Csokoládé (második rész)

4.3 (3)

Csokoládé (második rész)

A nagyi kunyhója megbújik az erdő közepén. Az odavezető út gyalog is nehezen járható, ez ad némi biztonságot, remélhetőleg járművekkel nem szívesen kanyarodnak erre.
Barbara sírva öleli az unokáit, engem bizalommal fogad. Vizet forral, ropogósan tiszta törölközőket hoz. Fürdés után meleg levessel és frissen sült lepénnyel kínál minket. A lányok nyugovóra térnek.
Az asszony egy üveg pálinkát tesz elém, és poharat mindkettőnknek. Nekilát a sebemet rendbe tenni.
– A sebedben benne maradt egy repeszdarab, ezt el kell távolítani. Ehhez fel kell nyitnom, ami fájdalmas beavatkozás. Javaslom, guríts le néhány kupicával – mondja, majd teletölti mindkettőnk poharát.
Ínamba száll a bátorságom, már a gondolattól is rosszullét kerülget, hogy belém fog vágni egy késsel, ezért nem fogom vissza magam, szorgalmasan töltögetek az üvegből a poharamba. Néhány kupicával később határozottan bátrabbnak érzem magam, és a nyelvem is megered. Harctéri sztorikat mesélek neki.
Barbara időközben a tűzbe helyez egy kisebb kést, és makulátlan tiszta rongyokat, valamint fertőtlenítőszert és kötszert hoz. Egy kisebb edénybe vizet forral, amibe illatos növényeket dobál.
A sebem körbekeni egy erősen mentolos illatú kenőccsel, az orrom alá is ken belőle egy keveset. A mentol hamar csípni kezdi a szemem, könnyezni kezd, könnyebb, ha lehunyom.
Éles fájdalom hasít a lábszáramba, nem tudom kinyitni a szemem, talán jobb is így. A gyomrom megindul a torkom irányába, tompa nyomást érzek a tarkómon, majd elsötétül a világ…
Messziről sem csajos pofon ránt vissza az ájulás küszöbéről.
– Mesélj a családodról! – kéri Barbara nyugodtan, de határozottan.
Minden idegszálam a fájdalomra koncentrál, az asszony a felnyitott sebből erővel nyomja ki a felgyűlt gennyes váladékot. Nehezemre esik koncentrálni, próbálom összeszedni a gondolataimat.
– Van két gyönyörű kislányom, ikrek, hasonló korúak, mint Ilonka – kezdek mesélni. – Megszakadt a szívem, amikor megkaptam a behívóparancsot, és ott kellett hagynom őket. Nem tudok megnyugodni, folyamatosan az jár a fejemben, mellettük lenne a helyem, nekem kellene vigyáznom rájuk, ahelyett, hogy mások háborúját vívom. Hiába tudom az eszemmel, hogy édesanyámnál, akire bíztam őket, jó kezekben vannak, mégis reszket a szívem értük.
– Mi történt a lányaid édesanyjával? – néz rám Barbara.
– A lányok születése után már haza sem engedték a kórházból. Már megfogantak a gyermekeink, amikor egy rutinvizsgálat során felfedezték a daganatot a testében. Azonnal műteni kellett volna, de ő nem volt hajlandó a saját életét a gyerekei élete elé helyezni. Azt mondta nekem:
