A hajnal gyermeke

A hajnal gyermeke

Akkor beosont a szobába a hajnal, s halkan csak annyit mondott: “Mosolyogj!” S mint anyjának engedelmes gyermeke, megtette amire kérik. Minden fájdalma ellenére ajka lassan mosolyra húzódott, könnyekkel áztatott megtört arca változni kezdett..
Nem volt még igazi ez a mosoly, nem volt még boldog sem, de elindult az úton, a változás hosszú rögös útján…
Az élete mindeddig tragédiák sorozata volt, melyek teljesen összetörték.
Egy hűvös, ködös hajnalon találták a folyóparton, egy kis kosárkában. Talán átutazóban lehettek a szülei, s őt otthagyták. Mindenesetre sohasem kereste őt senki, senkije és semmije sem volt. Csak a szürke hajnalok, melyek mindig ébren találták. Ő sem kereste azokat az embereket soha, akik vér szerint hozzátartoztak. Csak elfogadta a hajnalt egyetlen, “élő” családtagjaként. Mert ő volt a hajnal gyermeke..
Gyermekkorában sokszor álmodott a szüleiről, még ébren is. Mindig úgy képzelte, cirkuszosok voltak, artisták. Erről beszélt mindenkinek, s gyermeki lelkével hitte is ezeket a meséket.
Sokszor órákig ült az ablaknál és várta a szüleit, akkoriban úgy gondolta, biztosan érte jönnek majd, mint a többi gyerekért, hisz semmivel sem érezte kevesebbnek magát náluk. Ilyenkor nem érdekelte sem játék, sem étel. Nem lehetett elcsalni onnan semmivel.
Ha cirkuszosok jöttek a városba, mindig kiszökött az intézetből, hogy meglesse az artistákat, remélte, ha meglátja a szüleit biztosan felismeri őket, vagy felismerik. Biztos volt benne, meg fogja érezni, ők a szülei.
Az évek múlásával halványodott benne a remény, s egyre kevesebbet ült az ablaknál. Azok a gyönyörű, mélybarna szemei egyre szomorúbbá váltak, fényük halványodni kezdett.
Később a sors egy újabb reménysugarat, egy utolsó szalmaszálat adott a kezébe, amikor egyik nap cirkuszosok jöttek a városba, s jegyeket hoztak az árvaházba is, az előadásra. Akkor megint ő volt a legboldogabb gyermek talán az egész világon, megint sugárzóvá, ragyogóvá váltak a szemei. Reménykedni kezdett, hogy talán most találkozni fog a szüleivel. Neki is úgy kell felnőnie, hogy szeretik, s hogy azt mondhatja valakinek, hogy „Anya!!” Amikor fáj, amikor szüksége van rá. Olykor ordítani, kiáltani akarta ezt a szót. Éjjel, ha egy rossz álomból ébredt, ha félt, ha fájt valamilye, ha beteg volt.
Eljött az előadás napja, a gyerekek a legszebb ruhájukba bújtak, s mindenki más-más érzéssel a szívében indult útnak a cirkusz felé. S mind más élménnyel távoztak az előadás végén.
Emma gyermeki lelke végleg összetört, amikor az artisták léptek a színpadra. Ő ekkor feladta az álmait, a vágyait, szülőkről, családról, szeretetről, boldogságról. Soha többé nem várta már a szüleit.
Beilleszkedett a többiek közé. S elfogadta, hogy ő sem jobb vagy más. Ugyanolyan családtalan, hontalan, mint a többiek. Közéjük telepedett és játszott. Sírt és nevetett. Úgy ahogy mindenki más az árvaházban. Egy volt már csupán a sok közül.
Aztán amikor már nem is számított rá, megérkezett egy kedves fiatal pár az intézetbe, s Emmát akarták. Mosolygósak voltak, szemükből sugárzott a szeretet. A kislány szinte repülni tudott volna a boldogságtól. Azt gondolta, végre rámosolygott a szerencse. S indult csomagolni.
