A kívánságcsillag
A kívánságcsillag
A gyerekotthon hatalmas szobájában teljes csend honolt. A kopott, komor falakat csak a hold sápadt fénye világította meg, hideg, kékes félhomállyal oszlatva a mindent áthatoló sötétséget. Már mindenki mély álomba merülve feküdt az ágyában. Mindenki, kivéve a szoba sarkában lévő ágy lakóját.
A kisfiú feszült csendben gubbasztott az ágyában, várva a megfelelő pillanatot. A nevelő árgus szemekkel járt körbe a hatalmas teremben, minden ágy felett megállva, ellenőrizve. A kisfiú egyre növekvő izgalommal várta, hogy végre magára maradjon. Amikor meghallotta a felé közeledő lépteket, görcsberándult a gyomra. A szíve olyan hangosan dörömbölt mellkasában, hogy azt hitte, majd kiugrik. Biztos volt benne, hogy szorosra hunyt szeme ellenére a nevelő azonnal kiszúrja, hogy csak színleli az alvást és akkor minden terve szertefoszlik. Pedig találkozni akart vele ma éjszaka. Muszáj volt látnia, és ezért bármire képes volt. Még a büntetést is megkockáztatta, mert mindenki tudta mi történik, ha a nevelő észreveszi, hogy valaki nem alszik. Jobb volt bele sem gondolnia.
A léptek lassan, idegtépően lassan távolodtak. Aztán a csend végérvényesen és visszavonhatatlanul birtokba vette a szobát. A kisfiút minden felől egyenletes szuszogás vette körbe. Fellélegezhetett.
Ledobta magáról a takarót és egyenesen az ablakhoz sietett. A hatalmas, rácsos ablakra felkapaszkodva lenézett az udvarra. A második emeleti párkány elég keskeny volt, de ha jó erősen belekapaszkodott a rácsokba, biztonságosan meg tudta támasztani magát rajta. A fejét óvatosan kidugta a rozsdás rácsok között, kissé jobbra fordítva egyenesen felnézett a csillagos égre. A szíve a torkában dobogott, a gyomrában furcsa émelygést érzett. A hold kifli alakja rámosolygott. Egy darabig megbabonázva nézte, aztán szeme tovább kutakodott a csillagos égbolton. Ő nem akármit keresett, nem érdekelték a fényesen ragyogó, kihívóan csillogó, vakító csillagok. Ő egészen mást kutatott, ő a kívánságcsillagot kereste.
Egy nyári éjszakán hallott róla először, amikor magányosan üldögélt egy padon. Egy hajléktalan férfi ült le mellé, bozontos szakállal, koszos ruhában. Először megijedt tőle, de aztán megnyugtatta a férfi jelenléte, aki anélkül, hogy ránézett volna, az égre bökött, egy távoli, fénytelen, apró csillag felé.
– Látod? Az ott a kívánságcsillag. Teljesíti a kívánságodat. De nem ám amolyan legyek gazdag, vagy okos, vagy szép kívánságokat. Csakis azokat, amelyek a szíved legmélyén rejtőznek. Azokat a kívánságokat, amiket még lehet, te magad sem ismersz. Okosan használd! – mondta a férfi, majd ahogy jött el is tűnt.
Azután még sokáig ült a padon, egyedül, a csillagot bámulva. Nem tudta, higgyen-e a férfinak, vagy az csak bolondozott vele. Nem tudta, mit higgyen, csak nézte a csillagot és próbált rájönni mi lehet az a kívánság, ami a szíve mélyén lakik és még ő maga sem tud róla. De nem sikerült kitalálni.
Jó pár hónap telt el azóta. Az intézet falai között egyik nap olyan volt, mint a másik, de az éjszakák szinte kivétel nélkül különlegesek voltak azóta. Az éjszakák, amikor az ablakrácsba kapaszkodva a csillagos eget kémlelte egy apró, pislákoló csillag után, mindent megváltoztattak. Azóta a nap óta, minden egyes felhőtlen éjszakán kutatta a választ. A választ, hogy mi lehet a kívánság a szíve legmélyén lapulva.
Szépen írsz és kedves a történeted. Szívesen olvasnám a folytatást!