A Dimenzió Fogságában
A Dimenzió Fogságában
Olivia magánnyomozóként tengette mindennapjait. Megunta a rendőrségnél töltött tizenöt évet, silány fizetést és a mostanra háromszorosára duzzadt munkát. Inkább saját idejét osztja be, megválogathatja, kinek dolgozik és mennyiért. Társával együtt két évvel ezelőtt nyitották meg a Grayson&Sinclair magánnyomozó irodát, és most egy nagy hal akadt a horgukra, Bill Saliven, akire több ezer dolláros vérdíjat tűzött ki a rendőrség. Minden követ megmozgatott, felkereste az összes besúgóját. Végre van eredmény, kapott egy fülest. Saliven ma a Barcelona Bárban lesz.
Sietve küldött egy üzenetet társának, megbeszélték, öt órakor ott találkoznak.
A Barcelona Bárt a nyolcadik sugárúton, egy tizenöt emeletes ház aljában találta. Fel-alá járkált a parkolóban, órájára pillantott, öt óra elmúlt, társa sehol.
Várt még pár percet, majd fogta és egyedül ment be.
A csapos a pult mögött a tiszta poharakat pakolta a helyére. Odalépett hozzá.
— Saliven-t keresem, tudja, hol találom?
A férfi megállt egy pillanatra és furcsán meredt rá.
— A szenátorra gondol, Bill Saliven-re? Akkor nem jó helyen keresi.
— Mi az istenről beszél? Én azt az embert keresem, akié ez a kupleráj.
— Nézze, ez a hely az enyém, úgyhogy jobb lesz, ha vigyáz a szájára! Amúgy jól érzi magát?
Olivia önkéntelenül körbepillantott, csak egy részeget látott az egyik boxban. Teljesen összezavarodott, és a társa sincs sehol, nem éri el, már több üzenetet hagyott neki. Falfehérré vált arccal meredt a csaposra.
— Hívjak segítséget?
— Köszönöm, de minden rendben.
Ahogy kifelé hátrált, felborított egy széket.
— Elnézést!
Egy percig sem akart tovább itt maradni. Kirohant és visszaindult a kocsijához, gyomra szörnyen kavargott, minden forgott körülötte. Ahogy az autójához ért, már nem bírta tovább nekitámaszkodott az egyik fának és kidobta a taccsot.
— Miért keresi Saliven-t? – hátrafordult a hang irányába. A férfi volt a bárból, akit az előbb részegnek gondolt.
— Semmi köze hozzá.
— Ha elfogad egy jótanácsot, igyon sok vizet, vegyen be aszpirint, szüksége lesz rá.
— Hogy mondja?
— Vigyázzon magára!
Sarkon fordult és otthagyta. Olivia beült a kocsijába, mindenképpen meg kell tudnia hol, van a társa, nem jellemző rá, hogy csak úgy eltűnik. Nem volt jobb ötlete, beindította az autót és a férfi lakásához indult.
Kocsijával végighajtott a nyolcadik sugárúton, be a körforgalomba, kihajtott a nyugati ötvenkilences utcára, onnan egészen az északi hatvankettesig vezetett. Itt lakott a társa. Bekopogott a fehér, íves, üveges ajtón. Pár perc múlva egy nő jelent meg, karján egy kisgyerekkel.
— Igen? Miben segíthetek?
— Ron-t keresem. Ron Sinclair-t. Itt van?
— Nem, sosem hallottam róla, sajnálom.
— Köszönöm, elnézést a zavarásért.
Nem értette, ki ez a nő, és hogy kerül ide? Mióta csak ismerte Ron-t ebben a házban lakott feleségével, ezt a nőt azonban még soha életében nem látta. Mi folyik itt?
Visszaült az autójába. Homloka verejtékezni kezdett, tenyere izzadt, mellkasára, mintha valaki rátelepedett volna, alig kapott levegőt, ha nem ismerte volna magát jól, azt mondta volna, pánikrohama van. Zavarodottsága kezdett eluralkodni rajta, fejébe éles, hasogató fájdalom nyilallt. Eszébe jutott a férfi. De honnan tudta, hogy fájni fog a feje? Haza kell mennie. A Park Avenue-n bérelt egy házat, innen nem messze. Gázt adott.
