Aggok bűnei

Aggok bűnei

A Hargán-hegység meredek karéja között, – ahol a fenyők koronái soha nem engedték át a teljes napfényt, – állt egy ódon kastély. A helyiek Szikralyuknak nevezték, bár senki sem tudta pontosan, honnan ered a név. Talán az ősi legendákból, talán a fényekből, amelyek időről időre fellángoltak a sötét falai között.
A kastély fekete kövein megült a hideg moha, ablakain már nem csillogott üveg, csak mély, üres tekintetek meredtek alá a völgyre, mint rég eltemetett istenek szemei. A helyiek azt mondták: „A kastély él. Nem ház az, hanem torkolat valami más világ felé.”
A völgyben feküdt egy település: Havaskő. Tiszta vizű patak szelte ketté, a házak füstje alacsonyan kavargott a reggelekben, és a fenyők illata mindent átjárt. Itt élt Boros Miklós, a falu rendjéért felelős, tiszteletnek örvendő férfi. Széles vállú, kemény tekintetű, nyugodt ember volt, akinek szavára még a legmakacsabb jószág is engedelmeskedett.
A falusiak hozzá járultak minden bajukkal – eltűnt kecske, családi vita, vihar előtti félelmek. Miklós sosem hagyta őket magukra.
De most valami egészen más ügyben fordultak hozzá.
Az utóbbi hetekben minden éjszakán furcsa fények jelentek meg a kastély körül. Kékes, zöldes villódzások, melyek úgy táncoltak a falakon, mintha láng lenne – de nem tűz volt az. A fények néha olyan erősen felrobbantak, hogy a völgyet is bevilágították.
És a fényekkel együtt jöttek a hangok is.
Mély, dörmögő, idegen szótagok. Olyan hangok, amelyek nem illenek emberi torokhoz. A falusiak azt mondták, mintha „szertartás” lenne odafenn. Mások szerint valami ki akar jutni a kastélyból.
Egy este, amikor különösen erősen lobogtak a fények, a falusiak összegyűltek a Községház előtt. Mind féltek, és mind Miklóst keresték.
Torma Bence lépett elő, a falu pásztora, arcán szürke rettegéssel.
– Miklós bátyám – szólalt meg remegő hangon –, tegnap éjjel… a kastélyból valami leszállt a völgybe. A fiam azt mondta, látott egy fekete alakot, kezében fénylő gömbbel. A marhák kitörtek az akolból, a kutyák vonyítottak. Valami nincs rendben.
A tömeg nyugtalanul zúgott, mindenki egyszerre beszélt.
A falu biztonsága megingott.
Miklós felegyenesedett, és komoran így szólt:
– Felmegyek a kastélyhoz. Megnézem, mi történik.
A falusiak egyszerre némultak el.
Tudták, milyen veszélyes a hegy.
De ha valaki, ő képes rá.
Miklós alkonyatkor indult. A hegyre vezető ösvényt sűrű avar borította, a fák törzsei fekete ujjakként nyúltak fel az ég felé. A levegő éles volt és fagyos. Egy-egy bagoly huhogása visszhangzott az erdő mélyéről.
Ahogy magasabbra ért, a fák ritkultak. A kastély tornyai előbukkantak a ködből, mintha egy óriási, alvó lény csontjai lennének.
A kapu félig nyitva állt. Mintha várná a latogatót.
Miklós felemelte a fáklyáját, és lassan belépett a repedezett kőudvarra. A föld alatt halk morajlás futott végig, mint egy mély, visszafolytott lélegzet.
Aztán a fények fellobbantak.
A kastély nagytermében sötétség lebegett. A férfi óvatosan lépett előre, mígnem egy hatalmas kőből rakott körhöz ért. A kör peremén ősi, rovátkás jelek izzottak. A kékes fény innen áradt ki, lüktetve, mintha dobogna valami odabenn.
A középpontban egy alak lebegett.
Nem ember. Nem állat.
Valami más.
Füstszerű teste örvénylő sötétségből állt, karjai helyett hosszú, nyálkás csápok mozogtak. A feje csuklyaszerű volt, arc nélkül. A lény mintha egyszerre több irányba létezett volna – és mégis egyben volt.
Amikor megérezte Miklóst, lassan felé fordult. A terem falai megremegtek.
