A felhővadász

A tavaszi szünet utolsó napján Peti a levegőbe bokszolt: végzett a négyoldalnyi matekházival. Épp becsukta volna a munkafüzetet, amikor valami kósza hang – talán a lelkiismerete – azt súgta, lapozzon még egyet. A keze ökölbe szorult: a következő oldalon is ott volt a sötét bélyeg, a grafitházikó. Néhány pillanatig azt tervezgette, hogyan áll majd bosszút Gerti nénin, de aztán megrázta magát, és folytatta a munkát. Fáradt volt, ám hogy feladja, eszébe sem jutott. A szülei megígérték, ha végez, kimehet biciklizni.
Az új bringája tűzpiros volt, teleszkópos, és hasított, mint Villám Mcqueen. Ráadásul az apja citromsárga szalagokat is tett a kormányra, ami a barátai szerint ciki, de neki akkor is tetszik.
– Húsz centiméter az két deciméter – mondta ki az utolsó feladvány eredményét, majd gondolatban hozzátette: „rajtam nem fogsz ki, Gerti!”.
Biztos, ami biztos, lapozott még egyet. Nem volt több házikó.
– Ez az! – dobta el a ceruzáját, aztán felpattant, és képzeletben már a játszótér dombjáról gurult lefelé, amikor is arra lett figyelmes, hogy sötét van. Ránézett az órára. A kijelző még csak 15:30-at mutatott. Kiszaladt az erkélyre, és felnyögött. Egy óriási, sötétszürke felhőt látott meg az égen. Egyelőre nem eredt el az eső, de a szaga már ott volt a levegőben.
– Ne már! – kesergett Peti, majd a fejét a korlátra hajtotta. Tudta, hogy ilyen körülmények között úgysem fogják leengedni.
– Mi a baj? – lépett mellé az apja.
– Kész a lecke, de a bicajozásnak lőttek – felelte a fiú, a homlokát továbbra is a korláton tartva.
– Miért?
Peti felemelte a fejét, és összevont szemöldökkel az apjára nézett.
– Viccelsz? Te is látod, hogy mindjárt esni fog!
– Hát, csúnya ez a felhő, meg kell hagyni, de én a helyedben nem hagynám, hogy eltántorítson a célomtól. Lehet, továbbmegy, és nem is lesz zuhé.
– És ha mégis lesz?
– Akkor megázol. Nem nagy ügy.
Peti hallgatott.
– Kérdezzük meg anyát is, mi legyen?
– Hát, igen.
– Drágám – kiabált be a lakásba az apa -, gyere, légyszi!
– Megyek! – szólt ki az anya, majd két szempillantás múlva ott is termett. – Ó, micsoda felhő! Igen?
– Éppen erről beszélünk. Szerinted Peti kimehet biciklizni?
– Hogy bőrig ázzon, aztán tüdőgyulladást kapjon?! Szó sem lehet róla.
– Nincs hideg – érvelt az apa. – Meg úgyis bejön, ha leszakad az ég. Igaz, Petikém?
A fiú zavartan nézett hol az anyjára, hol az apjára.
– Most miért hozod ilyen helyzetbe? – kérdezte fojtott hangon az anya, miután a férjéhez hajolt. – Megbeszéltük, hogy nem mondunk ellent egymásnak a gyerek előtt.
– Jó, ez igaz. Akkor kiengedjük, ugye?
– Micsoda?! Nem!
Az apa sóhajtott.
– Akkor bízzuk a döntést Petire. Elvégre tíz múlt, kész férfi.
– Azért ne túlozz! De rendben. Döntsön ő.
– Petikém – szólt komoly hangon az apa –, ha lemész, lehet, hogy megázol. Anyád szerint meg is betegedhetsz, szóval van kockázat. Ha itt maradsz, akkor viszont szárazon unatkozhatsz a picinyke lakásunkban. Válassz!
– Ez így nem fair! – fakadt ki az anya.
– Lemegyek – hadarta Peti, és el is tűnt a szülők szeme elől. Miközben cipőt húzott az előszobában, hallotta, hogy az anyja háborog.
– Te fogod kimosni a sáros ruháit, és ha tüdőgyulladást kap, az is miattad lesz! Felelőtlen vagy!
– Te meg folyton parázol! – vágott vissza az apja. – Mire jó ez? Petit is csak megijeszted!
– Nem parázom, óvom a gyerekünket! Mivel erre te nem vagy képes, valakinek muszáj!
A fiú eddig hallgatta a csörtét. A hóna alá csapta a sisakját, aztán bevágta maga mögött a bejárati ajtót. Elindult lefelé, bár elment a kedve a biciklizéstől. Attól viszont, hogy otthon maradjon, még inkább. A szülei ritkán veszekedtek, de ha egyszer belelendültek, nehezen hagyták abba. Peti szerint általában valamilyen apróság miatt kaptak össze. Ezúttal a felhőt okolta.
Kivette a biciklijét a tárolóból, aztán a játszótérre tolta, ami közvetlenül a ház előtt volt. Terepszemlét tartott. A sok gyerek között észrevette a legjobb barátját, Tomit. A túloldalon görkorizott. Gondolta, versenyezhetnének. A fejébe húzta a sisakját, majd felült a kerékpárra, hogy odatekerjen hozzá. Ekkor viszont azt látta, hogy Tomi elmenőben van. Ahogy mások is. Valami hideget és nedveset érzett a kézfején. Felnézett az égre: a felhő már feketéllett.
– Tartsd még bent az esőt! Légyszi!
Válaszul egy kövér cseppet kapott a szemébe.
– Au! – kiáltott fel. – Te aztán gonosz vagy! Először összeveszíted a szüleimet, aztán elüldözöd a barátomat, engem pedig szemen lősz! Szégyelld magad!
A következő pillanatban megdörrent az ég, majd zuhogni kezdett az eső. Peti visszatolatott a ház fedett bejáratához. Miközben a járdán tajtékzó záport bámulta, gondolataiba merült.
Nem tudta mennyi idő telt el, de egyszer csak hallotta, hogy nyílik mögötte a vasajtó. A szülei voltak azok.
– Hát itt vagy! – szólt megkönnyebbülten az anyja. – Miért nem jöttél fel?
– Kibékültetek?
– Persze – legyintett az apja –, minden rendben.
A fiú megerősítést várva az anyjára nézett, aki némi hezitálás után bólintott. Peti úgy sejtette, hogy még nem szent a béke. Tekintetét a sötét fellegre emelte.
– El lehet oszlatni egy ilyen felhőt? – kérdezte, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a szüleire.
Rövid szünet után az apja válaszolt neki.
– Én úgy hallottam, vannak, akik ágyúzzák az esőfelhőket, de hogy ez hatásos-e, azt nem tudom. Ha engem kérdezel, a természetet nem lehet legyőzni, fiam.
– Nem is akarom. Csak az esőfelhőket. Azokból is csak a gonoszokat. Tudom, hogy vannak jók is, például amik öntözik a földeket, de ez itt csak rosszat tett velünk. Az ilyenekkel el fogok bánni. Tökéletesítem a módszert, és… – elhallgatott, aztán ragyogó szemmel fordult meg. – Tudjátok, mi leszek?
– Na, mi? – kérdezték a szülők egyszerre, fülig érő szájjal.
– Felhővadász! Majd meglátjátok!