Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
A gondolatolvasó
Elemér véletlenül fedezte fel, hogy látja, vagy látni véli az emberek gondolatait. Pontosabban csak a negatív gondolatokat, a szomorú, feszült, rettegő szavakat. Egy idő múlva már tudatosan figyelte őket, a gondolatok, mint egy fényújság, megjelentek az emberek homlokán, sokszor vakítóan, szinte bántó fénnyel villantak fel az újabb és újabb szavak. Rájött, hogy mindenki folyamatosan gondolkodik – ő maga is. Amikor éppen nem mással beszélt, akkor gondolkodott, akár arról, hogy milyen volt az előző este megnézett film, akár arról, hogy amikor hazaér, az első dolga lesz, hogy levegye a zokniját, mert a nagyon erős gumi vágta a lábszárát.
Ott ült hát a padon és nézte a mellette elhaladó tömeget. December volt, a bevásárlóközpont környékén ilyenkor folyamatos a zsúfoltság, zárásig járják az emberek a boltokat, a legjobb alkalom a megfigyelésre.
Középkorú férfi közeledett, a fényújságja felvillant:
„Gondolom ez se lesz jó neki. Eddig még sosem volt elég jó a fa, amit vettem. Vagy kicsi volt, vagy nagy, vagy görbe, vagy egyszerűen fura. Miért nem tud, csak egyszer megdicsérni valamiért?”
Elemér megsajnálta, de tudta, hogy nem segíthet. Rajta sem segíthet.
Figyelmét már egy fiatal nő kötötte le, szemmel láthatóan méregdrága kabátjában és tűsarkú csizmájában lassan lépdelt, a kirakatot nézte.
„Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e ez az óra, lehet, hogy mégis a drágábbat kellett volna venni. Mi lesz, ha kevesebbe kerül, mint amit ő vesz nekem? Nem szúrhatom ki a szemét egy középszerű órával, az annyira nem elegáns.”
Mellette felbukkant egy másik nő, hasonló korú volt, de mégis idősebbnek látszott, fáradtan, lassan mozgott, majd megállt ő is a kirakat előtt.
„Istenem, de gyönyörű ez a ruha! Bárcsak egyszer vehetnék valami hasonlót, egyszer lehetnék igazán csinos…de hát nem is illene abba a lakásba. Ha csak hétvégén eszünk húst és kevesebbet szedek a gyógyszerből, akkor talán összegyűlik annyi, hogy rendes karácsonyi vacsoránk legyen. Talán.”
Egyre több ember jött, s mindegyikük homlokán ott volt a fényújság, volt akinél csak néhány keserű gondolat jelent meg halványan pislákolva, de volt, akinél szinte reflektorszerűen világítottak a gyűlölettől, gondoktól, megalázottságtól átitatott szavak.
Elemér maga sem értette miért csinálja ezt, miért áll meg újra és újra figyelni másokat, mikor úgysem tehet semmit. Ilyenkor hazaérve, hihetetlenül kimerültnek érezte magát mindig. Egyszer odaállt a tükör elé, tehetetlennek, szomorúnak és dühösnek érezte magát. Nézte a tükörképét, de nem látott semmit. A saját gondolatai nem jelentek meg fényújságon, úgy mint másoknál.
A tömeg már egy összefüggő áradattá vált, képtelen volt egyetlen emberre koncentrálni, szeme előtt csak szavak, mondattöredékek jelentek meg.
„Szánalmas vagyok, utál engem, nem lesz időm rá, elegem van mindenből, remélem élni fog még karácsonykor, gyűlölöm az embereket, iszonyatosan fáj a fejem, ma is meg fog ütni, el fogják árverezni a lakást, NEM AKAROK MÁR ÍGY ÉLNI!”
Szédülni kezdett, a sok negatív érzelem szinte maga alá temette. Előredőlt a padon, arcát a két tenyerébe temette, hogy ne lássa a felvillanó fényújságokat. Amikor kicsit jobban lett, felnézett. Egy idős nő állt előtte, egyszerű szürke szövetkabát volt rajta, fürkésző szemei a tekintetét kutatták.
– Nem érzi jól magát, fiatalember?
– Csak elfáradtam kicsit.
