A Bűz Szülötte

A Bűz Szülötte

1774 őszének vége felé Amiens fölött olyan színűvé vált az ég, amelyből mintha kiölték volna a színeket. A város utcái kihaltak voltak, a kovácsok korábban oltották el a tüzet, és a házak ablaka mögött remegő fények úgy vibráltak, mintha valaki fojtogatta volna a gyertyákat.
Minden sarkon suttogták ugyanazt a nevet:

Le Goulot Noir — a Fekete Torok.

A gyilkosról senki sem tudott semmit, csak azt, amit a tetemek elárultak: kitört végtagok, átvágott torkok széthasított arcok, mintha valaki a hús mögé akart volna nézni.
Amiensben a félelem nem egy érzés volt hanem egy bizonyos szag egy orrfacsaró folytó iszonyatos bűz.
Valami dohos, föld alatti, rozsdás szag, amely minden este erősebben áradt a csatornákból valami folytó szörnyű bűz.

Étienne Morel párizsi vizsgálóbírót küldték a városba vizsgálódni,járjon az ügy végére.
Pontosan tudták, miért őt küldték erre az ügyre.
A férfi életében több holttesttel találkozott, mint élő emberrel. Az arca keskeny, szeme mélyen ülő, olyan tekintettel, amely messziről is látta a romlást. Akiket nem riasztott el, azok úgy beszéltek róla, mint aki a halálhoz is udvariasan szól, és az visszaválaszol neki. Ő volt ki a halottakkal úgy beszélgetett mint az élőkkel.

Morel érkezését a polgármester reszketve fogadta .Már a látványa,megjelenése is tiszteletet parancsolt.Aki szembe ment vele az utcán,előre megemelte kalapját .

– Monsieur Morel… – kezdte, de hangja elhalt. – a városunk beteg. A csatornák… beszélnek,beszélnek,de nem szavakkal.És nem a hagyományos csatornabűz ami érezteti jelenlétét. Valami más amit idáig nem éreztünk.

Morel figyelt, mélyen ülő szemei most
tágra nyíltak majd megszólalt.
– A holttestek beszélnek. Sok mindent elárulnak csak figyelni kell rájuk.A csatornák csak viszik a hírt. Mutassák làssam a legfrissebb áldozatot.
A polgármester bólintott, és megindult előtte, úgy, mint akit épp a saját házából kísérnek ki .
A legutóbbi áldozat egy 14 éves szolgálólány volt. A családi ház hátsó udvara csendes volt, a föld még fekete volt, ahol a vér átitatta. A ház falán valami furcsa… mint egy széles csík, amelyet valami nedves, hideg anyag hagyott.

Morel megérintette.
Az ujjára rátapadt egy vékony, nyálkás kocsonyás anyag.

– A gyilkos… nedves? – kérdezte a polgármestertől
– Nem. A gyilkos a csatornákon keresztül kölekedik csatorna az otthona . Ott változott valamivé, aminek még nincsen neve, de utána járok ennek a lénynek,és hamarosan nevén nevezzük.
A vizsgálóbíró bement a házba . A ház egy egyszerű család életéről árulkodott .
a halott lány teste az asztalon feküdt. A torkán tátongó, mély, szabályos vágás volt, olyan tiszta, mintha sebész ejtette volna — ha a sebészek egyáltalán láttak ilyen mély sebet.
A lány szeme nyitva volt,és mintha nézett volna valamire ott a távolabbi sarokba.Morel lekövette a lány tekintetét és akkor meghallotta.
Valami csöpögött a házba de nem víz valami más nehezebb, sűrűbb állagú anyag ami egy darabig nyúlott mielőtt földet ért volna.

A sarokban árnyék mozdult, de amikor Morel odalépett, már nem volt ott semmi, csak a fal rése, amely levezetett a csatornába akár egy átjaró a fönti,és a lenti életbe.
Másnap reggelre előkerült egy férfi, aki azt állította, élve menekült meg.
Az arca kiüresedett, szeme rángott, mintha még mindig ott lenne az a sötét lény ahol elkapta.

Morel hellyel kínálta majd kérdezett.
– Mit látott? – kérdezte halkan.

A férfi torka reszketett a válasz előtt.

– Nem ember volt. Nem… nem úgy mozgott mint egy ember. Valamiféle maszk vot rajta, az orra… hosszú… fekete… és csöpögött róla valami. A keze… mintha csontból lett volna és amikor rám nézett… azt éreztem, hogy tudja a titkaimat. Még azokat is, amiket én magam már elfelejtettem.
– Mit mondott magának a lény? – kérdezte Morel, mert tudta, hogy mindig mond valamit.

A férfi könnyei kicsordultak

– Azt mondta… hogy a város bűneit a csatornák szívébe gyűjti. És visszaadja… annak, aki megérdemli.
Morel nem hitt sem a túlvilágban sem a pokolban ,de most mégis úgy érezte , hogy közel áll ahhoz hogy elgondolkozzon a nem realitásokhoz kapcsolódó dolgokon.
Miután befejezte a férfi kikérdezését úgy döntött ,hogy az elkövetkező éjszaka lemerészkedik a csatornába de csakis egyedül.
A város felől zárták a rácsokat, hogy ne követhesse senki és hogy ő
maga sem tudjon visszajönni,csak is akkor ha már megbizonyosodtak róla,
hogy egyedül jön.