Az első hetek csodásak voltak, saját szobája volt, s a szülei lesték minden kívánságát. Rengeteg ruhát, játékot, édességet kapott. Végre szerető családban élhetett, végre megtalálta helyét a rút világban.
Sajnos azonban ez a boldogság nem tartott sokáig. Megjelentek az első felhők a kristálytiszta égbolton. A nevelőszülei közt elkezdődtek a viták, súrlódások, bár ezeket ő nem nagyon értette, de hamarosan a viták kereszttüzében találta magát. Megkapta az első pofont az élettől, visszakerült az árvaház zord falai közé, a sorstársaihoz.
Csalódott a felnőttekben, s általuk valahol saját magában is. Úgy érezte, az a fogalom, hogy örökké, nem létezik ebben a felnőttek rút világában. Az ő szótárukban ez csupán egy rövid időszakot jelent.
Nem sírt. Emelt fővel viselte a csalódást, a veszteséget. Felnőtteket megszégyenítő komolysággal és erővel. Élete lassan visszatért a szürke küzdelmes hétköznapokba.
Komoly harcok dúltak ugyanis a gyerekek között egy-egy játékért, vagy jobb falatért. De addig, míg meg nem tapasztalja valaki milyen is az igazi gyerekkor, addig nem szenved ettől a helyzettől. Ezt veszi természetesnek. Visszatérve már sötétté és kilátástalanná válik az egész. S még, amolyan ráadásképp el kell viselni a többiek fájón szúró tekintetét is, amivel valami olyasmit mondanak: „Lehetőséget kaptál és elrontottad. Kevés voltál az embereknek, nem lehet szeretni téged.” S ezt valahol ő maga is így gondolta. Kimondva-kimondatlanul.
Mert felelős kell, valakit hibáztatni kell. Legkézenfekvőbb saját magát. Pedig gyermeki lelke, lelkiismerete tiszta maradhatott volna. Nem ő volt a rossz. Sőt, nem is volt rossz. Az, hogy ez a házaspár nem készült még fel egy ekkora döntésre, s idő előtt megfutamodtak előle, ez nem a gyermek hibája. A nyakukba szakadt felelősség súlyától összeroppantak. előbb ők maguk, majd a házasságuk is. De Emmának fogalma sem volt arról mi zajlott a háttérben. Így magát hibáztatta.
Az élet viszont ment tovább. A napok és hetek elszaladtak, s elmaradtak lassan a vádló tekintetek is.
Aztán egyik nap megérkeztek az új szülők. Megint családot és új világot kapott, egy másik városban. De a csalódás itt sem váratott magára sokáig. Ezeknek az embereknek nem gyerekre volt szükségük, hanem az érte járó pénzre és egy kis rabszolgára. Verték és dolgoztatták. Nem járt iskolába, hanem hajnaltól késő estig a földeken dolgozott. S ha gyermeki ereje fogyóban volt, büntetésből megverték, mert szabotálta a munkát.
Nem értette mit rontott el, miért szaporodnak a kék zöld foltok a testén. Aztán egyik nap megszökött onnan. Nem tudta merre az arra, csak ment a lábai után. Éhezett, szomjazott és csak ment. Éjjel és nappal. Mire visszatalált az árvaházba, cipőtlen lábait számtalan seb borította. Legyengült volt és alultáplált.
A gyermekkora árvaháztól árvaházig tartott. Olykor-olykor megjelent egy házaspár, s néhány hónapra vagy évre kikerült ezek közül a falak közül, amolyan nyaralásképp, de sohasem az igaziak jöttek. Mindannyiukkal volt valamiféle probléma. Vagy alkoholisták voltak, verték, vagy meggondolták magukat. Mintha átok ült volna rajta.
A kálváriája a 14. születésnapjáig tartott, amikortól már öregnek számított. Kiöregedett abból a korból, amikor még lehetősége lett volna családhoz kerülni. Amikor elfújta gyertyáit a tortáján, tudta, mostantól ez lesz az otthona.
