Holttükör

Holttükör

Olyan érzésem támadt, mintha évek teltek volna el a temetés óta. A halott arca úgy sejlett át emlékfonalaim kusza gubancán, mint e pillanatban a fátyolfelhőn a lemenő nap halovány fénye. Borzongás futott végig a gerincem vonalán, s a libabőr mintha tarkómon keresztül beette volna magát az agyamba. Kezeim szinte automatikusan hajtották félre a sűrű növényzetet, önkívületi állapotban haladtam lépésről lépésre, amíg meg nem pillantottam célomat. Felettébb érdekesnek találtam, hogy évtizedes itt tartózkodásom alatt egyetlen egyszer sem hallottam erről a helyről. Azt külön jelezte a görcs a gyomromban, hogy idengenkedem minden efféle babonától, mítosztól és legendától, bárhogyan is nevezzék. Eltökélt szándékom volt bebizonyítanom, hogy nincs itt semmiféle rendellenesség, pláne nem természetfeletti. Vissza kell térnem a halottra, ugyanis vele kezdődött a történet.
Bár nem szánom elolvasásra ezt a művet, ha egyáltalán annak tekinthető, csupán még megmaradt emlékeimet kívánom elraktározni, mégis úgy érzem, a tisztesség megkívánja az átlátható rendszert. Halovány lámpafénynél írom ceruzával, a félelem pedig még mindig átjárja testem minden porcikáját. Elszívom félig elhamvadt cigarettámat, kortyolok egyet, addig is igyekszem feltárni elmém rejtett zugait, hogy minden világossá váljon.
Számtalan temetést vezettem le eddigi életem során. Ebben semmi különös nem lelhethő fel, egy pap életéhez hozzátartozik. Ámbár ez is úgy kezdődött, mint a többi, mégis éreztem valami zavart a gyászoló szülők szemében és szavaiban egyaránt. Ezt akkor betudtam annak, hogy egy gyermek elvesztése nagyobb tragédia, mint egy betegeskedő nagypapáé. Engem is jobban megrázott a hír, bár sosem találkoztam Tamással. A külvárosban lakott, nagy és impozáns épületben. Az egyetlen ilyen ház abban a negyedben. Mellettük felújításra és lebontásra ítélt, romos sorházak állnak, szegény, hányattatott sorsú családokkal. A fiú magántanuló volt, szülei egyetlen gyermeke. Zárkózottak, csendesek, így igazán senki sem tudott róluk semmit. Ez remek alap volt arra, hogy a szomszédok pletykálni kezdjenek. Először egymás közt, aztán a boltban és a fodrásznál. Így terjedt el az egész városban, hogy Kovácsék sátánisták. Egyesek megesküdtek, hogy éjjelente hörgéseket, morgásokat hallani a kúriából, mások az édesanyát látták az ablakban véres arccal. Ha gyertyát vett a sarki ABC-ben, mindjárt tudni vélték, hogy démonidézésre fogják használni. A kertjük is egyik pillanatról a másikra szépült meg, pedig semmi mozgolódást nem láttak odakint. Ez csakis mágia lehetett. Legalábbis a város lakói szerint.
Vállamra teszi a kezét. Érzem a súlyát, csontos tenyerét a reverendán keresztül. A ceruza megáll a papíron. Lassan pillantok oldalra, fejemet nem mozdítva, ám nem látok semmit. Nem az első eset azóta, hogy megtörtént. Egész testemben remegek, halántékomon jéghideg verejték csorog. Ajkaim lassan szétnyílnak, s hangtalanul mozognak: Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy! Szenteltessék meg a Te neved…
A gyászoló szülők könnyfátyolos szemmel adtak át egy kis fiolát. Arra kértek, hogy a szertartás során csepegtessem a gyermek szájába annak tartalmát. Nem szándékoztak velem megosztani, hogy mit tartok a kezemben és miért van erre szükség. Az egyház rendjét nem törhetem meg babonákkal. Visszautasítottam. Végül elárulták, s azt találtam mondani nekik, hogy átgondolom. Egész éjszaka forgolódtam. Nem tudtam, mitévő legyek. Ez lenne az első eset, hogy eltérek a szabályoktól és mint említettem korábban, semmiféle legendát és mítoszt nem tartok érdemesnek arra, hogy akár egy percig is foglalkozzam vele. Végül elaludtam.
Álmot láttam. Csak a kisfiú mosolygott. Szülei két vállánál álltak kisírt szemekkel. Visszatértem – mondta Tamás vidáman, s kezében lévő plüssmackóját mellkasához szorította. Apuka meredten bámult a semmibe. Csontsovány, beesett arcának rémisztő látványa beleégett a lelkembe. Anyuka térdre ereszkedett, összekulcsolta kezeit és néma fohászba kezdett. Megtapogattam a takarót, amikor felébredtem. Izzadságom teljesen átáztatta, a levegőt zihálva kapkodtam. Talán a lelkiismeretem szólt közbe, hogy esetleg segíthetek egy gyermeken, talán a stressz, vagy egyszerűen úgy éreztem, Isten szólt hozzám. Mindenesetre eldöntöttem, hogy megteszem. Nem azért, mert hiszek benne. Épp az ellenkezője vitt eme tévútra: be akartam bizonyítani, hogy csupán mese az egész. Hogy nem történik semmi ezáltal. Életem legnagyobb tévedése volt.
