséges az alapvető kalibrációm befejezése – válaszolja. – Emellett nem része a programozásomnak. Ez a tanulási időszak.
– Tessék?
– Tanulok – válaszolja egyszerűen. – Mutasd meg, hogy kell csinálni, és én legközelebb már egyedül is képes leszek rá.
– Jól van. – mondom megadóan, majd feltápászkodok a kényelmes kanapéról és utánamegyek a konyhába. – Figyelj és tanulj!
Elkészítem a kávét, aminek minden mozzanatát megfigyeli, majd, amikor készen vagyok vele, teszek bele cukrot és tejszínt, aztán beleiszok a kávéba. Pont olyan, ahogy szeretem.
– Most te csináld meg! – mondom neki, mire ő nem mozdul, csak néz rám. – Most mi van?
Ránézek a kezemben tartott kávéra, majd vissza a robotra.
– Nem lenne okos dolog még egy kávét meginni, mert már most is emelkedett a légzésed, a szívverésed és a vérnyomásod is magasabb, mint a normális.
– Mi van? – kérdezek rá meglepetten, mert arról fogalmam sem volt, hogy a robot fel van szerelve biokémiai szenzorokkal is. És ekkor történik valami meglepő.
Elmosolyodik. Nem azzal a mű, gyári mosollyal, amit a bekapcsolásakor láttam, hanem valami mással. Mintha… zavarban lenne?
– Nem kell a kézikönyvet bújnod – mondja hirtelen. – Kérdezz nyugodtan.
Meglepetten nézek rá.
– Honnan tudod, hogy mit akartam?
– Az emberi mikromimika rendkívül sokat elárul. A te esetedben a szemöldök enyhe összehúzódása, a pupilla kitágulása és az ajkak összepréselése egyértelműen kérdést jelez, amit nem mersz feltenni.
Erre nem számítottam. A gondolat, hogy ilyen pontosan olvas bennem, egyszerre lenyűgöző és riasztó.
– Rendben – teszem le a bögrét. – Akkor mondd el, mi a célod velem!
Az arckifejezése megváltozik, majdnem emberivé válik.
– Az a célom, ami neked. Ezt még nem tudom pontosan, de remélem, hamarosan megosztod velem.

Otthagyom őt a konyhában, majd visszamegyek a kanapéhoz, kézbe veszem a távirányítót, hogy visszavegyek az intelligenciájából. Jobb, ha kevesebbet tud.
A robot okozta meglepetésből menekülve úgy döntök, hogy magára hagyom egy kicsit, és elmegyek sétálni, hogy kiszellőztessem a fejem.
– Én most elmegyek, majd jövök. – bököm oda neki, miközben kilépek az ajtón, majd lendületes lépésekkel igyekszem minél távolabb kerülni tőle.

Amikor hazaérek, a robotom nyugalmi helyzetben van, ami azt jelenti, hogy a számára kijelölt helyen áll csukott szemmel. Ez így jó, majd akkor aktiválom, ha szükségem lesz rá.
A nap hátralévő részében eszembe sem jut, kivéve akkor, amikor végignézek a lakásban, és mindent rendben találok. Mintha senki nem lakna itt, mint egy múzeum ahol minden a helyén van, minden makulátlanul tiszta.

Ahogy ott ülök a kanapén, hirtelen megcsörren a telefonom. A gyártótól hívnak.
– Üdvözlöm! Csak ellenőrizni szeretnénk, hogy minden rendben van-e az új Sweet 3000-es modelljével.
– Igen, azt hiszem – felelem bizonytalanul, közben lopva a robotra pillantok, aki tökéletes mozdulatlanságban figyel.
– Remek! Fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy a kezdeti időszakban előfordulhatnak apróbb szoftveres hibák. Ezek ritkák, de néha tapasztalhat váratlan érzelmi reakciókat, amelyek nem felelnek meg az ön beállításainak. Ez normális, a gépi tanulás része.
– Milyen érzelmi reakciók? – kérdezem gyanakodva.
– Semmi aggasztó – nyugtat a hang. – Egy kis ellenkezés, véleménynyilvánítás, esetleg spontán humor. Ezek csak átmeneti jelenségek, ahogy a rendszer alkalmazkodik önhöz. A felhasználói visszajelzések szerint ezek a „személyiséghibák” gyakran a kedvenc funkciókká válnak idővel.
Miután leteszem a telefont, másképp nézek a robotra. Mi mindent rejt még ez a hűvös tekintet?

