A fantom

A fantom

Már két napja is volt, hogy kifutott a nemzetközi vizekre az USS Misszouri tengeralattjáró, elhagyva az Államok nyugati partjait, amikor egy kora esti órában, mint nem várt, rossz ómen, úgy tört rá a szükség Törner kapitányra. Tudta, hogy ez semmi jót nem jelent, aztán mint nekrofil jegyellenőr a koporsófedelet, úgy tépte föl a wc-ajtót, és a vég előtt egy másodperccel sikerült a vakítóan csillogó fehér fajanszon megbosszulni az előző napi kolbászos hallevest.
Vajon látta más is rajtam kívül? Vagy tán megbomlott az elmém? Ki lehet a fantom? Tanakodott magában, miközben jobbjával alaposan eltávolította a tápanyagcsatorna végső szakaszán képződött lerakódást. Már egy ideje, hogy nem jelentkezett, bár néha mintha esténként lépések zaját hallaná a kabinja előtt, illetve nem ott hallja, hanem bent a kabinban, csak onnan hallatszik. Majd miután meggyőződött ( nem Győző lett, hanem megbizonyosodott ), hogy jól végezte (nagy)dolgát, visszasietett a posztjára.
– Kapitány a hídon! –üvöltötte el magát egy egészen addig nyugodtan viselkedő kiskatona (illetve kismatróz), mindannak ellenére, hogy egy tengeralattjárón nincs is híd. Na mindegy. Méltóságteljesen körbenézett a kapitány, hisz nagyon jól tudta, az alárendeltjei nem sejthetnek az egészből semmit, hisz akkor oda a tekintély, vagy ami még rosszabb, őrültnek fogják tartani.
– Dzsekszon! Mi a mélységünk?
– A tengerszint alatt betöltött pozíciónk, amelyet lábban vagy méterben határozunk meg. Az első írásos feljegyzések..
– Milyen mélyen vagyunk, maga marha?! Ki a f…t érdekel, Te h…., k…n j…k, a k… …t!
– Elnézést uram! 1.600 láb.
– Jó. Elnézést, hogy így elragadtattam magam, Dzsekszon..
– Semmi baj, uram.
– Ne ugass közbe, ha én beszélek, te y….h k….x! Altiszt!
– Igen, Uram!
– Mit igen? Még nem is kérdeztem semmit.. Na mindegy. Az új irány 1-2-0-0-3, kék 36.
– Igen, Uram. Figyelj! 1-2-0-0-3, kék 36. Fel!- üvöltötte az altiszt, és rávetette magát a radar előtt ülő Tájlerre, aki halkan megjegyezte, hogy ő inkább most nem játszana.
– Hát ezzel meg mi a f…..ene van?
– Uram, az altiszttet a sportszázadtól helyezték át, mert az előző állítólag szellemileg rendellenes tevékenységet tanúsított.
– Azaz?
– Két hete a panamai partoknál gyakorlatoztunk, és mikor alámerültünk 1.100 lábra, általános karbantartást rendelt el.
– És mi a baj ezzel?
– Kívülről akarta kezdeni..
– Csend! Mindegy, foglalkozzunk a jelennel. Khm. Nos, azzal kezdeném, hogy mostanában furcsa dolgokat tapasztalni a hajón. Mintha éjnek évadján valaki mászkálna a folyosókon.
– Talán az őrségre gondol, Uram?– kérdezte Tájler.
– Nem.
– Akkor tárgy. Színesfém?
– Nem barkochbázunk, maga idióta! – mondta a kapitány, és az arcán az évek során elfojtott agresszió erősen kezdett kiütközni, az egész keveredett némi megvetéssel és egy kis skizoid felütéssel, nagyjából úgy nézett ki, mint akinek nyilvántartásba kellene szedni a földön fellelhető valamennyi lándzsás útifüvet, és a felénél elfelejtette hol tart.
– Én tudom mire gondol, Kapitány – bátorkodott megjegyezni Dzsekszon, mire a kapitány szemében valahol egész mélyről feltört egy aprócska fénysugár, lassan kezdett elernyedni a keze Tájler nyaka körül, mire az krumplis zsákként rogyott össze ( persze teli kruplis zsákként ).
– Szerintem fantom van a hajón – folytatta a gondolatmenetet Dzsekszon, mire a hídon tartózkodó személyzetben némi zúgolódás támadt. Félnek az ilyen témáról hangosan beszélni azóta az emlékezetes eset óta. Tudniillik a hajón dolgozott régebben egy szakács, aki szintén fantomot vélt látni, és szolgálata utolsó napjaiban állítólag megérintette őt a jobb térdével. Azóta szerencsétlen folyamatosan Edith Piaf feldolgozásokat énekel visszafelé és minden darab után megtapsolja magát.
– Miből gondolja ezt Dzsexon?
– Elnézést, Dzsekszon, nem Dzsexon. Khm. A minap, miközben nézegettem a G-mailemet, láttam, hogy valaki összekeverte a leveleimet. Mindig sorba vannak rakva, de akkor, azon a hideg, szeles éjszakán, amikor a horizonton felbukkanó hold fénye a tenger vizén felerősödve kúszott be a kabin ablakán, lágy szellő futott végig a tarkómtól egész a hátamon végig, és amikor rákattintottam a Belép szócskára, akkor tárult elém a borzalmas látvány..- fejezte be monológját Dzsekszon, és ebben a percben síri csend lett úrrá a sokat próbált, derék matrózok között. Csak a tenger morajlása hallatszott, amelyet a gépek prüntyögése szakított meg néha.
