A fal mögé bújva – ahogy a szeretet csöndben gyógyít
A fal mögé bújva – ahogy a szeretet csöndben gyógyít
Gyerekként gyakran álmodott arról, hogy valaki magához szorítja. Nem túl erősen, csak pont úgy, hogy érezze: ott van valaki. Hogy számít.
De az álom reggelre mindig eltűnt, és csak a konyhából kiszűrődő koppanások, meg az apja szuszogása maradt utána.
Az anyja már hajnalban fent volt, mindenről tudni akart, mindent kézben akart tartani, de végülis ez az, ami soha nem ment neki.
Az apja meg sokszor csak bámult ki az ablakon borostás arccal, és a kezében remegett a pohár. A lány hiába “nyúlt” feléjük, csak a levegőt fogta meg. Ott voltak elérhetetlenül.
Felnőttként nem tudta, hogyan kell kezdeni közeledni, hogy kell ölelni. A testének volt memóriája, de az emlékei nem segítettek benne. Amikor valaki megölelte, egy pillanatra megmerevedett. Mintha elfelejtette volna, hogyan kell melegséget fogadni. Csak a férje és a gyerekei voltak kivétel. Őket ösztönből ölelte. Minden este úgy szorította magához az alvó gyerekeit, mintha a saját gyerekkorát mentené velük.
Éjszakánként, amikor minden elcsendesedett, és a gyerekek már mélyen aludtak, hozzábújt a férjéhez. Nem mindig bátran – néha csak óvatosan, mintha meg akarná kérdezni, szabad-e. A férje karja ilyenkor ösztönösen zárult köré, és ő belesimult, mint egy menekült, aki végre megtalálta a rejtekhelyét. Ez az ölelés más volt. Nem követelt semmit, nem kérdezett, nem hasonlított semmire, amit valaha kapott. Menedék volt. Egy érzés, amit a teste már ismert, de a lelke még csak tanult.
Barátai nem nagyon voltak. Akik próbáltak közelebb kerülni hozzá, hamar észrevették, hogy van egy láthatatlan fal körülötte. Udvarias volt, figyelmes, de távolságtartó. Nem gőgből, hanem védelemből. Ő már megtanulta: aki túl közel jön, az egyszer úgyis elmegy. Vagy rosszabb – marad, de nem úgy, ahogy kéne.
Néha eljátszott a gondolattal, hogy egyszer, csak úgy, minden ok nélkül megölel valakit. Egy barátnőt, egy régi ismerőst, vagy csak egy embert, aki sír a padon. De sosem tette.
Mert a mozdulat, amit nem tanított meg neki senki, még mindig túl ismeretlen volt.
És mégis, minden este, amikor betakarta a gyerekeit, megsimította az arcukat, és lehajolt hozzájuk, az ölelések, amiket sosem kapott meg, lassan kiszivárogtak belőle. Nem hangosan, nem látványosan. Csendben, ahogy a szeretet néha csöndben gyógyít.