A hangja úgy szólalt meg, mintha több száz torok beszélne egyszerre, halkan és mégis gyilkos erővel.
– A völgy az én örökségem. A fények a hívásom. A néped engedelmeskedni fog.
Miklós megemelte a kését – de a lény ekkor csapott le.
Két csápja hirtelen kilőtt, és úgy kapta el, mintha tollpihe lett volna.
A férfi még felkiáltani sem tudott.
A csápok körbefonták, megragadták, és a kő kör közepébe rántották. A talaj mintha megnyílt volna alatta. Miklós érezte, ahogy valami más világba zuhan – hidegbe, sötétségbe, mélységbe.
Elsötétült minden.
Amikor magához tért, már nem volt padló, nem volt levegő, nem volt idő.
Csak egy hatalmas, színtelen, mozgó sötétség. A lény ott lebegett előtte, gigászi árnyként, amely mindent lát.
Ez volt az otthona. A birodalma.
A lény hangja a fejében szólt:
– Te jöttél. A néped hívott engem. A falud félelme az én erőm.
– Engedj vissza! – kiáltotta Miklós. – Nem hagyhatom, hogy elpusztítsd őket!
A lény előrehajolt.
Kék tűzfény villant a semmiben.
– Visszatérhetsz… ha teljesítesz három kívánságot.
Miklós öklei megfeszültek.
– Miféle kívánságokat?
A lény három különböző hangon, egyszerre és mégis külön-külön mondta:
Első kívánság
– Hozd el a völgy egyik lakójának legféltettebb titkát. Azt, amit még ő maga sem mer kimondani.
Második kívánság
– Oldj fel egy ősi köteléket – egyet, amely a te véredhez kötődik.
Harmadik kívánság
A lény ekkor egészen közel hajolt, és a hangja rideg, fagyos volt:
– Hozz nekem egy lelket, amely önként jön. Egyet, aki maga lép elém.
Miklós megrázkódott.
– Ezt sohasem teszem meg.
A sötétség felmorajlott.
– Ha nem teszed, eljövök a faludért. A hegy elnyeli őket. Te pedig visszakerülsz ide örökre.
Ekkor egy erős lökés taszította hátra, és Miklós visszazuhant a valóságba.
A kastély nagytermében eszmélt. A fények halványabban égtek, a kör repedezett, de élő maradt.
A lény már nem volt látható – de jelenléte ott maradt a falak között.
Miklós kimerülten tántorgott ki az udvarra. A hegyen már derengeni kezdett a hajnal.
A völgyben örültek, amikor meglátták, de Miklós nem mosolygott.
Most már tudta, hogy a lény nem adta fel.
Három kívánság teljesítéséig nem tágít.
És ha hibázik… mind meghalnak.
A falu sorsa az ő kezében volt.
A hegy árnyéka súlyosan telepedett mindannyiukra.
Miklós falugyűlést hivott össze.
Másnap este a templom előtti téren gyűlt össze a nép. A hold alacsonyan függött a hegyek fölött, s mintha a kastély felől halvány, kékes fény vibrált volna még ekkor is.
Miklós torokszorító csöndben állt ki a nép elé.
— Emberek… baj van. Olyan baj, amire nincsen szó.
Elmondott mindent: a fényeket, a rituálékat, a lényt, amely őt magát is elragadta. Ahogy beszélt, az emberek arca egyre sápadtabb lett. A tömeg zúgni kezdett, asszonyok sírni, férfiak káromkodni.
Ám a zűrzavarban három alak lépett előre.
Három vénember, akiket a faluban Ősökként tiszteltek:
Bárdos Lőrinc, a hetvenéves egykori jegyző, bölcs, de mindig nyugtalan tekintetű.
Varga Benedek, a falu legidősebb pásztora, aki azt mondta, már gyerekként is félelmet érzett a kastély felől.
Gergely Ádám, a valaha híres gyógyító, akiről suttogták, hogy a régi időkben több is volt egyszerű füvesembernél.
A három öreg egymásra nézett, mintha valami láthatatlan kapocs kötné össze őket.
Lőrinc szólalt meg elsőként: — A lény igazat mondott. Van bűnünk… nagyobb, mint amit elbírtunk eddig hallgatni. Ideje, hogy mindent megtudjatok.