A csatorna olyan volt, mint egy bélrendszer: szűk, nyálkás, zajtalan. A sötétben csak a saját lélegzete hallatszott, és néha… valami másé.
Odébb patkányok szűköltek, de gyorsan elhallgattak mikor lépteket hallottak .Mintha féltek volna attól, ami közeledett.
Morel lassan haladt előre.
A levegő egyre sűrűbb, melegebb lett, valamitől ami nem emberi. Az a valami már a közelben lehetett és minnél közelebb került a szörnyhöz annál nagyobb,erősebb volt a a bűz.

Aztán egyszer csak sípszó hallatszott.
Hosszú, elnyújtott hang volt, amelyben nem volt dallam — csak fenyegetően éles hang.
Csatornában a víz fodrozódni kezdett ami annyit jelentett, hogy valaki jön.
A vizsgálóbíró megállt.
Csak a lélegzetét hallotta,és még ,
valaki másét.

Aztán kilépett az árny.

A gyilkos magas volt, szakadt köpenye nedvesen lógott rajta.
A maszkján egy hosszú, üreges orrnyúlvány feketélett, amelyből sötét lé folyt lassan, cseppenként nyúlósan mint a méz.A szeme helyén két mély üreg volt, de a mögöttük mozgó valami… mintha mozogni akart volna előre hátra.
A kezei csupasz csontok,újjbegyei karmokban végződtek .Karmait végighúzta a csatorna falán mielőtt
megszólalt – olyan mély nyomot hagyott ,hogy a téglák is kimozdutak a helyükről -.

– Étienne Morel… – szólalt meg.
A hang üres volt, mint a száraz kút. – A város küldött? Vagy a bűnöd?

Morel nem válaszolt.

– Tudom, mit rejtegetsz – mondta a lény. – Mindenki rejteget valamit. A csatornák mindent meghallgatnak. Ők beszéltek rólam… és most én beszélek értük.
A gyilkos közelebb lépett.
A csöpögés hangja felerősödött.
A levegő émelyítő lett, mintha rothadó vér keveredne,az amúgy is nyomott levegőben .

Morel ekkor előrántotta kését.

A lény nevetett.
– Vas nem öl meg olyat, amit maga a város város teremtett.

A vizsgálóbíró mégis rátámadt.
A kés a lény vállába mélyedt, de nem vér jött ki — hanem fekete, sűrű folyadék, amely azonnal gőzzé vált a levegőn.
A lény megragadta Morel karját.
A csont-körmök ráfonódtak, mintha élő bordák lennének.
– Te is ide tartozol – mondta. – A csatorna mélyére. Minden ember bűze ide folyik itt gyűlik össze . A város torkában én vagyok a hang és az ítélet

Morel kitépte magát, hátralépett, és a zsebéből előhúzott egy apróüvegcsét.Savat amit a testek vizsgálatánál használt.Egy gyors mozdulattal a szörnyre locsolta.
A fekete maszk sistergett, mintha bőr lett volna. A lény felüvöltött, de ez a hang… nem emberi volt.
Nem is állati.Valami mélyebb, keservesebb — mint amikor egy város a tűz martalékává válik.

Morel ekkor futni kezdett amilyen gyorsan csak tudott hogy a felszinre jusson.A csatornákon át vergődött a felszín felé. Hallotta, ahogy a lény mögötte kapaszkodik a falba, még mindig él, még mindig jön, még mindig éhes.
A vizsgálóbíró a felszínre ért, becsapta maga mögött a rácsot, és lereteszelte.

A csatorna felől lassan megérkezett a hang.
Kopp.kopp.
Mintha valami csont kopogna a vason aztán csend.

Másnap reggel a város fellélegzett.
A csatornák bejáratait lezárták.
A polgármester hálát adott Morelnek.
De a vizsgálóbíró arca nem derült fel,
nem volt mosoly az arcán,sőtt inkább aggodalom.
Amikor elindult kifelé a városból, a kocsija lassan gördült el Amiens falai mellett, és a távolból…
mintha a csatornák mélyéből…
megszólalt volna az ismerős síp hangja.Először halkan aztán egyre élesebben hollotta,mintha közvetlen a
fülébe fújták volna.Mintha valaki azt mondaná,: nem. nem végeztünk .

A párizsi éjszaka sűrű köde szinte megült a háztetők felett, amikor Lenoir hazatért. Azóta a borzalmas éjszaka óta nem aludt. A léptei alatt megnyikordult a padló, a kályhában kialudt a tűz, a szobában dermesztő hideg honolt. De egyik sem zavarta
csak csend… az a rettenetes, feszült csend, amely mögött ott lappangott valami más is: a jelenlét.
Mert tudta, hogy a szörny él. És azt is tudta, hogy figyeli.Lenoir a tükör felé nézett. A fáradtságtól karikás szemei alatt árnyékok ültek, de mintha… mintha mögötte is állna valaki. A tükör üvegén pára lebegett, mintha valaki kifújta volna rá a leheletét. De a szobában hideg volt. Senki sem lélegzett rajta kívül ,ő legalábbis azt hitte de a pára lassan alakot öltött, mint egy kéz, amely végighúzza ujjait az üvegen.
Egyetlen szó formálódott ki:

MÉG NEM.