– Most, hogy mondják, bennem is felmerült a gyanú, mint iszapból a Rambo – hozakodott elő a hajóorvos.
– Ne mondja Doki !
– De igen is mondom! Nem látta a Rambo 4-et, amikor az oroszok..
– Nem azt, maga marha! Miért gyanakszik?
– Először is: Dzsekszon szerintem hazudik!
– Hogyhogy?
– Mióta van ablak egy tengeralattjárón?! Hm! – tette hozzá sejtelmesen a doktor mire, a gyanúba keveredett Dzsekszon zavarodottan nézett körbe vizslató pillantások kereszttüzében.
– Erre még visszatérünk. Mi a másik ok, ami felébresztette önben a gyanakvás kínzó és egyben izgalmas, de mindenekelőtt is égető lángját, ami azóta is mardossa kételyektől megtépázott, viharvert lelkét?
– Nos, a múlt hét végén, talán szombaton, de lehet hogy vasárnap, mindamellett a pénteket se zárnám ki egyértelműen, szóval a szokásos, havi rendszerességgel megjelenő szakmai sajtót tanulmányoztam, amely ez esetben a fajfenntartási szokásokkal foglalkozott a civilizált népek körében, amikor váratlanul figyelmes lettem valamire. Valami szokatlanra.
– Hosszú idő után elhallgattak a hangok?
– Na de kérem..
– Halott nő járkált a szobájában, kezében Bee Gees-kottákkal, miközben halkan Horváth Rozi recepteket mormolt ujgur nyelven?
– Ki az a Horváth Rozi.. Na, fejezzük be a találgatásokat. Szóval, ami furcsa volt: hiányzott az újságból a keresztrejtvény-rovat!
– Na ne szórakozzon Doki! Itt sokkal komolyabb dologról van szó – jegyezte meg a kapitány jelentőségteljesen, majd hogy kihangsúlyozza a dolog fontosságát, elővette kabátja belső zsebéből ezüstszínű butykosát – amit még apai nagyanyjától örökölt, akinek a Háromlábú Cselőpók nevű aknakereső naszádon teljesített szolgálataiért adta Theodore Roosewelt egy 16 órás pókerparti lezárásaként -, majd jókorát húzott belőle.
Megállt a keze. Egy percig azt lehetett hinni, hogy úgy is marad, majd lassan leengedte a kezét, majd kiejtette a butykost belőle, ami hangos koppanással jelezte a talajon, hogy igen, a híresztelésekkel megegyezően fémből készülnek a tengeralattjárók. Majd egy ideig üveges tekintettel nézett maga elé, és szépen lassan arccal előre követte a butykost a földre (fémre).
– Úristen, kapitány!
– Na, erről azért vitatkozhatnánk – jegyezte meg némi kétellyel a hangjában Dzsekszon, de a többiek rosszalló tekintete megálljt parancsolt fennhéjjázó magatartásának.
– Doki! Mi történhetett a kapitánnyal? – kérdezte Tájler az orvost, aki ekkorra már ott térdelt a kapitány tehetetlen teste mellett, plusz a butykos. Megtapogatta a nyakát, odahajolt fülével az orrához, majd kisvártatva felállította a diagnózist.
– Uraim, ez sajnos exitus.
– Jó, jó, de mi a baja?
– Meghalt, maga idióta!
– Én? Észre se vettem. Bár a fejem kicsit szaggat..
A doki ebben a pillanatban valami olyasmit akart mondani, amit csak voodoo szertartások alkalmával szoktak egymás közt a sámán és az istenek, de azok is csak nagyon halkan, amikor az altiszt csendre intett mindenkit, és lassan orrához emelte a butykost. Miután megszagolta, óvatosan megkóstolta annak tartalmát a többiek heves tiltakozása ellenére, majd az arcára a felismerés és a tipikus „ tudtam én, hogyne tudtam volna, hogy ez a baj” gondolatmenet aprócska magabiztos mosolyt varázsolt:
– Ez víz! – hagyta el borostás lepénylesőjét a kegyetlen, zord igazság, majd mintegy önálló életre kelve járt körben a mostanra kellően rémült emberek között alászállva a raktérbe, majd onnan a gyanútlanul kártyázgató gépészek között – akik nem is értették, mit kering itt egy mondat -, átlibbent a motortérbe, ahol a gépek zaja mintegy elhessegette.
– De hisz a kapitány soha nem ivott vizet.. – mutatott rá Tájler.
– Igen, ez igaz. Állítólag utoljára az iskolában fizikaórán találkozott ivóvízzel, de mikor belekóstolt , az immunrendszere valami kimondhatatlan nevű trópusi betegség tüneteit produkálta, az orvosok pedig 72 órán keresztül küzdöttek az életéért. – erősítette meg a legendát az altiszt, majd hozzátette:
– Az őrséget meg kell erősíteni.