A Fekete Démon

A Fekete Démon

A tenger felett ólomszürke felhők gyülekeztek,a halászhajó csendben siklott a nyugodt vízen. A Borealis II. bálnavadászai kemény, hallgatag emberek voltak, akik nem ismerték a félelmet,ők azok a tengeri vadászok kik már sok mindent láttak a több hónapos hajó útjukon. A tengerhez nőtt izmaik, viharban edzett tekintetük most ernyedten és meggyötörten pihent a fedélzeten. Már hónapok óta szelték a tengert, gyilkolták a bálnákat a kincset érő olajért és a húsukért.

Fő célpontjuk azon az éjjelen nem egy közönséges bálna volt, hanem az, amiről a térség halászai csak félve suttogva mertek beszélni.Sokan csak egy legendának hitték,de mondják a legenda már életre kelt egy fekete óriás képében minek a hátúszója akár
egy vitorla.Az elbeszélések alapján,
több halaszhajót zúzott szét és legénységet küldött a tenger mélyére.

Egy hatalmas árnyék, amelynek ha már láthatóvá válik a hátúszója, az annyit jelent, hogy vadászatra készen áll. Tudta, mit akar; céltudatossága felülmúlhatatlan volt.
Az ORKA,mely szétszaggatta a halászok hálójàt, szilánkokra törte a csónakokat, és , ha hinni lehet az öreg halászok meséjének , magukkal a halászokkal is szörnyű, kegyetlenséggel végzett. Végtagjaikat letèpte, felfalta, majd a megcsonkított testet a part felé sodorta, hogy lássák a halászok ,hogy nem ők a tenger urai. Ö a Fekete Démon ,
akitől óva intik a bálnavadászokat.

A hajó, a kapitány, vastag ujjai között tartotta a tajtékpipáját, néha mélyeket szippantott, miközben az óceán vizét figyelte. Még nem látott mást, csak néhány delfint,ahogy vidáman követik a hajót. Aztán megszólalt:
– Aki ezt a bestiát elejti – mondta halkan –, annak soha többé nem kell félnie semmitől a tengeren.

Majd lement a hajó raktárába, és néhány demizson rummal tért vissza. A legénység megörült a rumnak, jobb kedvre derültek, de a félelem és a büszkeség sajátos keveréke vibrált arcukon. Tudták , egyetlen hibás mozdulat is elég, hogy a tenger mélye bezáruljon a fejük fölött , és az óriási fekete árnyék lesz az utolsó, amit életükben látnak.
Miután ittak nehány pohárkával a rumból, kicsit jobb kedvre derültek aztán ismét mély hallgatás vette kezdetét. Volt, aki a késével farigcsált, volt, aki rágyújtott a félig elszívott szivarjára, és várták a tengerből előbukkanó óriást.

Egyszer csak a csendet megtörte a szonár fülsiketítő vijjogása.

– Mindenki talpra! – ordította a figyelő. – Nagy… nagyon nagy!

A képernyőn lassan kibontakozott egy hatalmas árnyék. A hajón dermedt félelem és csend lett úrrá . Olyan csend, amit csak a félelem ismer,és amiben még soha nem volt részük a tenger vadászainak.
Az orka egyenesen a hajót célozta. Megállíthatatlanul közeledett, akár egy torpedó. Néha kiemelkedett a vízből, megmutatta hatalmas állkapcsát, amelyben negyvennyolc hatalmas fog virított. Egyre gyorsabban közeledett.

A kapitány üvöltött:

– Szigonyokat készenlétbe! Célozd meg, amíg alá nem merül!

A felszerelés megfeszült, a csörlők recsegtek, a fém szikrázott. A víz felszíne hirtelen feldagadt, mintha alulról valami felfelé törne. Aztán egy fekete hátúszó jelent meg, olyan hosszú, mint egy ember teljes magassága vagy talán még nagyobb.
A szigonyok levegőt tépve süvítettek, és mélyen becsapódtak az orka hátába . Csontot repesztő hang futott végig a vizen ,mint ha csak egy ház fa gerendája roppant volna derékba . A kötelek megfeszültek, a hajó rázkódni kezdett. Néhány szigonnyal a hátában az orka alámerült, úgy hitték az óriás cet megadta magát és holtan fog lebegni a víz tetején. A hajón halálos csend lett . Varták hogy az orka teste felemelkedjen a víz felszinére .

Alig telt el tíz perc hatalmas rázkódás futott végig az egész hajón. A kötelek elszakadtak, a csörlők kiszakadtak a helyükről, mintha egy óriás kéz szakította volna el őket.
A legénység szétszóródott a fedélzet minden szegletébe. A félelem úrrá lett rajtuk , némelyek imádkoztak, mások összekuporodva vacogtak a hajó valamelyik sarkában, és a gyors halálért könyörögtek.

Mielőtt felocsúdtak volna, észrevették, hogy a hajó erősen billeg hol jobbra, hol balra. Majd hirtelen hatalmas csapás érte oldalirányból, ami kis híján felborította őket . Abban a percben értették meg először, hogy a vadászból is lehet préda.