Ebben az órában a portaszolgálat szünetelt, így egyszerűen felment a harmadik emeleti lakásába, a kulcsát belehelyezte a zárba.
Az azonban nem passzolt. Nem akarta elhinni. Lehet, hogy megőrült, előrehajolt, térdére támaszkodott, próbált úrrá lenni az ismételten feltörő pánikon. Felegyenesedett, nekitámaszkodott a falnak, fejét hátravetette, lehunyta a szemét. Próbálta átgondolni a dolgot. Nem volt más ötlete, vissza kell mennie a bárhoz, talán még ott találja a férfit, aki el tudja neki magyarázni, hogy mi a fene történik itt. Biztos volt benne, hogy tud valamit. Lerohant a lépcsőn, vissza a kocsijához. Ujjait a kormány köré fonta, megszorította, mintha az segítene valamit. Halántéka úgy lüktetett, mintha ki akarna szakadni. Soha életében ilyen szörnyű fejfájása nem volt, még másnaposan sem.
Az égen sötét felhők kezdtek gyülekezni, hamarosan a kocsi szélvédőjén apró vízcseppek gyöngyöztek. Elindította az ablaktörlőlapátokat, hogy lásson valamit. Mire a bárhoz ért, már ömlött az eső, kezét a feje fölé tartva próbálta valamelyest védeni magát, egészen a bejáratig futott.
Belépett, a hely azóta megtelt élettel. Jókedvű társaságok iszogattak a pultnál, ahol a tulaj áll, két másik társával együtt szolgálta ki a vendégeket.
Körbepillantott, a férfi ugyanabban a boxban ült, ahol korábban látta. Leült vele szembe, köszönés és bemutatkozás nélkül szegezte neki a kérdést.
— Honnan tudta?
— Mit honnan tudtam?
— A fejfájást?
— Ja, azt. A dimenziók közötti utazás megviseli az ember szervezetét.
— Hogyan? Maga meg mi az ördögről beszél? Megőrült?
— Azon már túl vagyok. Gondolom felkereste az otthonát vagy egy barátját. Sikerrel járt?
— Nem.
— Ez egy párhuzamos valóság. Amire ittlétem alatt rájöttem, hogy a szerepek itt igen csak felcserélődtek, aki a mi világunkban gazdag, itt nincstelen és fordítva.
— Úgy érti, hogy az elnök itt nem Donald Trump?
— Pontosan. Itt sosem választották meg, és senki sem ismeri.
— Ez nem lehet….
— A valóság? De, sajnos az, csak nem a miénk. – vágott közbe Tom.
— Maga mióta..
— Vagyok itt? Öt éve.
— Öt éve?
— Mindent megpróbáltam, de nem jöttem rá, hogy juthatnék haza. Nézze, elég későre jár, folytassuk ezt a beszélgetést máshol. Innen félórányira van egy szállásom, nem nagy szám, de ott meghúzhatja magát, míg kitalálunk valamit.
— Köszönöm, az jó lenne, úgysem tudom hová mehetnék.
A férfi kiitta maradék sörét a pohárból, csupán némi fehéren csillogó hab maradt a pohárban. Letette a kopottas faasztalra, hagyott ott pár dollárt és távoztak.
Úton voltak Chinatown felé, a kínai feliratokból, színes táblákból, a kifőzdékből kiáramló illatokból, az ember rögtön felismerte, hogy hol jár.
A 138 Bowery Hotel hatalmas vörös tégla épülete, óriás ablakokkal a Bowery és a Grand Street sarkán álló feltűnő épület.
Beléptek a főbejáraton, a recepciós kedvesen mosolygott és üdvözölte őket. Egyenesen a liftekhez mentek. A hetediken szálltak ki, a férfi előkereste kulcskártyáját, a leolvasó elé tartotta. A pirosan világító gomb zöldre váltott és az ajtó kattanva kinyílt. Előre engedte Olivia-t.
— Nos, ez lenne az. Itt a főzősarok, a fürdőt erre találja, ott bent, az a háló. Per pillanat nem tudok mással szolgálni.
— Tökéletes, köszönöm, igazán hálás vagyok, hogy segít. Igénybe venném a mosdót, ha nem bánja.
— Csak nyugodtan, érezze otthon magát.
