A 13. szoba

Oliver Smith exnyomozót valami baljós érzés fogta el, ahogy hajtott az úton. Az eldugott kis faluban, mintha megállt volna az idő. Szinte azon a pár épületen kívül, ami a mai civilizációra utalt, a házak még mindig a középkor hangulatát idézték, mivel javarészt akkortájt épültek.
A falusi házak mind mézszínű kőből épültek, vastag falakkal és hasított kőcserépből készült tetőkkel. Viszont a főtéren több hangulatos kocsma fogadta az odalátogatókat. Az itteni emberek békésen, nyugodtan éltek és mint a viszonylag szűk közösségek, ők sem szerették az idegeneket.
Három héttel ezelőtt Oliver hivatalos levelet kapott a jegyzőtől, hogy egy távoli rokona egyetlen örököseként, a falu határán túl lévő régi kúriát megörökölte. Pont jókor jött, ekkortájt rúgták ki ittas vezetés miatt a nyomozót, ugyanis nem először fordult elő.
Akkor járt itt először, hogy megnézze és átvegye a ház kulcsait és iratait. A helybeliek kedvesen fogadták amikor a falusiak kedvenc törzshelyére beült egy szíverősítőre.
– Egy whiskyt legyen szíves – szólt a fogadósnak. James nagydarab, vörös hajú vidám fickó volt és hatalmas mosollyal nyugtázta Oliver rendelését.
– Jó választás – és már ki is öntötte a nyomozónak. – Mi járatban mifelénk? – érdeklődött barátságosan.
Oliver elmesélte, hogy megörökölte a kúriát és amiatt jött ide. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a barátságos kocsmáros arca egyre inkább elkomorul.
– Nézze jóember, ha rám hallgat, inkább hagyja a fenébe az egészet. Én mondom magának, hogy az egy nem jó hely. Itt a faluban mindenki kerüli, már régóta üresen áll, és aki be is tévedt, az élve nem jött ki. Sőt, mintha a föld nyelte volna el. A rejtélyes tizenharmadik szoba az ami szedi az áldozatait, legalábbis az itteniek szerint.Soha ne menjen be abba a szobába, ha jót akar.
Oliver megköszönte James tanácsát, de biztosította a kocsmárost arról, hogy nem olyan fából faragták, akit holmi mendemondák könnyen elriasztanak.
Oliver a faluban történt látogatását már szinte el is felejtette, amikor gyilkosság történt. James, a kocsmáros volt az áldozat. Elvágták a torkát, de a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a kúria előtt találtak rá.
Oliver habozás nélkül odament, hogy kiderítse mi történt. A falusiak – legnagyobb döbbenetére – hidegen fogadták, közel sem voltak már annyira barátságosak, mint három héttel ezelőtt. Furcsán viselkedtek, kerülték őt, de a nyomozó megértette hűvösségüket. Amikor a kúria ajtaját kinyitotta, úgy érezte, hogy idetartozik, talán mindig is ezt kereste egész életében. Körbejárta a házat, de a tizenharmadik szobát nem találta.
Talán az idők folyamán kialakult babonák közé tartozik ez is – gondolta. Egy viszonylag nagy, de mégis hangulatos szobát választott magának. Az ablak alatt robosztus tölgyfa íróasztal állt, előtte széles, bőr fotel. Az ajtó mellett kényelmes ágy foglalt helyet. Mivel a konyhában nem volt semmi, úgy döntött, hogy később lemegy a faluba megvacsorázni. Ahogy fedezte fel a szobákat, az egyik tele volt kellékekkel, mintha egy színházi kelléktár lerakta lett volna. Mindenféle paróka, bajusz, álszakáll és festékek hevertek szanaszét. Ezen a szobán kívül a többiben semmi szokatlan nem volt. Egyetlen dolog zavarta, a bejárattal szemben lévő hatalmas antik tükör.
Oliver úgy gondolta, hogy lepihen egy kicsit még mielőtt visszamegy a faluba. Hirtelen valami éktelen robaj riasztotta fel, magához vette fegyverét és elindult a hang irányába. Egy velőtrázó sikoly hallatszott. Oliver megszaporázta lépteit, hogy minél előbb odaérjen, amikor meglátta, hogy a tükör elmozdult, mintha egy titkos ajtó lenne és mögötte. Ott volt a tizenharmadik szoba.
Oliver óvatosan közeledett a tiltott szobába, ujjai a villanykapcsolót keresték. Ahogy felkapcsolta, alig pislákoló fény árasztotta el a helyiséget.
– Segítsen, kérem segítsen! – egy halk, de félelemmel teli női hangot hallott.
– Hol van hölgyem? Nem látom – felelte Oliver.
– Ott, a tükörben – suttogta.
A férfi gyorsan hátrafordult és egy szakállas alakot látott a tükör előtt elsuhanni. Oliver utánaeredt, de a fickó eltűnt.