Az orka ellenük fordult.

A következő támadás alulról érte a hajót. A gerinc fájdalmas, hosszú jajszót hallatott, mintha maga a fa könyörögne megváltásért. A legények próbálták egyensúlyban tartani a hajót, de minden hullámverésnél egyre mélyebbre süllyedtek bele a reménytelenségbe.

A hojón kisebb káosz tört ki,mivel több helyen is szivárgott a víz.
A legénység igyekezett felmérni a károkat, de a hajó állapota egyre csak romlott ahogy a vadászoké is .

Ekkor a szonár ismét megszólalt.

– Visszajön! – harsogta a kapitány.

A sötét árnyék egyre közeledett. Üldözte őket, mintha maga a tenger küldte volna bosszúért kiáltva. A fedélzeten a félelem már szinte tapintható volt. A sokat látott tengerészek ilyet még nem éltek át.

– Ez nem orka… ez valami más. Ez egy átok – szólalt meg egy idősebb matróz. – A vizek Istenének bosszúja
és most mind meghalunk a sok vérengzésért amit a tengeren elkövettünk.

A kapitány ráförmedt:

– Fogd be, amíg élsz! Ez csak egy állat. Levadásszuk ahogy a többi bálnát is . Csak jöjjön közelebb.

De a hangjából kiszűrődött valami ősi, sötét bizonytalanság,mintha ő maga sem hitt volna benne.

Az éjszaka fekete lepedőként borult rájuk. A fenevad úgy követte a hajót, mintha pontosan tudná, mennyire félnek tőle. Tartott egy bizonyos távolságot, néha alámerült, majd ismét felbukkant, hogy megmutassa hatalmas hátúszóját, mely akkora volt, akár egy vitorla.

Hajnalodott. A Nap korongja feltűnt a horizonton. A legénység nagyrésze kábultan feküdt, ki az egyik, ki a másik sarokban, fáradtan, elnyűtten. Voltak, akik csak bámultak maguk elé, vagy a Nap felbukkanó fényét nézték,amely olyan volt akár egy hid a víz tükrén és közben arra gondoltak, vajon látják-e még valaha a családjukat.

A Nap már magasan járt, mindenki talpon volt, tették a dolgukat. Senkinek sem tűnt fel, hogy a hatalmas fekete uszony már nem látszódott a vízen. Meg voltak győződve róla, hogy az óceán ura feladta az üldözést.

A nyugalom azonban nem tartott sokáig.

Előjel nélkül hatalmas robaj érkezett. A hajó oldalának óriási hullám csapódott, ezzel egy időben pedig egy hatalmas test emelkedett ki a vízből. Most megmutatta magát teljes valója: háta széles volt, akár a hajótest, farokuszonya meghaladta a két métert. Szemében gonoszság, értelem és valami különös szánalom tükröződött.

A legénységben meghűlt a vér. Még fel sem ocsúdtak, amikor a hajó újra megrázkódott. Kiemelkedett a vízből, majd visszazuhant – aztán még egyszer. Mintha sziklának ütközött volna. A hajótest kettétört, a legénység az életéért küzdött, az óriás
cet tombolt ,széles farok uszonyával
szilánkokra zúzta a hajót.A legénység
nagyrésze odaveszett vagy megfulladt a vizbe vagy az orka halálos csapásai
végezett velük.

Néhányuknak sikerült a mentőcsónakba jutni, köztük a kapitánynak is. A legtöbben azonban odavesztek; a tenger lett a sírjuk. A kapitány és emberei vadul eveztek, minél távolabb a süllyedő hajótól. A háborgó víz lassan elcsendesült, de a halál kaszája még ott lebegett a fejük fölött.

Amikor végre lecsillapodtak volna, a fekete uszony ismét feltűnt.Lassan komótosan néhány kört leírt a csónak körül majd kiemelkedett, megmutatta hatalmas fogait, majd a kapitányra nézett.Szemèben most a szánalom és cetekre jellemző inteligencia tükrözödött .

Néhány percig farkasszemet néztek,
a kapitányt ámulatba ejtette amit látott a cet szemében . A tiszteletet parancsoló látvány amit akkor látott az örökre bevésődött az elméjébe.

Aztán az orka alábukott.A hatalmas hátúszója még sokáig látszott majd
alábukott és végleg eltünt a mélybe.

A csónakot többé nem érte támadás. A hullámok fokozatosan csillapodtak. A csend visszatért.
Senki sem mert megszólalni. Tudták jól az orka bármikor visszatérhet.
A kapitány ekkor megértette, hogy csak azért élnek, mert az orka elengedte őket.
De azt is tudta: az orka nem felejt.

A kapitány és maroknyi embere végül elérték a partot, meggyötörten, de hálát adva az „ORKÁNAK”, amiért megkímélte az életüket. Még éveken át mesélték szörnyű kalandjukat a halászoknak, kocsmák füstös asztalai mellett, egy pohár bor kíséretèben .