– “András, nem teheti meg ezt velünk az Isten, hogy megadta nekünk a csodát, hogy gyermekünk lesz, és azonnal vissza is veszi. Ez egy próbatétel, ki kell tartanunk, helyesen kell cselekednünk, mert ha így teszünk, lesz elég időm, hogy később meggyógyuljak. Ha azonban eldobunk egy életet egy másik életért, az nem szülhet csodát, csak megkeseredett, csalódott életeket.”
Barbara mélyet sóhajt, sóhajában érzem az együttérzését. Én szükségét érzem, hogy megigyak még egy kupica pálinkát.
– A feleségem csak egy dologban nem tévedett, hogy maradt egy megkeseredett, csalódott élet: az enyém.
– A ma éjszakát át fogjuk virrasztani – szólal meg az asszony –, a sebedet figyelni kell, és sűrűn átmosni a gyógynövényes főzettel. Készítek magunknak egy erős kávét.
Beletörődve bólintok, a nadrágom zsebéből dohányt veszek elő, cigarettákat sodrok. Elkortyoljuk a kávét egy-egy szál kíséretében.
– Amit az előbb elmondtál, elgondolkodtatott – szólal meg elmélázva. – Nekem is van hitem, még ha nem is Istennek hívom. Magam részéről az Univerzum rendjében hiszek, ami az egyensúlyról szól. Te elvesztettél egy neked drága életet, ma pedig megmentettél kettőt. Ez a két élet nekem a világon a legfontosabb, s lám, rendelkezem azzal a tudással, hogy téged visszahozzalak a halál torkából. Amiben viszont nem hiszek, az a véletlen. A karma sokféle módon mutathatja meg magát, néha csupán egy megmagyarázhatatlan érzés formájában jelenik meg. De ha élet és halál a tét, az egyértelmű kinyilatkoztatás, hogy az előző életek szereplői most újra találkoztak. Ez a történet, ami ma elkezdődött, talán ezzel véget is ér, azonban nem lennék meglepve, ha ettől jóval több az, amit vállaltunk egymás iránt.
Elnéző mosollyal nézem az asszonyt, semmit nem értek abból, amit összehordott az imént.
– Már csak azt várom, mikor vallod be, hogy te tulajdonképpen egy boszorkány vagy – húzom torz mosolyra a szám.
Barbara elmosolyodik.
– Jól van, nézzél nyugodtan vén bolondnak, nem számít – szólal meg. – Azonban ne felejtsd el, hogy azáltal, hogy idősebb vagyok, többet éltem már ezen a földön. Volt időm megtapasztalni, hogy az események láncolata hasonló mintákat mutat. A karmikus nyilakat az előző életünkben lőttük ki, de hogy milyen irányba, annak emlékei a múlt ködébe vesznek. A találatok azonban itt és most csapódnak be.
Kíváncsivá tett ez a történés, ezért úgy döntöttem, hogy megkérdezem a tarot kártya lapjait.
– Aham, jól sejtettem, tényleg boszorkány vagy – nevetem ki az öregasszonyt.
Nem különösebben érdekli, hogy mit gondolok. Az asztal fiókjából elővesz egy megkopott csomag kártyát, belefúj a pakliba, majd olyan mozdulatot tesz, mintha ki akarna önteni valamit a lapok közül. Mikor ezzel a szertartással végez, lehunyja a szemét egy rövid másodpercre, majd lassan keverni kezdi a kártyát…

