A gólya

A gólya

A tanya a világ végén állt. A földút, amely idevezetett, már régen elvesztette formáját, a fű benőtte, mintha a természet is el akarta volna felejteni ezt a helyet. Az alacsony kunyhó viharvert deszkafalai repedezettek voltak, a tetőt rozsdásodó bádoglemezek tartották össze, és amikor esett, a víz halk koppanásokkal szivárgott be a mennyezet résein. Körülötte száraz, repedezett föld, néhány satnya fa, s egy elvadult veteményes, amit már csak a gyomok uraltak.
Itt élt Benedek bácsi, egyedül. Egykor nagy családja volt, de a felesége évekkel ezelőtt elment, és a gyerekei Amerikába költöztek. Eleinte még írtak levelet, küldtek képeket az új életükről, de az idő eltelt, és a levelek is egyre ritkábbak lettek. Az utolsó üzenet talán három éve érkezett. Benedek bácsi napjai egyformák voltak. Hajnalban kelt, begyújtott a rozoga sparheltbe, kávé helyett meleg vizet ivott, és kiült a ház előtti törött székbe, hogy nézze a napfelkeltét. A csend volt a társa, meg néha egy-egy kóbor macska, amely átszaladt az udvarán. Egy nyári délután azonban valami megváltozott. Miközben az árnyékban pihent, tompa puffanást hallott a ház mögül. Elbotorkált a hang irányába, és a földön egy fehér tollú, hosszú csőrű madarat talált. Egy gólya volt, egyik szárnya furcsa szögben állt, a csőre alatt pedig vér pettyezte a földet. Benedek bácsi óvatosan felvette a madarat, és a régi istállóba vitte. Valaha tehenek álltak itt, de már régóta csak a por és a pókhálók uralták a helyet. Egy öreg pokrócot tett a sarokba, arra fektette a gólyát. A következő hetekben gondját viselte: esővizet hozott neki, apróra vágott kenyeret áztatott be, és esténként halkan beszélt hozzá, mintha értené. A madár eleinte bizalmatlan volt, de aztán lassan megszokta az öreget. A szárnya lassan gyógyult, és augusztus végére már újra repülni tudott. De ahelyett, hogy elrepült volna, ott maradt. Naponta visszatért az öreghez, néha az istálló tetején pihent, máskor az udvaron sétálgatott. Mintha tudta volna, hogy Benedek bácsi is egyedül van. Ahogy az ősz beköszöntött, a reggelek hűvösebbek lettek, a fák levelei megsárgultak. Benedek bácsi tudta, hogy eljött az idő. Egy reggel, amikor kilépett a házból, látta, hogy a gólya már a levegőben van. Egy darabig körözött a tanya felett, aztán lassan eltűnt a távolban. Hosszasan kémlelte az eget, s könnyes szemével a gólyát kutatta a levegőben.
Újra egyedül maradt.
A tél nehéz volt. A hideg átjárta a kunyhót, és az öreg egyre fáradtabbnak érezte magát. Néha már nem volt ereje begyújtani, és egyre többször maradt ágyban. A tavaszt már nem érte meg. Egy hideg, szeles márciusi reggelen örökre lehunyta a szemét.
Amikor a családja értesült a haláláról, hazajöttek. Idegenül jártak a házban, ahol egykor felnőttek, és szégyellték, hogy ilyen sokáig nem látogatták meg az öreget. A temetés csendes volt, csak a falu papja és néhány régi ismerős állt a sírnál. Miután a föld betakarta Benedek bácsit, a család néhány napig maradt, majd újra visszatért Amerikába. A kunyhó ismét üres lett.
Eltelt egy év. A tanya mit sem változott – a fű még magasabbra nőtt, a ház még rozogább lett. A síron egy kis fakereszt állt, rajta egy név, amelyet már csak kevesen olvastak el.
Egy kora nyári hajnalon azonban egy fehér madár szállt le a sírra. Egy gólya volt. Ugyanaz a gólya. Egy ideig mozdulatlanul állt, hosszú csőrét a föld felé hajtotta, mintha értené, ki nyugszik itt.
Aztán felszállt, és a kék ég felé vette az útját.

Kattints a csillagokra a novella értékeléséhez!

[7 értékelés alapján az átlag: 5]