Van regény kéziratod? Esetleg egy kötetnyi novellád?
A Platinum Kiadó segít neked kiadni, és értékesíteni.
Rádióadás
– Jó estét kívánok, szeretettel köszöntöm a hallgatókat. Én Kónya Kata vagyok, és ez itt a Kata hangja betelefonálós műsor az Éter rádióban, ahová várom a hallgatók történeteit. A mai nap témája a MÁV, és ezen belül a Keleti Pályaudvar. Ha van egy jó története, ne habozzon, hívjon bennünket. Ha jól hallom, van is egy hallgatónk a vonalban. János, ugye?
– Igen, János vagyok, üdvözlöm kedves Kata.
– Nos, János, adásban van, mondja el nekünk a történetét, kíváncsian várom.
– Hol is kezdjem. Nem szokványos ez az egész, ami ööö, szóval ami velem történt. Vagy velünk. Tudja, illetve honnan is tudhatná, de mi gyakran megyünk nyaralni Gyulára. Szép kis város, meg nyugodt, és jó a fürdő, jókat lehet sétálni, finomakat enni. Nincs autónk, ezért vonattal megyünk, tudja, ami a Keletiből indul. Nem a csarnokból, a szélső vágányról, a 4-esről, azt hiszem. De minket ez nem zavar, mert megszoktuk. Meg ám! Most is időben felszálltunk a vonatra. Volt hely, egy fülkét elfoglaltunk, a feleségem, meg a lányaim. Mert kettő van. Egy 8, és egy 10 éves. Akkor még annyi volt mind a kettő. Nem ülünk IC-be, mert az semmivel sem jobb, minek, csak a pénzt viszi. Akkor már inkább veszünk helyette fagyit, vagy nekem egy sört. Nem iszom, de azért egy sör mindig jólesik az embernek, nyáron meg főképp. Szóval ott ültünk, én kinéztem az ablakon. Mindig mulatságos dolgokat lehet ott látni, ahogy a 6-os, vagy 7-es vágányra jönnek be a külföldről érkező vonatok. Ahogy bámészkodtam, láttam, hogy egy nagyon feltűnő kalauznő beszélget a másikkal. Hosszú szőke haja volt, mellben meg olyan erős, hogy a gombok csoda, hogy nem repültek le a blúzáról. Aztán, ahogy bemondták, hogy indulunk, én visszaültem a helyemre, a folyosó mellé, és nemsokára jött is a kalauzlány, de az, akit az ablakból láttam. Kérte a jegyeket, és közben mosolygott rám elég kacéran. Nem volt rajta melltartó, alig tudtam, hogy hova nézzek. Megkérdezte, hogy hova megyünk, meg tanácsokat adott, hogy mit nézzünk meg és közben a combja az enyémhez ért, ahogy a jegyet elvette, végigsimította a kezemet. Én meg bőszen válaszoltam, meg kérdeztem, hogy minél tovább ott legyen, már rám is szólt a feleségem, hogy elég lesz már! De nehezemre esett abbahagyni, mert valahol én is férfi vagyok. és hát jólesik az embernek, ha egy ilyen nő incselkedik vele. Ahogy ment ki, a fejével intett, hogy menjek én is. Akartam is meg nem is. Nem értettem miért int, de tudja Kata, hogy van. Az ész megáll…
– Nana, János. Ez egy rádióműsor, óvatosan a szavakkal. Szóval mi történt? Nem ment ki, ugye? Hiszen ott volt a családja.
– Már hogyne mentem volna! Egész testemben leizzadtam, remegtem, és nem voltam magamnál. Kis idő múlva felálltam, és kimentem. De már a lány ott állt a folyosó végén a mosdónál és intett a fejével, hogy menjek oda. Én nem tudtam semmiről sem, mentem, mint a holdkóros. Ő meg behúzott a vécébe, és hát… megtörtént, aminek kellett, illetve nem lett volna szabad, de mégis megtörtént. Nem is emlékszem csak egy-két mozzanatra, olyanok voltunk, mint az állatok. Lerendezik, és kész. Gyorsan rendbeszedtük valamennyire magunkat és ő kilépett a fülkéből, aztán meg én. De akkorra a feleségem már ott állt a folyosón és látta, hogy abban a mosdóban nem szoktak ketten lenni, és tudta, hogy mi történt. Mire visszaértem a fülkéhez, már szedte le a bőröndöket és a következő megállónál leszállt a két gyerekkel. Nem akart beszélni velem. Annyit mondott, hogy a közös otthonunkba többet be ne tegyem a lábamat. Mert nekünk nincs semmi közös dolgunk, ami volt is, azt elvitte a vonat, meg a kalauz. Én elköltöztem otthonról, csak a válóperen találkoztunk ismét. Azóta munkásszálláson lakom, a gyerekeimet alig látom.
– És mi van a kalauzzal? Találkozik vele? Együtt élnek? Csak lesz valami pozitív vége a történetnek?
– Nem. Azóta sem láttam. Pedig sokat kerestem. Eleinte naponta többször is kimentem a Keletibe, hétvégén majdnem egész nap ott voltam. Járkáltam a békéscsabai vonatokat lesve, de nem találkoztam vele. Próbáltam kérdezősködni, de nem tudom a nevét, így nem lehet megtalálni. Most csak bemegyek néha a csarnokba, nézem a falakat, meg a várót, de nem jött egyszer sem arra.
– És tulajdonképpen mit érez iránta? Miért keresi?
– Semmit sem érzek. Az csak egy botlás volt. Én csak egy kérdést szeretnék feltenni neki. Azt, hogy miért?
– Szerintem János, ezt a kérdést nem neki kellene feltenni, hanem saját magának. Ne keresse őt többet, mert nincs értelme. Az életben vannak választási lehetőségek, de a miértekre saját magának kell válaszolni, ne mástól várja a megoldást. Ha rájön a válaszra, inkább kezdjen új életet. Azért, ha megvan a válasz, nyugodtan hívjon fel megint bennünket, és ossza meg velünk. Köszönjük, hogy betelefonált és ezt a nem mindennapi történetet elmesélte.
– Hú! Kedves hallgatók, megpróbálom János történetét megemészteni, nem lesz egyszerű. Mindent gondoltam, de ilyenre nem számítottam. Addig is zenéljünk, de várom a vasúttal kapcsolatos további történeteket. Ez itt a Kata hangja. Hívjanak!