Csend hullott a térre, amelyben még a szél is megállni látszott.
— Hatvan éve történt — kezdte Benedek. — Egy ifjú lány, Seres Ilka élt a faluban. Gyönyörű volt, és… tiltott szerelembe keveredett.
Az emberek összesúgtak. Miklós homloka ráncba szaladt. Ő is hallotta a legendát Ilkáról, de sosem tudta, hogy igaz vagy csak regi legenda.
A gyógyító Ádám átvette a szót: — Ilka a kastély urának fiával szeretett egymásba. A két család gyűlölte egymást… mi pedig attól féltünk, hogy a szerelem lángba borítja a völgyet. A fiú titkon hívta őt a kastélyba, minden éjjel. És Ilka… végül teherbe esett.
Egy asszony felsikoltott.
Miklós érezte, hogy valami hideg marok szorítja a mellkasát.
Lőrinc lehajtotta a fejét: — Mi, a falu három őre… megtettük azt, amit nem lett volna szabad. Követtük Ilkát egy éjjelen. A kastély előtt rá akartuk beszélni, hogy szakítson. De ő nem hallgatott ránk. Azt mondta, a szerelmet nem lehet megtiltani.
Ádám hangja megremegett: — Veszekedni kezdtünk. Ilka megcsúszott… leesett a szikláról. Meghalt. A gyermekevel együtt.
A tömeg hátrahőkölt. Valaki eltakarta a száját. Egy férfi káromkodott.
— De ez még nem minden — folytatta Lőrinc. — A kastély ura… a fiú apja… megtalálta a holttestet. És minket okolva, ősi varázslathoz fordult, amit még a régi időkben tanult. Átkot mondott a falura. Egy őrszellemet vont fel a kastélyra, amely örök időkig kísérti a leszármazottainkat.
Miklós gyomra összerándult. — A lény… Ilka lelkének torzult árnyéka? — kérdezte lassan.
— Annál is rosszabb — felelte Ádám. — Az átokból és a lány testéből született lény. Egy félresiklott szellemalak. A kasztély örzője. És azóta minden éjjel vár. A bűnünkre.
Ekkor egy fiatal lány lépett előre, az ifjú Farkas Anna, sírástól csillogó szemmel.
— Én… én is szerelmes vagyok odafentre — mondta. — A kastélyban él valaki. Minden éjszaka látom az ablakban… egy fiatal férfi árnyát, aki visszanéz rám. Mintha hívna.
A tömeg morajlott. Miklós szíve megdobbant — a félelem, a düh és valami nehezen megfogható balsejtelem keveredett benne.
— Anna! — kiáltotta. — Az csak a lény játéka!
A lány megrázta a fejét: — Nem. Ő él. Én érzem. És… ő is szeret.
Lőrinc elsápadt. — Akkor az átok nem ért véget. Ilka szerelmének tragédiája újra születik… és a lény ezt akarja. Félbehagyott sorsot akar beteljesíteni.
Miklós döntött.
Felszegte a fejét,és igy szólt
— Ha a lény bűnt és vallomást akar… megkapja. De nem a lány életével.
A három öreg egymásra nézett.
— Segítünk — mondták egyszerre.
— De mielőtt segíttetek— mondta Miklós — mindhárman elmondjátok nekem az igazságot. Minden árulást, minden titkot. Ha én megyek fel a lényhez, nekem kell tisztán állnom előtte.
A három öreg bólintott.
A falubeliek sírtak, imádkoztak, káromkodtak.
A kastély felől pedig ekkor…
megkondult egy harang.
Olyan hang, amit nem emberi kéz szólaltatott meg.
A lény várta őket.
A völgy sorsa azon állt vagy bukott, mit vallanak a bűnös öregek — és mit tesz majd Miklós, amikor ismét a kastély árnyai közé lép.
A falu a három öreg vallomása után órákig némán állt, mintha minden emberből kiszívta volna az életet a felismert bűn súlya. A gyertyák pislákoltak, az asszonyok imádkoztak, a férfiak tétován toporogtak.
A hegy felől pedig továbbra is halk, mély lüktetés érkezett — mint egy szívverés, amely nem a földhöz, hanem valami másvilági élethez tartozott.
Miklós tudta: nincs több idő. A lény vár.
S ha nem kapja meg, amit követel… elveszi ,többet mint amit kér.