Ezt érezte a legegyszerűbb hazugságnak, valamennyire igaz is volt. Most nézte csak meg jobban a nőt. 70 körül járhatott, arcát mély ráncok barázdálták, mégis átsejlett rajtuk fiatalkori szelíd szépsége. A szeme tiszta volt, valamikor ragyogó kék lehetett. És akkor hirtelen szinte megrémült, mert felfedezte, hogy a nőnek nincs fényújságja. Megbabonázva bámulta a nő homlokát és nem értette. Hogy lehetséges ez? Itt áll előtte, valószínűleg rengeteg mindenen átment már életében, ránézésre túl jómódú sem lehet, egyedül van, itt áll a hömpölygő tömegben egy kopott kabátban és nincsenek rossz gondolatai.
– Nem kell félnie, nem kérek semmit. Csak láttam, hogy nincs jól, azért jöttem ide.
A nő mögé pillantott, az emberáradat villogó fényekkel adta tudtára, hogy nem veszítette el a képességét. Felállt. Néhány másodpercig csak nézték egymást. Legszívesebben megölelte volna a törékeny testet, de mégis mozdulatlan maradt.
– Maga nem ideges?
– Miért lennék az?
Elemér újra a hömpölygő tömegre pillantott.
– Szerintem most mindenki ideges. Az ünnepek miatt, a pénz miatt, a család miatt… Meg amúgy is mindig idegesek, feszültek – tette hozzá alig hallhatóan.
A halványkék szempárt figyelte, mely újra felragyogott.
– Nem, én nem vagyok ideges, várom a karácsonyt, az illatokat, a gyerekeket.
Látva Elemér hitetlenkedő tekintetét leült a padra és egy biztató pillantással invitálta maga mellé.
– Tudja, nem volt ez mindig így. Látom a szemén, hogy mit gondol. Nem vagyok tehetős, ezt a kabátot hetedik éve hordom, de nem baj, meleg, szeretem. Manapság azt mondanák, hogy szép életem volt. A férjem sokat dolgozott, de sokat is keresett. Szép házunk volt, autónk is, minden évben a tengerparton nyaraltunk. Mégis, sokszor éjszakákon át nem aludtam, a férjem folyamatosan feszült volt, otthon is csak a munkáról beszélt, mindig rettegtünk, hogy ha nem megy jól az üzlet akkor mit csinálunk? Nem akartunk szegények lenni, nem akartunk szégyenkezni a barátok előtt, folyamatosan figyeltünk arra, hogy megfeleljünk másoknak, és közben nem voltunk boldogok. Aztán a fiam beteg lett, nagyon beteg. Hiába jártuk az orvosokat, hiába hívta fel a férjem az összes ismerősét, senki nem tudott segíteni. Amikor megmondták, hogy a fiam meg fog halni én elmentem a templomba és kiabáltam Istennel, nem értettem miért büntet minket, de egy dologban biztos voltam: a fiamat nem adom. Eladtuk a házat, eladtuk az autót, az ékszereket hogy külföldön gyógyítassuk. Ott sem biztattak sok jóval, de belevágtunk. Hosszú idő kellett, de a fiam meggyógyult. Hazajöttünk a semmibe, nem volt házunk, kocsink és nem voltak már barátaink sem. Elölről kezdtünk mindent, s bár azt a jómódot már sosem értük el, ahogy korábban éltünk, mégis úgy éreztük, megvan mindenünk. Most a henteshez megyek, a fiam jön szenteste vacsorára a feleségével és az unokáimmal. Hát mondja, miért lennék ideges?
Elemér csak állt és végül alig tudott megszólalni.
-Isten áldja meg, boldog karácsonyt!
Hazaindult, de ezúttal nem kerülte a népesebb utcákat, felszabadultan lépkedett a kivilágított városban, magába szívta a mézeskalács, benzingőz, hamburger különös illatkeverékét, és végre megérezte a közelgő ünnep szívmelengető hangulatát. A meleg lakásba érve azon töprengett, vajon mindez tényleg megtörtént? Órákat töltött kint, mint máskor, ilyenkor minden tagját nehéznek szokta érezni, a szívét pedig üresnek. Most valami egészen mámoros boldogságot érzett, pedig nem történt semmi, csak találkozott egy emberrel, akinek nincs fényújságja.