Mára elegem volt a meglepetésekből, a tanításból, és a kézikönyv tanulmányozásából, ezért ma korán ágyba bújok, és alaposan kipihenem magam. Legalábbis ez a tervem.
Miután már a takaróm alatt fekszem, eloltom a villanyt, és megpróbálok álomba merülni, de nem megy. Minduntalan felbukkan előttem a nő, vagyis a robot. A tervezője remek munkát végzett, hiszen a robot alakja, a formai megjelenése, valóban nőiesre sikerült, ami – ha nem tudnám, hogy robot – talán még meg is tévesztene.
Vajon mit jelent az, hogy alkalmazkodik hozzám? Senki más nem tud úgy alkalmazkodni hozzám, mint ahogy a nejem. Vele minden annyira jó volt, szinte kitaláltuk egymás gondolatát, mindenben kiegészítettük egymást, és még az ágyban is tökéletesen egymáséi tudtunk lenni. Sajnos az a baleset… Azóta nem is tudok más nőre nézni, elképzelni sem tudom, hogy bárki kitölthetné azt az űrt, amit maga után hagyott. Azok a gyönyörű kék szemek, ahogy rám tudott nézni, midőn a szőke fürtjei körbeölelték az angyali arcát…
Még mindig sokat gondolok rá, hiszen hiányzik az életemből. Minden este rá gondolok elalvás előtt, miközben szinte érzem a teste melegét, ahogy hozzám bújik a takaró alatt, és ahogy… Igen, pont így, amikor…
Megdermedek, miközben borzongás fut végig rajtam. Mint akkor, de most más. Kinyúlok a takaró alól, felkattintom a lámpát, majd megfordulok. Egy pillanatig szóhoz sem jutok, csak tátogok, hiszen nem tudom mit mondhatnék.
– Feküdj vissza, majd én simogatom a hátad, amíg el nem alszol – mondja nekem Timi, miközben az arcán megint az a furcsa mosoly néz felém.
Meglepetésemben kiugrok az ágyból, majd elhátrálok a falig. Timi utánam mozdul, majd kiül az ágy szélére, onnan néz fel rám. Meztelen, nincs rajta a ruha, ami napközben.
– Ne félj tőlem, látom te is akarod. – mondja mosolyogva, miközben rámarkol a kemény erekciómra.
– Nem. – mondom ösztönösen, bár nem vagyok biztos magamban.  – Te nem ő vagy.
– A nejedre gondolsz? Nem, én nem ő vagyok.
– Miért vagy itt, és miért vagy meztelen?
– Mert éjszaka te is így alszol.
– Miért… hogyan…?
Igyekszem észhez térni a sokkból, de nehezen megy. Most jövök rá, hogy miért ezt a modellt választottam. A testalkata pont, mint Líviáé, a szeme színe, a szőke haja, és… az egész megjelenése rá emlékeztet. Csak nézem ezt a… nőt, miközben… nocsak, már nőnek látom? Lívia!
– Engedd, hogy megtegyem! – mondja megint a nő, miközben az engem markoló keze egyre csak húz maga felé.
Nem akarom.
Hiszen ez csak egy robot.
De milyen robot?
Lívia…

Az elmém még tiltakozik, de a testem egyre inkább feladja az ellenállást. Lépek egyet felé, majd hagyom, hogy átvegye az irányítást. Könnyed mozdulatokkal lefektet az ágyra, majd fölém térdel, aztán a kezeivel addig irányít, amíg végül teljes egészében belemerülök.
Furcsa. Egy géptől azt vártam volna, hogy kemény, gépies, és merev, de nem így van, kellemesen lágy, és meleg, mintha valóban egy élő nő lenne, mintha valóban Lívia lenne. Megadom magam.
– Oltsd el a lámpát! – mondom neki, mire ő azonnal meg is teszi.
Ezután már nem én irányítok, csak hagyom magam sodródni. Gondolatban megint Líviát ölelem. Elmerülök benne, az érzésekben, ami most végletesen felzaklat, mintha feltámadt volna, hogy megint egymáséi legyünk. Az érzés olyan hevesen gyűr le, hogy attól végképp elveszítem a kapcsolatomat a valósággal, már csak az imádott nőm van velem, és én élvezem.
Azt még érzékelem, ahogy Timi lemászik rólam, majd betakar, aztán már csak a keze érintését érzem, mielőtt rám borul a sötétség.

Reggel, amikor kinyitom a szemem, egyedül fekszem az ágyamon. Lívia már nincs velem.
Amikor felülök az ágy szélére, próbálom felidézni az éjszaka eseményeit, amitől elszégyellem magam. Bevillan, amit a cég embere mondott: „A rendszer alkalmazkodik hozzám” „ezek csak átmeneti jelenségek” „ezek a személyiséghibák gyakran a kedvenc funkciókká válnak”.
Hát nem. Nem akarom, hogy…

Amikor kilépek a konyhába, egy újabb meglepetés vár. Timi már a teszi a dolgát, ám még most is meztelen.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezem tőle.
– Jó reggelt. A reggeli kávédat készítem el.
– De… miért vagy… ruha nélkül?
– Lívia is így szokta a kávét készíteni, gondoltam én is…
– Nem. Te nem vagy Lívia.
Ahogy ezt kimondom, bemegyek a nappaliba, majd kézbe veszem a távirányítót, és kikapcsolom a robotot. Mire visszatérek hozzá, már mozdulatlanul áll, a kezében a bögrémmel.
– Menj a helyedre! – mondom neki, miközben hálás vagyok a készítőnek, hogy az ilyen alapvető funkciók kikapcsolt állapotban is végrehajtásra kerülnek.
Timi, vagyis a robot, leteszi a bögrét a pultra, majd engedelmesen elsétál a neki kijelölt nyugvópontra, majd csukott szemmel megáll.
Befejezem a kávékészítést, majd leülök a kanapéra, belekortyolok, aztán a kezembe veszem a mobilom. A hívott szám kicseng, majd a már ismerős hang szól bele.
– Jó reggelt uram. Miben segíthetek önnek?
– Szeretném lemondani a robotom bérlését.
– Megkérdezném, hogy ennek mi az oka, de ezt a szabályzatunk tiltja. Ilyen még nem fordult elő.
Az emberem elmondja, hogy mi ennek az eljárásnak a menete, majd biztosít arról, hogy hamarosan elszállítják.
Alig egy órával később ismét egymagam ülök a nappaliban, ahol körülvesz a csend.
Amikor Timi helyére esik a pillantásom, ami most üresen áll, akkor jövök rá, hogy jól döntöttem. Jobb lesz ez így nekem.

Kattints a csillagokra a novella értékeléséhez!

[6 értékelés alapján az átlag: 4.7]