Miklós a templom hátsó kamrájába terelte a három öreget.
A helyiségben hidegebb volt, mint odakint. Talán a falak szívták magukba a sötét titkokat.
— Most pedig mindent — mondta halkan. — Ha bármit elhallgattok, a lény megérzi. és akkor vége lesz a falunak.
A három öreg egymásra nézett.

Lőrinc vallomása
— Én… hazudtam. Ilka nem csúszott meg. Én taszítottam meg. Dühömben. Meg akartam állítani. Attól féltem, hogy az ő gyermekével a kastély ura jogot formál majd a földekre és a falu… veszélybe kerül.

Benedek vallomása
— Én árultam el a fiú apjának, hogy Ilka terhes. Azt hittem, majd különválasztja őket. Nem gondoltam, hogy átkot mond. De én vittem a hírt.

Ádám vallomása
A gyógyító sokáig hallgatott.
S amikor megszólalt, a hangja remegett, mint egy beteg emberé.

— Én… nemcsak gyógyító voltam. Régen, fiatalon, tanultam a kastély urától… titkokat. Olyanokat, amiket nem szabad megtanulni. Az ősi nyelvet. A holtak hívását. Amikor Ilka meghalt, én kötöttem rá ideiglenes békét, hogy lelke ne szálljon el… csak hogy a fiút még egyszer láthassa . De rosszul kötöttem a pecsétet. A lelke megrohadt. Torzzá vált. A szertartás vege hívta életre azt a lényt, amit te mát láttál, Miklós.
A férfi keserűen lehajtotta a fejét. — Én szültem a lényt. Egy félig élő, félig túlvilági kísértet-gyermeket… Ilka halott lelkéből.
Miklós összerándult.
Most már mindent értett.
A lény joggal kérte a három öreg bűnét. Minden fény, minden rituálé, minden éjjeli hang az ő vétkeikhez kapcsolódott.
És most… újra egy lány, Anna… ugyanabba a veszélybe sodródott.
Ahogy kiléptek a templomból, a falu népe riadtan tódult feléjük.
— NINCS MEG ANNA! — kiáltotta az anyja.
— A lány eltűnt! A hegy felé indult!
Ekkor megrezdült a föld — apró, alig érezhető rengés.
A kastély felől halvány, kék fény tört elő, mintha hívná… vagy bekebelezné a lányt.
Miklós megértette:
A lény magához vette Annát.
Folytatni akarja Ilka sorsát.
Új szerelem, új tragédia — új áldozat.
— Menjünk! — kiáltotta Miklós. — Most! Minderre nincs több idő!
Elindultak a három öreggel.
A hegy felé vezető úton a három öreg zihálva követte Miklóst. A sötétség olyan sűrű volt, hogy a fák törzsei torz árnyékokként hajladoztak, mintha éltek volna. Az erdőből furcsa susogás hallatszott, mintha valakik suttognának:
„Gyertek… hozzátok a bűnt… hozzátok a lány szívét…”
A fák megmozdultak, és Miklós érezte, hogy a lény figyeli őket.
Ahogy közeledtek a kastélyhoz, egyre erősebben hallatszott az a különös, mély dobhang, amely ott fenn szokott szólni. Most azonban gyorsabb ütemre váltott. Szinte… ünnepire.
Mintha készülne valamire.
A kastély kapuja megnyílik.
A fekete kapu magától tárult ki.
A levegő fagyos lett.
Anna hangját hallották belülről:
— Miklós… segíts…
De a hang tompa volt, idegen, mintha több szólamból állna.
A három öreg remegett.
Miklós előrelépett.
— Előhoztam a bűnt. És eljöttem érte.
Középen a nagy csarnokban halvány, kék fény ragyogott. A lény ott állt: magas, torz, női alak, arc nélküli fekete üreggel. Ölelő, hosszú karjai mögött ott lebegett Anna, az élettől mereven, mint aki álmodik… vagy hipnotizálva van.
A lény hangja egyszerre volt női és gyermekien éles: — A szerelem nem hal meg. Amit ti elvettetek, én visszaveszem. A lány marad. A fiú is jön majd. És új történet születik… amelyet ti elvettek tőlem hatvan éve.
Miklós megértette:
a lény beteljesülést akar.