Lenoir megdermedt.
A lélegzete is elakadt.

A szörny, amelyet a katakombák mélyén hagyott — vagy inkább remélt, hogy ott hagyott — nem lehetett ember. Nem lehetett. A hús, amelyből állt, túlságosan is mozgékony volt, mintha nem csont váz tartaná, hanem valami sötét akarat. Ami ott lent történt, azt senki sem hitte volna el. Nem is mesélte el senkinek.
De attól még megtörtént.
És a lény most fent volt a városban.
A párizsi köd sűrűn ült a háztetőkön. Lenoir a szobában állt, szemei karikásak, szívverése gyors, de tudta: nem várhat tovább. A lény a városban van és valahogy mindig egy lépéssel előtte járt.

Lenoir felvette súlyos fekete köpenyét derekára csatolta vadászkését, sav és gyufa az egyik zsebében. Egyedül indult útnak az éjszakába. A lény nyomát az utcákon, a csatornák szagaiban követte. Lenoir látta a nedves, fekete foltokat, hallotta a csöpögést, amely minden sikátorban visszhangzott. külvárosi csatornákhoz érve,egyre erősebben erezte a lény bűzös orrfacsaró szagát. A rácsok alatt sötétség áradt, olyan sűrű, mintha élne. Lenoir megállt. A saját légzését hallotta a csendben de a szörny jelenlétét is megérezte. Valami mozgott a víz alatt, és egyre csak közeledett.
A lény előbukkant a sötétből maszkja fekete volt, hosszú orrnyúlvánnyal, a kezei csontból, karmokban végződtek. Szemei mély üregek voltak, de a mögöttük mozgó valami életet sugárzott. Lenoir nem hátrált.

– Tudom, mit akarok – mondta halkan, de határozottan. – És tudom, mit kell tennem.

A lény közelebb lépett, a levegő émelyítő lett, a rothadó vér szaga töltötte meg a csatornát. A csöpögés hangja felerősödött, a víz fodrozódott.
Lenoir előrántotta a kést. A lény nevetett, üvöltése visszhangzott a falak között. A testek vizsgálatánál használt savat a kezébe vette. Tudta, hogy egyedül, csak így győzhet.
Amikor a lény támadt, Lenoir gyors volt. Kitért a karmok elől, majd a savat közvetlenül a maszkra fröcskölte. A fekete anyag sistergett, füstölögni kezdett, a lény felüvöltött, a hangja nem emberi, nem állati, hanem mély, keserves.
Lenoir ismét támadt, a késével a vállát szúrta. A lény hátrahőkölt, de nem esett el. A csont-ujjak elkapták lenoirt ráfonódtak, karmok próbálták lehúzni a víz alá. A vizsgálóbíró kitépte magát, minden izma megfeszült, a kés pengéje fényesen csillogott a sötétben.
A lény próbált eltűnni a víz alatt, de Lenoir a savval újra támadt. A fekete massza sistergett, darabokra szakadt, a sav minden cseppje a szörny meg- gyengülését idezte elő.
A lény üvöltése egyre jobban alább-
hagyott.
Végül a vizsgálóbíró a csatorna egyik falához szorította és a kés pengéjét a szívéhez szorította, a savat a testére öntötte ,ettől a szörny végleg elnémult.Megdermedt, a fekete massza megkeményedett, majd lassan szétporladt semmivé lett.

A csatorna csendes lett. Csak Lenoir lélegzetét lehetett hallani. A szörny meghalt.

Lenoir kifordult a csatornából. A város utcái üresek, a köd sűrű volt, de most nyugodtabb. A csatornák szaga már nem volt dohos, nem volt rothadó. Csak a víz csendes fodrozódása hallatszott.
A felszínen a város felébredt. A polgármester hálát adott, a lakosok fellélegeztek. Lenoir arca azonban nem derült fel. A győzelem édes volt, de a tudat, hogy a lény létezett, örökre megmaradt benne.
A következő napokban végigjárta a várost, ellenőrizte a csatornákat,megbizonyosodott, hogy semmi se maradt hátra. Amiens újra kezdett élni, de a fák alatt, a ködben és a csatornák mélyén Lenoir mindig érezte a szörny jelenlétét.

Éjszaka, amikor visszatért Párizsba, a saját szobájában állt a tükör előtt. A pára lassan felgyülemlett az üvegen. Lenoir a levegőt figyelte, a szívét hallgatta, és egy pillanatra megérezte: a szörny valóban eltűnt.
De a párizsi köd sűrű volt, a hangok mélyek és nyomasztóak. Lenoir tudta: a város, a csatornák és a bűn mindig ott lesznek. A lény meghalt, de a sötétség örökké élni fog.

Ő pedig készen állt. Ha valaha visszatérne… Lenoir már várni fogja.