A 18. születésnapja után egy bőrönddel és némi készpénzzel a kezében – ami eddig a számláján gyűlt össze – elhagyta az épületet. Kilépett az új életbe, a kilátástalanságba. Kivett egy aprócska szobát, s dolgozni kezdett. De balszerencséje még ezután sem ért véget. Csupán a baj más formában jött az életébe. Senki sem tanította meg ugyanis az élet dolgaira, s mindenki csak becsapta, kihasználta. Munkaadói és a férfiak egyaránt. 20 éves korára már hajléktalan volt és gyermeket várt, a férfi, a gyermek apja, már szóba sem állt vele. Még az intézetben fogadalmat tett, hogy ő sohasem fogja egy ilyen helyre adni a gyermekét. S most ott állt egyedül, s nem volt más választása, mint árvaházba küldeni gyermekét. Amint megszületett már el is vitték tőle. Ekkor újabb fogadalmat tett, hogy dolgozik, lakást keres és kihozza a gyermeket az intézetből. Teltek a hónapok, s ő rendszeresen látogatta kislányát, kereste az apát, hátha segítségére lenne, áthidalni ezt az időszakot, de mintha a föld nyelte volna el.
Csak alkalmi munkákat kapott, ami arra volt elég, hogy éhen ne haljon, s ha meglátogatja gyermeket, valamilyen ajándékot vihessen neki, ezzel enyhítve a kínt, amit okozott.
Aztán egyik nap hiába kereste őt, örökbe fogadták. Nem mondhatták el neki hol él és kikkel, elvesztette az egyetlen kapcsot, ami a gyermek által az élethez kötötte.
Ezután is rendszeresen eljárt az intézethez, remélve, hogy egyik nap visszakapja elvesztett gyermekét, s még egymásra találhatnak. De néhány hónap után végleg feladta. Úgy érezte, egy vékony hegygerincen áll, melyet szakadék vesz körül. Nincs hová mennie. Már nincsenek szabályok. Az életét ugyan nem dobta el, de már nem is élt, csak lélegzett és dobogtatta a szívét.
S ahogy az már az árva gyerekekkel, a hajléktalanokkal történni szokott, utcalányként kereste a kenyerét. S hogy el bírja viselni ezt a munkát – ha ezt lehet annak nevezni – drogozni kezdett. Belekerült az ördögi körbe, pénzért árulta a testét, s a pénzt drogokra költötte. Egyre lejjebb csúszott a lejtőn. A szakadék felé vette az irányt. Éveket töltött így, s a 20 éves gyönyörű nőből 24 éves ronccsá vált. Csak árnyéka volt önmagának. S megint ugyanazok a szúrós tekintetek kísérték minden léptét, mint akkor, ott az árvaházban, amikor a nevelőszülők visszavitték. Csak most a társadalom vetette ki magából. Senkit sem érdekelt már a sorsa. Ezalatt a négy év alatt, nappal aludt néhány órát, majd útra kelt anyagot szerezni, aztán pedig az út mellett várta a kuncsaftokat.
A hajnalok mindig ébren találták, s ekkor érezte azt igazán, hogy ő a hajnal gyermeke, hogy akkor van otthon, amikor az éjszaka már kabátját veszi és távozik, a nap pedig még ébredezőben van. Még nem bukkan fel a látóhatáron, de megtöri már a teljes sötétség leplét. S megmutatja ennek az összetört lánynak, hogy milyen is ő valójában, hogy az embereknek talán igaza van, ő nem való erre a világra, neki itt semmi sem jutott, sem élet, sem szeretet. Sosem részesül tiszteletben és elismerésben ezen a zord világon Olykor úgy érezte nincs is már helye többé ezen a földön. Hangos zokogással verte fel a hajnalok csöndjét.
Egyik este egy sötét autó állt meg mellette az úton. Kinyílt az ajtó, ő beszállt, egy idősebb, ötven év körüli úr ült a vezetőülésben. Egy szót sem szólt, csak elindult. De nem a szokásos szálloda felé vette az irányt, hanem egy városi lakás előtt állt meg. Fölsétáltak a lépcsőn, az ajtó bezárult mögöttük, s a lány, aki már tudta a dolgát, szó nélkül vetkőzni kezdett.