Egy olyan szerelmet, ami Ilkának nem adatott meg — de most Annának igen.
De akkor mi lesz a faluval?
— Mit akarsz? — kérdezte Miklós.
A lény feléjük fordult, és a hang kemény, hideg, mint a jég: — A három bűnös vallomását. Az ő lelküket. És a lány szívét. Ezekből szövöm újra azt, amit egykor elvettetek.
A három öreg hátrált.
Miklós előre lépett.
— Nem adom a falut! Nem adom a lányt!
A lény kacagott.
És a kastély falai megremegtek.
A kastély nagycsarnoka fagyos, kék fényben úszott, a falakon megnyúlt árnyékok mozogtak, mintha rég halott elődök figyelnék a jelenetet. A lény ott lebegett a csarnok közepén: torz nőalak, arc nélküli fekete mélység, amely egyszerre vonzott és taszított.
Anna a levegőben függött mögötte — a lény karjai tartották, akár egy megrontott menyasszonyt.
Miklós előrébb lépett.
A lény sziszegve beszélt:
— Adjátok a bűnt. Adjátok a lelkeket. Egyik sem szökhet meg többé.
A három öreg ekkor megértette, hogy nincs több menekvés.
A titkaik vért, halált, árvát hoztak — s most rajtuk múlik, hogy a falu megmenekül-e.
Lőrinc lép elő.
— Illő, hogy én kezdjem — mondta rekedt hangon. — Én taszítottam a lányt a mélybe… és évtizedek óta várom a büntetést.
Előre állt, s nem remegett többé.
Miklós utána kapott volna, de Lőrinc felemelte a kezét:
— Fiam… ezt most engedd el. Amit elvetettünk, be kell takarítani.
A lény felé fordult.
A kék fény felizzott.
Lőrinc teste egyszerre lett könnyű és áttetsző, ahogy a lény sötét karjai köré fonták.
Egy halk sóhaj — mintha kirepült volna belőle valami régi, megbánt lélek.
Benedek követi.
— A hír, amit elvittem… az indította el az átkot.
A falu érdekében tettem — de rossz döntés volt. Ha hallgatok, Ilka talán él.
Megérintette Lőrinc üres helyét.
— Megyek veled, öreg barátom.
A lény felé lépett.
Nem ellenkezett.
Ezúttal a kék fény megremegett — mintha egy újabb darab múlt szakadt volna le a világról.
Ádám a harmadik.
A gyógyító térdre rogyott, majd felemelkedett. Kezei remegtek, de a hangja tisztán csengett.
— Én szabadítottam el a lelket… én pecsételtem rosszul… én hívtam életre ezt a torz születést.
Ha valakinek mennie kell… hát én vagyok az első.
A lény ekkor megmozdult. A hangja egyszerre volt női, gyermeki, és valami ősi, érthetetlen:
— A három bűn… megadva. A kör bezárult.
A levegő megrándult.
A három öreg testét lassan fény vonta be — először kék, majd fehér. A lény mintha magába szívta volna árnyékukat, bűnüket, múltjukat.
S a csarnok egyszerre világos lett — olyan tiszta, mint hatvan éve nem.
A lény teste remegni kezdett.
A fekete üreg, ahol az arca volt, lassan halványodni kezdett, majd a következő pillanatban… eltűnt.
A helyén halvány, női arc rajzolódott ki — Ilka arca.
Fiatal, tiszta, fájdalmasan szép.
A torz alak összezsugorodott, majd felegyenesedett, emberi formában.
Ilka hangja suttogott: — Elvettétek az életemet… de most visszaadtátok a békémet. A három lélekért cserébe szabad vagyok. A falu szabad.
Anna lassan leereszkedett a földre, és eszméletre ébredt. Miklós elkapta, mielőtt összeesett volna.
A kastély falai ekkor hatalmas roppanással megremegtek.
Ilka halvány fénnyé vált.
Még egyszer Miklósra nézett:
— A te bátorságod nélkül… nem lett volna megtisztulás.
Vigyázz a lányra. Az ő sorsa más, mint az enyém volt.
A fény eloszlott.
A kastély omlani kezdett — lassan, megkönnyebbülve, mintha letette volna végre a múlt terhét.
Miklós karjaiban ott volt a lány.
A három öreg eltűnt — és a völgy békére lelt.