A gyomra korgása ébresztette fel Olivert, de rápillantott a telefonjára, este kilenc órát mutatott.
– Akkor ezt az egészet csak álmodtam – dünnyögte. -Talán, ha gyorsan összekapom magam, még ehetek.
A hangulatos kis étterem tulajdonosnője már zárni készült, de kiszolgálta a férfit. Oliver nem akart visszaélni a nő kedvességével, de azért érdeklődött James felől.
– Nem tudok sokat, csak amit az emberek beszélnek, hogy állítólag találkozója volt a tulajdonossal, valami szakállas fickóval.
Oliver meglepődött, hiszen ő volt a tulajdonos és nem rémlett neki, hogy találkozót beszéltek még.
– Tud valamit a kúria történetéről?- érdeklődött tovább a nőtől.
– Szerintem ez csak ostoba babona, de régen, jó kétszáz évvel ezelőtt, egy sorozatgyilkos szedte az áldozatait a falubeliekből. És a gyilkos maga a kúria tulajdonosa volt, de nem tudták rábizonyítani, mert egyszerűen eltűntek azok az emberek, nem kerültek elő sosem, csak annyit tudtak róluk, hogy utoljára mindegyikük a kúriába ment. Valami rejtélyes tizenharmadik szobát emlegettek, hogy abba rejtegette az áldozatait, de eddig senki sem találta meg azt a szobát. De ha engem kérdez, akkor valószínűleg ezek a szerencsétlenek a kúria melletti erdőbe vesztek, hiszen többnyire a mai napig fával fűtünk és talán a hidegben halálra fagytak, vagy elnyelte őket a mocsár rőzsegyűjtés közben.
Oliver hazafelé elgondolkodott a hallottakon, és eszébe jutott, hogy a kúria iratai között hátha talál valamit. Kibontotta az üveg whiskyt, amit az étteremben vett és meghúzta. A kúria korábbi tulajdonosai, térképek és egy napló volt az iratok között. Kinyitotta a naplót, amiből kiesett egy régi kép az 1800-as évek elejéről, egy előkelő, de mégis zavart tekintetű szakállas férfit ábrázolt. Majd különböző neveket látott felsorolva, a nevek mellett pedig egy kereszt állt. Oliver a naplót olvasva egyre több furcsaságra lett figyelmes. A kézírás… ismerős volt. A stílus, a szóhasználat, még a dátumozás is olyan volt, mint amit ő maga használna. A nevek mellett álló keresztek — mintha egy nyomozó jegyzetei lennének, nem egy gyilkosé.
– Lehet, hogy mégis igaz a legenda, és ez a férfi volt a sorozatgyilkos?- tűnődött. Már jócskán elmúlt éjfél amikor ismét hatalmas robajjal kinyílt a tükör és megjelent a szoba
– Akkor mégse álom volt a tegnap este!- kiáltott fel. Gyorsan berohant a szobába, a fény már alig pislákolt, és felhangzott újból egy vérfagyasztó kiáltás, de ez nem egy női hang volt, hanem egy erőteljes férfihang.
– Ki van ott?- kiáltott a hang irányába és közeledni kezdett felé. Majd elsápadt, amikor meglátta Jamest átvágott torokkal.
– Ez lehetetlen, képtelenség – dadogta. – Talán túl sok whiskyt itttam- gondolta.
– Tükör – mutatott James.
A tükör újra megmozdult. Ezúttal nem sikoly hallatszott, hanem egy suttogás:
„Oliver… már régóta itt vagy…”
A férfi belenézett a tükörbe. De nem a jelenlegi arcát látta. Hanem egy fiatalabb, szakállas férfit — ugyanazt, akit a régi fényképen. A tükör vibrálni kezdett, és Oliver hirtelen egy másik időben találta magát. A kúria ugyanaz volt, de a falusiak ruházata, a kocsma, még a levegő is más volt. Az 1800-as évek elején járt.
A falusiak félve néztek rá. Suttogtak. „Ő az… a tulajdonos…” Oliver megpróbált beszélni velük, de nem értették. A nyelv, amit használtak, régies volt, de mégis ismerős. Mintha mindig is beszélte volna.
A kúriába visszatérve a tükör már nem volt ott. Csak egy szoba, tele régi kellékekkel — parókák, álszakállak, festékek. Oliver rájött: ezek nem színházi kellékek voltak. Ezeket ő használta. Hogy elrejtse magát. Hogy másnak tűnjön.
A napló utolsó oldalán egy mondat állt:
„Az idő nem gyógyít. Csak elfeledtet. De én emlékszem.”
Oliver eldobta a naplót, és az ablakhoz rohant. A falusiak épp egy új vendéget fogadtak a kocsmában. Egy idegent. Egy nyomozót.
A kör bezárult.