A férfi ekkor szólalt meg először:
– Ne vedd le a ruháidat, nem azért hoztalak magammal, amire gondolsz, beszélgetni szeretnék.
A lány meglepődött, mert ilyen helyzetben még soha nem találta magát, de felvette a már levetett ruháit, s leült a konyhában.
A férfi egy kávét készített maguknak és leült mellé az asztalhoz. Csak ekkor szólalt meg újra:
– Van egy ajánlatom a számodra. Kapsz itt nálam egy szobát, és segítséget, hogy elindulj az életben, cserébe csupán annyit kérek, hogy állj le a droggal és rendes állást keresel.
A lány csak ült ott zavarodottan, szótlanul. Nem értette mi történik vele. Azt gondolta biztosan a sors egy újabb játékot űz, az ő kárára, s mindjárt kiderül, hogy mindebből semmi sem igaz.
A némaságot végül a férfi törte meg újra:
– Biztosan nem érted, miért is teszem mindezt. Akkor most elmesélek neked egy történetet. Az én történetemet. Egy cirkuszban dolgoztam egész életemben. Körülbelül 24 évvel ezelőtt ebben a városban léptünk fel, amikor megismertem egy fiatal nőt. Csak futó kaland volt, hisz én úgy kerestem a kenyerem, hogy jártam a világot, mi nem köthetjük le magunkat sehol. S ha őszinte akarok lenni, nem is akartam lekötni magam. Nekem ez az élet volt a mindenem. Nekem a cirkusz volt a családom.
Néhány éve tértem ide vissza, miután már kiöregedtem ebből a munkából, s itt akartam leélni nyugdíjas éveimet. Mert valamiért mégis ide húzott a szívem. S eszembe jutott a nő, meg akartam keresni. Hosszú kutatás után, annyit tudtam meg, hogy a nőnek gyermeke született, s a szülés után nem sokkal meghalt. A gyermekről semmilyen információt nem találtam. De kerestem a gyermekemet, akiről azt sem tudtam fiú-e vagy lány, s azt sem tudhattam, hogy itt él-e még, vagy örökbe fogadták, sőt azt sem, hogy egyáltalán él-e még..

Itt megállt a beszédben néhány pillanatra, mert a könnyeivel küszködött. Nagyot kortyolt a kávéjából és folytatta.

A ma reggeli újságban olvastam egy cikket egy lányról, aki a cikk írója szerint a város szégyene, hisz a testét árulja, az utcán alszik bedrogozva. Viszont a korát tekintve akár a lányom is lehetne, s akinek a története akár az én lányom története is lehetne. Ezért úgy döntöttem addig pásztázom az utat, míg meg nem találom. S ma este, amikor megláttalak az út mellett az a gyönyörű nő elevenedett meg előttem, akivel sok évvel ezelőtt találkoztam. Éppoly gyönyörű vagy, mint az édesanyád.
Ekkor újra megállt a beszéddel, s egy régi képet húzott elő a pénztárcájából. A lány elé rakta az asztalra, akinek ekkor már ömlöttek a könnyei. s ahogy megpillantotta a képet, egy hangos ordítás tört fel belőle. Egy ordítással robbant ki az a fájdalom, amit az évek hosszú sora óta magában hordozott. Minden sebe egyszerre szakadt fel a lelkében, s vérezni kezdett. Az a nő, ott a képen épp úgy nézett ki, mint ő, néhány évvel ezelőttig. Ez a nő akár ő is lehetett volna. Ez a nő volt az ő anyja. Édesanyja. S ez a férfi itt.. igen.. az apja, az igazi édesapja..
Hosszú idő telt el, amíg a könnyei fogyni kezdtek, s újra meg tudott szólalni..
– S mi volt az amit csináltál? Ott a cirkuszban?