Olivia bement, magára zárta az ajtót. Arcát vizsgálta, még sosem volt ennyire zilált a kinézete. Könnyei összegyűltek a szemében, majd mikor már nem bírta tovább, túlcsordult. A forró könnycseppek végiggördültek arcán. Tanácstalannak és tehetetlennek érezte magát, és ez teljesen új érzés volt számára. Eddig minden helyzetben pontosan tudta, mi fog következni vagy mit kell tennie. Megnyitotta a csapot, két kezét alátartotta, összezárta mikor felgyülemlett benne a víz, arcát belemerítette. A hideg jólesően hűsítette lángoló arcát. Kissé magához térítette. Megtörölközött és visszament a szobába. Tom a konyhában állt, vizet töltött egy pohárba, majd két pirula kíséretében átnyújtotta neki.
— Tessék, ezt vegye be! Hamarosan jobban lesz.
— Köszönöm…öhh, még a nevét sem tudom.
Csak most eszmélt rá, ezidáig be sem mutatkoztak egymásnak.
— Tom vagyok.
— Olivia.
Olivia próbált mosolyt erőltetni magára. Körbenézett a szobán, odasétált a hatalmas ablakokhoz. Az eső már elállt. Az ég tisztulni kezdett. Egy-két felhőpamacs úszott még itt-ott. Ahogy felnézett, nem akart hinni a szemének. Pislogott párat, talán csak hallucinál, már azon sem csodálkozna a mai nap után. Tom, mintha megérezte volna, min jár az agya, a segítségére sietett.
— Igen, jól látja, itt két hold van. Először furcsa, de hozzá lehet szokni.
— Sokkal nagyobbak, mint otthon és milyen világos van, pedig már éjfél is elmúlt.
— Közel vannak, és mivel kettő van, így a fényük is erősebb. Én az első három hétben alig tudtam aludni. Néha nappal is látni őket. – leült az ágyra. – Mióta a második hold csatlakozott a földhöz, Brooklyn lakhatatlanná vált, folyton elönti a dagály. Mindenkit ki kellett telepíteni. Gyakran, ha nagy viharok vannak Manhattant is elönti a víz. Próbáltak gátakat felhúzni, de egyre szélsőségesebb az időjárás.
— Ez hihetetlen. Mióta van két hold?
— A második kettőezer-tízben csatlakozott, ahogy a hírekben olvastam.
Olivia csak bámulta az eget, megszámlálhatatlan hullócsillag száguldott át rajta. Ahogy beértek a légkörbe, fellobbantak, hosszú csíkot húzva maguk után, majd eltűntek. Tom odaállt mellé.
— Mi dolga van Salivennel?
— És magának?
— Régen dolgoztam neki behajtóként. Sajnos rájött, hogy kicsit a saját zsebre is dolgoztam. Azt hittem megöl, azonban most itt vagyok.
— Magánnyomozó vagyok.
— Sosem találtam volna ki. – jegyezte meg Tom mosolyogva. Olivia nem törődve vele folytatta.
— Vérdíjat tűztek ki rá. Én pedig beviszem, bármi áron.
— Nagyon elszánt. De mi lenne, ha most elraknánk magunkat holnapra? Már igencsak késő van, holnap folytatjuk. Maga alhat az ágyamban én, majd alszom a földön.
— Ugyan ne vicceljen már, nem tinédzserek vagyunk. Elég nagy ez az ágy, elférünk rajta ketten is. Semmi szükség erre.
— Még nem aludtam nővel úgy, hogy ne lett volna semmi.
— Akkor most fog. És melegen ajánlom, hogy ne is próbálkozzon, mert a pisztolyomat mindig magamnál tartom és egy percig sem habozok, hogy ellőjem az egyik kezét.
— Mindig ilyen kedves azokkal, akik segítenek magának?
— Ez a kedves oldalam.
— Igazán és milyen akkor mikor nem kedves?
— Jobb, ha nem tudja.
Mindketten elfoglalták saját térfelüket, Olivia a fal felé fordult, magára húzta takaróját.
— Aludjon jól!
Ez volt az utolsó mondat, mielőtt Olivia szemei kipattantak volna. Felült az ágyán, levegő után kapkodva. Izzadt pólója, testére tapadt. Rémülten bámult körbe a szobában, és örömmel konstatálta, hogy otthon van, saját ágyában és ez az egész csak egy rettenetesen furcsa álom volt.