***
300 évvel korábban

A máglya füstje bekormozza az eget, a levegőben megrekedt az égő hús és az agónia gyomorforgató szaga.
A nyilvános kivégzések mindennaposak, beleértve a boszorkány égetéseket. Nem tudni, mikor fordult feje tetejére ez a világ, hogyan lehetséges a vallás álarca mögé bújva egymás vérét ontani.
Mindenki félti a saját és a szerettei életét, retteg a kegyetlen kínzásoktól és az embertelen, elviselhetetlen fájdalommal és szenvedéssel kísért kínhaláltól.
De ettől még élni kell, mégpedig itt és most, nem bújhatunk el egy sarokba reszketve.
Akik ebben a kegyetlen világban meg tudták őrizni az emberségüket, azok próbálnak kiutat találni, segíteni, változtatni.
Gyógyítóként járom a vidéket, az éj leple alatt, titokban. Ha napvilágra kerülne, hogy ismerem a növényekben rejlő gyógyító erőt, azonnal boszorkánynak kiáltanának ki, és máglyán végezném be fiatal életemet.
Háború dúlja fel a vidéket, minden nap újabb és újabb sebesültek érkeznek a táborba, ahová most is tartok.
Azzal, hogy látom mások szenvedését, enyhítek a sajátomon, a segítség által, amit nyújtok nekik, jobb embernek érzem magam annál, mint amilyen vagyok.
Bűnös vagyok, tudom, nem az enyém a mennyek országa, saját magam taszítottam el a megváltást magamtól.
*
A fiatal orvos, ma is, mint minden nap, megviselt és fáradt. Arcán több napos borosta, tartása görnyedt, mintha a világ összes gondját a hátán cipelné. Elnyűtt ingén mások beszáradt vére, a nadrágot vékony madzag tartja fenn keskeny csípőjén.
Intünk egymásnak, aztán mindenki teszi a dolgát. Lemosdatom és átkötöm a sebesülteket, beszélek hozzájuk, és meghallgatom őket.
A sátrat betölti a fájdalom és a szenvedés bűze, a levegőben a halál lehelete.
Vizet forralok, és a mezőn gyűjtött levendula virágából morzsolok bele egy keveset. A főzet nyugtató illata lassan betölti a teret, enyhít a gondokon, közelebb hozza a megváltást hozó álmot.
Előveszem a kosaramból a többi gyógynövényt. Mozsárba teszem a körömvirágot és a citromfüvet, fokhagymát aprítok közé. A pépet elkeverem mézzel és langyos vízzel higítom megfelelő állagúra.
Lassan végigjárom a betegágyakat, közben halkan imádkozom. A fedetlen sebek körül vékonyan bekenem a keverékkel, ez majd lehúzza a gyulladást, és megvéd a további fertőzésektől.
Nézem a férfiakat ebben a kiszolgáltatott, sebzett állapotukban. Megállok egy ágynál és megfagy a szívem. A katona még szinte gyermek! Leülök mellé, megfogom a kezét, megsimítom láztól forró homlokát. Felém fordítja a fejét, rám emeli a tekintetét. Elmosolyodom. Az arca, mint egy angyalé, szeme kékje világít a sötétben.
– Nem érem meg a reggelt, Éva, érzem! – panaszolja.
– Én valami egész mást érzek – válaszolok neki, hangomba huncutságot csalnak szemtelenül helyes arcvonásai.
– Igeeen? Na mesélj! – mondja, és szája szegletében megjelenik egy pimasz mosoly.
– Nos, ezzel a kusza szőke hajaddal és a szemed kékjével, na és a pimasz mosolyoddal temérdek lány szívét fogod te még megolvasztani, azt érzem. Van még időd, nem most jött el számodra az utolsó óra – szólok hozzá bíztatón és incselkedek is vele egy keveset.
Rám kacsint, beljebb húzódik az ágyán, és a takaróját megemelve hív, hogy bújjak mellé. Mellé fekszem, s mint gyermekemet, úgy ölelem át sovány, legyengült testét. Óvón betakar, fejét a vállamra hajtja.
– Elvette az életem a háború, sosem leszek már az, aki voltam – súgja úgy, hogy más ne hallhassa keserű csalódottságát.
– Engedd el ezeket a gondolatokat, Ákos! Megsebesültél, de élsz! Sok társad nem volt ilyen szerencsés! – teremtem le gyengéden. – Ha Isten is úgy akarja, meggyógyulsz, és hidd el, az élet sok szépséget tartogat még a számodra – vigasztalom, közben ringatom szinte súlytalan gyermek testét. Halk mesébe kezdek, elviszem a lelkét meseországba, hiszen a körülöttünk lévő valóságot nem tudom megváltoztatni.
*
– Hadd segítsek, András! – lépek oda hozzá.
Mint minden alkalommal, most is hárítaná a közeledésem, de nincs hozzá elég ereje. Nekem sincs elég erőm, hogy távol tartsam magam tőle.
Áthúzom a feje fölött szennyes ingét, karját emelve segít nekem. Kioldom a nadrágot tartó madzagot, a ruhadarab a földre hullik, kilép belőle.
Megfogom a karját, segítek a dézsába lépni. Elhelyezkedik a meleg vízben, szemét lehunyja, ajkáról elégedett sóhaj száll fel.
Mögé lépek, bevizezem a haját, felhabositom a szappant a tenyeremen. Gyöngéd, masszírozó mozdulatokkal mosom a fejét, az arcát, a nyakát, a vállát. Jól esik neki a kényeztetés, arcára elégedett mosolyt csal törődésem.
Felnyúl, megfogja a kezem és a szájához emeli. Apró csókokat lehel rá. Közelebb hajolok, tekintetünk összesimul.
Kioldom a sarum pántját, leveszem a ruhám. Kezén támaszkodok, míg mellé lépek a dézsába. Ajkunk csókban forr össze, kezünk felfedező útra indul egymás ismerős testén. Fürdetjük és izgatjuk a másikat, érintjük egymást az ajkunkkal, a nyelvünkkel. Testembe hatol, és én magamba fogadom. Nincs háború, nincs halál, nincs rettegés. Gyönyör van és szerelem, és szépséges a világ…

Folytatás következik….