A rajz
A rajz
Magamat bemutatva egy félénk, de barátságos természetű lányról beszélünk. A barátaim viszont ennek a szöges ellentétei. Nálam sokkal könnyebben nyilvánulnak meg, akárcsak Betti, a legjobb barátnőm és Vince, akivel egyszerűen jó barátkozni.
Először még nem féltettem egymástól őket. Gondoltam, úgyis csak a Zalaegerszegről Keszthelyre tartó vonaton találkozhatnak csütörtökönként. A szeptember az ismerkedés hónapja volt, legalábbis nekünk, gólyáknak, az első pár hét azzal telt.
Bettiről sohasem feledkeztem meg, mert ez nem lett volna szép egy hozzám hasonló lánytól. Habár, az ő barátsága sokszor erőltetett volt számomra. Ugyanakkor én nem szoktam egy kapcsolatot csak úgy félrelökni – és ezt ő is megígérte – mégis annyira belemerült az új barátok szerzésébe, hogy én megszűntem számára és csak pár hónap múlva keresett újra. Az állítólagos rossz tulajdonságom miatt, ami a naivság, azt mondtam neki, kérje el Vince Instagramját, és beszélgessenek. A tanácsom annyira bevált, hogy mostanában Betti ugyanúgy nevet a vonaton a legjobb fiú barátom mellett, mint én anno. Egyik délután megláttam őket a vonaton, úgy döntöttem leülök hozzájuk. Megálltam az ülés előtt, Vince pedig maga alá húzta a lábát, hogy le tudjak ülni, de érdeklődést nem mutatott irántam.
– Ó, szia. Nem tudtam, hogy te is itt leszel – mondta Betti meglepődve.
– Ne viccelj, hisz már fél éve ezzel a vonattal járok haza Keszthelyre.
Barátnőm csak bólintott, majd visszanézett a telefonjára. Kihasználtam a csendet és leültem Vincével szemben, mialatt ő a párás vonatablakra kezdett el rajzolni valamit. A fénytörés miatt nem igazán láttam mit.
– Vince, te mit tervezel csinálni hétvégén? – kérdezte Betti, s közben a telefonját letette a kezéből. A böngészőben láttam megnyitva a H&M weboldalát, amíg ki nem kapcsolta a készüléket. Kérdésével félbeszakította a fiú rajzolását.
– Nagyon semmit. Miért?
– Nincs kedved eljönni moziba velem?
Egyszer csak megcsörrent a telefonom. A hívást olyan személytől kaptam, akivel nem szerettem volna, hogy hallják a beszélgetést, így kimentem a mosdóba. Emiatt Vince válaszát nem tudhattam meg. A gyors telefonhívás után visszamentem, de amikor már közel voltam hozzájuk, hallottam hogy rólam beszélnek.
– Nem gondolod, hogy Indira egy kicsit… furcsa? Mármint, eddig nagyon sokat beszélgettetek, de amióta jóban vagyunk, hozzád sem szól.
– Annyira nem furcsa szerintem. De te is jól tudod, hogy becézve szereti a nevét – válaszolt Vince a lányra nézve.
– Tudom, de most úgysincs itt, nemde? – mondta Betti mosolyogva, keze Vincéén pihent.
Amikor újra erőt vettem magamon, és elindultam, hogy leüljek, Vince felállt a helyéről és rám nézett. Nem szólt semmit, csak sóhajtott, majd kiment az utastérből, nehogy lemaradjon a leszállásról.
– Figyelj, én… – kezdte volna Betti, de a szavába vágtam.
– Hagyjuk is. Láttam és hallottam a nagy részét a beszélgetésnek, de nem szeretnék szomorkodni miatta.
– Értem. Sajnálom – mondta megbánó hangnemben Betti.
Ahhoz, hogy egy kicsit eltereljem a gondolataimat a nemrég történtekről, gondoltam nézem a mellettünk elhaladó fákat, kisebb épületeket. Ekkor vettem észre a rajzot. Vince rajzát, amit azelőtt rajzolt, mielőtt a barátnőm kizökkentette volna. Így már tisztán láttam, hogy rajza egy embert ábrázol, aki mosolyog és alatta egy név áll: „Indi”.
Aranyos, megérdemel egy-két szivecskét, de azt itt nem lehet…. (de azért gondolatban küldöm).