Éjszakai kaland

Éjszakai kaland

Éjfélt mutatott a templom toronyórája, amikor Jolán leszállt a vonatról. A pályaudvaron csak néhány utas lézengett, akik az utolsó vonatot várták, amellyel hazamehettek. Jolán csinos, középkorú hölgy volt. Piros, térd fölött érő ruhát, fekete harisnyát és piros tűsarkú cipőt viselt. Idomai szemet gyönyörködtetőek voltak – egyszóval dekoratív jelenség. Fekete kígyóbőr retikülje még vonzóbbá tette.
Ebben az órában a vasúti várót csövesek és simlis alakok uralták, áldozatot keresve, hogy egy kis, könnyen megszerezhető pénzhez jussanak – s ebben senki sem akadályozta meg őket. Miközben Jolán kifelé tartott a váróból, azonnal felfigyeltek rá: legalább hat szempár tapadt rá, mint a mágnes. Óhatatlanul meglátták benne a nőt, a pénzforrást – potenciális áldozatnak tűnt.
Átsétált a várótermen, ami a városba, a főtérre vezetett. Néhány perc alatt odaért a dupla szárnyú lengőajtóhoz, és máris kint volt a város főterén. Nem vette észre, hogy a három rossz kinézetű éjszakai vadász kiszemelte őt, és a nyomában van. Mivel kellemes nyári éjszaka volt, Jolán gyalog indult haza. Sűrűn fákkal benőtt parkon kellett keresztülmennie, ahol szerelmes párok bújtak meg a magas fák biztonságában. Jolán észrevette, hogy követik – a három rossz kinézetű egyén, akik az állomáson is ott voltak.
Úgy döntött, megtréfálja őket. Nem volt az a félős típus, aki a saját árnyékától is megijed. Munkáját tekintve patológus volt a bonctani intézetben, ahol már látott néhány szörnyű dolgot. Jolán kiért a ligetből, kicsit gyorsított a tempón, és a temető felé vette az irányt. Tudta, hogy a nyílt terepen még nem fogják letámadni, így hagyta, hogy látótérben maradjon támadói számára – amíg be nem ér a temetőbe.
Támadói szorgalmasan követték. Örültek, hogy a temető felé tart, és már biztosak voltak benne, hogy a nő az ő prédájuk lesz – mindenféle formában. Jolán a temetőkapuhoz ért, kitárta, és nem csukta vissza maga után, hogy jól látható legyen követői számára. Aztán eltűnt a sírok között, és a ravatalozóba vette az irányt.
A ravatalozóban egy elhunyt személy feküdt, előkészítve a másnapi temetésre; a koporsója nyitva volt. Miután szeme hozzászokott a sötétséghez, felmérte a terepet, és megbújt egy sötét, komor függöny mögött, várva, mi fog történni. Támadói hamarosan megérkeztek. A ravatalozó ajtaja résnyire nyitva volt, de fény nem szűrődött ki rajta. Tanakodtak, hogy ide bizonyára nem mehetett be – hiszen „egy nő csak nem bújik meg egy hullaházban”.
– Nézzünk be azért, ha már nyitva az ajtó – mondta az egyik.
– De én iszonyodom… – szólalt meg a másik.
Elővettek egy gyengén világító zseblámpát, és lassan benéztek, majd beosontak a ravatalozóba. Meglátták, hogy egy halott fekszik a ravatalozóasztalon, és a koporsó is nyitva van.
– Srácok, húzzunk el innen, én félek a halottaktól. Nincs az a nő, aki ide menekülne!
Alig telt el néhány másodperc, amikor megszólalt egy hang:
– Én is féltem… amíg éltem.
Jolán támadói eldobták a zseblámpát, és egymást fellökve menekültek árkon-bokron át ki a temetőből. Soha többé még a közelébe sem merészkedtek – még világos nappal sem. Jolán nagyokat kacagott a függöny mögött, majd hazasétált, ivott egy pohár bort, lefeküdt, és elaludt.
Még álmában is mosolygott gyáva támadóin. Reggel vidáman ébredt, és indult a bonctani intézetbe, ahol szintén jót nevettek, miután elmesélte éjszakai kalandját