A kísértés szerelme

A kísértés szerelme

Régen néztem ki azon az ablakon olyan nyugodtan, mint akkor este, amikor végre nagyanyám magamra hagyott. Az emlékekkel, a reményekkel, a vágyakkal, a gyászommal harcolva maradtam egyedül a sötét szobában. Sem a drága nagyi, aki madártejjel várt haza, sem a főnököm, aki elvárta, hogy valami szenzációs cikkel térjek haza, nem sejtették, mit is jelent nekem hazatérni ide, az öreg szülői házba. Az ablakon át már csak a lenyugvó nap sugarait láttam, ahogy a ház mögött, nyugaton, elbújt a Kárpátok mögött. Előttem a végtelen fenyves sötétlett, melyből egy-egy mezőnyi területet kegyetlen fejszecsapások irtottak ki. Hirtelen ötlettel kinyitottam a teraszajtót és kiléptem a kellemes hűvösbe.
– Vártalak már! – szólalt meg a férfihang a sötét terasz túlsó végéből. Láttam a napnyugta gyenge fényében a hang tulajdonosát is, azonban nem ismertem meg őt. Hiszen nem lehet ő! Felé léptem, felemelkedett.
– Nagyon vártalak már! – ismételte, közelebb lépett és magához húzott. Nem fogtam fel, hogy valóban ő, tudatom tiltakozott, hiszen a szerelmem meghalt, de érezve csókja ízét, karja erejét, így mégis tudtam, hogy igaz a látomás. Engedett az ölelésből, megfogva a kezem a terasz széléhez húzott.
– Gyere, kevés az időnk! – hadarta és átlépett a korláton. Ismertük a járást, ezerszer szöktem le a gerendákon egyensúlyozva hozzá, a fák közé, de az oly régen volt már.
– Segítek! – mondta és húzott, vezetett, miközben már a földön jártunk, a jegenyefasorral átölelt úton szaladtunk, majd tovább, ki a fenyvesek közé, az egyre sötétedő erdőbe.
– Várj! – torpantam meg, kényszerítettem őt is megállásra és arra, hogy felém forduljon. Ő volt, az imádott férfi, aki most rám nézett azzal a villogó, veszélyesnek tűnő, mégis huncut mosolyával a szemében. – Te meghaltál! – közöltem vele. Elmosolyodott, vállat vont.
– Ahogy gondolod! – egyezett bele a kijelentésembe. Nem akart beszélni velem, jelezte azzal, hogy száját az enyémre tapasztotta. Csókolt, mint egykor, amikor fiatalok voltuk, vágyakozók, reménnyel teli ifjú szerelmesek. Csókolta a számat, nyakamat, úgy, ahogy csak ő tudott kényeztetni. Éreztem a pici harapásokat, a már-már fájdalmas csókokat a vállamon, karomon, testével a földre nyomott, miközben már vetkőztetett és a hűvös, nyári fenyőerdőben végigharapdálva-csókolva testemet, finom leheletével elkábítva magával ragadott. Megszűnt az idő, eltűnt a tér, beleolvadt a világ az ő két szép fekete szemébe. A fenyőerdő mélyén szerelmeskedtünk úgy, ahogy vágytam rá az elmúlt években, úgy, ahogy csak ő tudott magával ragadni, elvarázsolni, boldoggá tenni. Elaléltam a karjaiban, miközben félálomban észleltem, hogy apró kókuszreszelékként hullott ránk a nyári szellő által felborzolt száraz tűlevél.
– Nem haltál meg! – közöltem csendesen. Hangosan felnevetett, nyakamba mélyesztette éles szemfogát, majd ajkaival csillapította az éles fájdalom érzetet.
– Te haltál meg! – mondta csendesen, alig hallhatón. A szerelem átható, kedves érzése, a kielégülés boldog utózöngése vagy kedves baritonjának vágyott hangja, magam sem tudom mi, de könnyűvé tett, évek óta tartó harcom elcsendesedett, görcsös aggodalmam lágy morajlássá vált.
– Évekig harcoltam ezért az estéért – súgta és magához ölelt, talán attól félve, elhagyom őt. – Felhasználtam minden tudományom, a családom, az őseim tudását. És most itt vagy! Talán a fokhagyma olaj, talán az a zsebkendőnyi bőregér-szárny, talán a cseppnyi szerelempor, vagy talán a Vlad Tepestől örökölt vérem ereje segített, és végre újra testet öltöttél erre az éjszakára.
– Ha meghaltam volna, nem lennék itt! – tiltakoztam, felé fordultam. Ajka az enyémre tapadt, éreztem, ahogy megharapja a szám szélét, de nem éreztem a vér ízét, mint annyiszor, régen, máskor.
– El kell hagynod ezt a világot! – súgta most a fülembe és éreztem, hogy megremeg a hangja. – Tovább kell menned! Vár téged a nyolclovas hintó, magával repít az örökkévalóságba. Ne kísértsd többé szüleidet, fogadd el a sorsod! – szinte kérlelt, miközben megemelve karját magával emelte az enyémet is. A gyenge holdfényben azonban csak az övé látszott. Bár éreztem, hogy tart két kezével, nem láttam a testem. Megremegtem és ő felsóhajtott.
– Ugye érted most már? – kérdezte, és mintha fátyolt emeltek volna fel a tudatomról, eszembe jutott az a nap, amikor hazaérve az újságíró iskolából, tele reményekkel, vágyakkal, tervekkel, együtt indultunk el a fenyvesbe az édesapámmal, egy nyugodt, csendes, beszélgetős vadlesre. Nyulat akartunk lőni, vagy inkább erőt akartam gyűjteni az újságíráshoz, az új életemhez, apámmal akartam lenni az utolsó este, azonban a golyó megpattant a sziklafalon…
– Az apám? – kérdeztem halkan.
– Megnyugszik, ha nem kísérted tovább. Vigyázok a szüleidre, úgy, ahogy eddig rád is vigyáztam.
– Tudtad, hogy itt vagyok!
– Tudtam, éreztem, észleltem. És azt is tudtam, hogy nem tudsz addig tovább menni, amíg a szerelmünk be nem teljesül ismét. Életem végéig szeretni foglak! – ígérte és széttárta a karját. Valahonnan lágy szellő kerekedett, magával ragadott és én éreztem, hogy engednem kell, mennem kell. Könnyűnek éreztem magam és boldognak. Olyan boldognak, amilyenné csak ő tudott engem varázsolni.

*********

A férfi belépett az öreg vadászkastély fagerendás konyhájába.
– Azt hiszem, sikerült! – mondta, sóhajtva leült a faragott lócára. Szemében könny csillant, ahogy felnézett az asztalt támasztó idős házaspárra. – Megnyugodott, elment, nem fog többet kísérteni a lányotok.
– Hiányozni fog! – sóhajtott az asszony, miközben úgy tett, mintha az asztalon lévő madártejes edényeket akarná elpakolni. – De bízom benne, most már az apja is megnyugszik végre és nem gyötri magát többet azzal, hogy a lányunk itt jár köztünk és vámpírként kísért.
– A lánya, a szerelmem itt volt köztünk, kísértett, mert úgy érezte, nem teljesedett be a szerelmünk. Az embervért azonban nem ő vágyta. Annak a kérdésnek a megoldása még előttünk áll! – sóhajtott, magára terítette fekete köpönyegét és köszönés nélkül távozott az idős házaspár otthonából.