– Egyek vagyunk – suttogja közvetlen közelről. Érzem a leheletét a fülcimpámon. Összeszorítom a torkomat, hogy ne törjön fel belőle a zokogás megállíthatatlan folyama. Be kell fejeznem eme írásomat, mielőtt teljesen megbolondulok. Ha elmém meghasadna, s nem lennék többé, aki voltam, választ adjak a miértekre. Már csak attól félek, hogy aki ezt megtalálja, ugyanolyan szkeptikus lesz, mint én voltam a történet elején. Hiszen a hiedelmek ideje lejárt.
Igen furcsának tetszett a sűrű fenyőerdő után szemem elé táruló nedves, iszapos tisztás. Bőrcipőm talpa cuppogott a sárban. Bár sosem jártam ezen a helyen, mintha pontosan tudtam volna, hová is tartok. Később aztán a szépen faragott kőoszlopok mutatták az irányt, melyek leginkább egy ősi rítus helyére emlékeztettek. Finoman ölelték körbe a melegvízű forrást, melynek közepén apró buborékok jelentek meg és tűntek el végtelen mennyiségben. Innen származott a kis fiola tartalma.
Úgy döntöttem, még a szertartás kezdete előtt megteszem. Nem hozom nyilvánosságra szabályszegő cselekedetem. Szépen csendben intézem, a halottal négyszemközt. Lassan széthúztam ajkait, s a fiola tartalmát a szájába töltöttem. A gyermek ajkáról néhány mellé folyt cseppet letöröltem ujjaimmal, s reverendám durván varrt szegélyébe töröltem. Feledékenységem meghozta gyümölcsét. Mindig tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor szokásos figyelmetlenségem megbosszulja önmagát. Ez a pillanat akkor következett be, amikor a halotti toron, melyre hivatalos voltam én is – így akarták megköszönni a szülők rendhagyó cselekedetemet – ujjamról lenyalogattam a szendvics maradékát anélkül, hogy előtte kezet mostam volna. Álomszerű lett a világ. A fények elmosódtak, a hangok távoli suttogássá halkultak, s lábaim önmaguktól indultak a kijárat felé. Kábán keltem útra, miközben azt sem tudtam, hová tartok. Legközelebb akkor eszméltem fel, amikor kiléptem a tisztásra az örökzöldek árnyékából.
Félretolom a villanyoszlopról letépett, ázott szórólapot. Látni sem bírom, mit tettem. Pedig hamarosan kénytelen leszek újra szembenézni velük. Az azóta eltelt időben sem tétlenkedtem annak ellenére, hogy tagjaim reszketnek a félelemtől, hangom elcsuklik beszéd közben és izzadásom sem szűnik. Körülölel, magához szorít és irányít. Beférkőzött az izmaimba, a csontjaimba és az agyam legmélyebb zugába is. Egyre kevesebbszer gondolok Istenre. Érzem, ahogyan eltávolodom halandói mivoltamtól és kibontakozik valami pokolfajzat a lelkem helyén, miközben tudatom utolsó leheletével küzd a gonosz ellen. Még néha megsajnálom őket. Rápillantok a szakadt papírra. Két ember pillant vissza rám. Kovácsék. Alattuk felirat: eltűntek.
Amikor a forrás mellé értem, arcomat megcsapta a gőz és a kissé kénes szag. Ettől lassan kezdett kitisztulni a fejem és elcsodálkoztam, hogyan kerültem ide. Felrémlett a temetés, a halotti tor, a szendvics. Behajoltam a forrás fölé, hogy felfrissítsem arcomat annak vizével. Ekkor pillantottam meg először. A sima felszín fodrozódni kezdett tükörképem körül. Mintha a mélyben kezdett volna kirajzolódni, egyre nagyobb lett a sötét folt, míg nem elérte saját méretemet. Immár két arc nézett vissza rám. Időm sem volt reagálni, mert amint elöntött az adrenalin, lábam földbe gyökerezett, az ismeretlen árny pedig kinyúlt és a forrásba rántott. Levegőért kapkodtam, de csak víz tólult a tüdőmbe. Szorosan körém csavarodott, hogy mozdulni sem bírtam. Azt suttogta, egyek vagyunk. Erre emlékszem utoljára. Aztán az iszapban, az egyik oszlop mellett ébredtem. Azóta velem van.
Vissza lehet hozni. Ezt mondta Kovácsné, amikor átadta a fiolát. A legenda úgy tartja, akinek halála után a szervezetébe jut ez a víz, az visszatér. Megpróbáltam meggyőzni őket. Bevetettem a hitemet, a Bibliát, a józan eszemet, de mind hiába. Vissza akarták kapni a gyermeküket. Talán sikerülhetett volna, ha nem következik be a nem várt csavar figyelmetlenségem okán. Én élő lévén a halálba indultam, ő halott lévén az életbe. A Holttükörnél találkoztunk. Mint megtudtam, így hívják a forrást. Most mindketten élet és halál közt ragadtunk.
Tamás azt akarta, hogy hozzam el neki a szüleit, s én megtettem neki. A gonosz szolgálója lettem, hogy aztán lassan kiüresítse testemet, belé költözzön, átvegye felette az irányítást és szabadon garázdálkodjon.

Előző írásomat elégettem. Úgy láttuk jónak, ha soha senki nem tudja meg az igazságot. Így szabadon mozoghatunk és táplálkozhatunk. Kovácsék – bár soványak és aszottak voltak a végére – elegendő táplálékot nyújtottak arra az időre, amíg új áldozat után nem néztünk. Helyes kis fiatal lány, nemsokára elsőáldozó lesz. Megyek, mert még magamra kell öltenem a reverendám és a legmegnyerőbb mosolyom, hogy meggyónhassa bűneit. A tiszta étel táplálóbb étel.